Fél tizenegykor jön ki az a Katonából, aki az Extázis-on végig marad, beleértve az afterpartyt és a mizo leves megkóstolását is, de nehéz még utána is leállni, így ezt a bejegyzést azonnal el is kezdtem némi útbaigazításnak szánva, hátha ez alapján ki-ki eldöntheti, hogy neki való-e ez az előadás, vagy nem.
Most, a premier után közvetlenül még vannak jegyek minden későbbi, már kitűzött alkalomra, ha nem is sok, emiatt teszem ki ilyen gyorsan ezt az ajánlót. Később már nem lesz ilyen egyszerű a bejutás...
A szórólap tájékoztatójának elolvasása után a Katona két másik produkciója is azonnal az eszembe jutott, mert ezekhez is kapcsolható az előadás gondolatmenete. Az egyik a nemrég bemutatott Kedd, amelynek szintén alaptétele a „próbáljunk meg jobban lenni”, és ugyancsak olyan előre megírt mű, amely mégis a spontaneitás benyomását kelti.
A másik az éppen egy éve bemutatott Magányos emberek, amely a tavalyi évadom legeslegjobb prózai előadásélménye volt (második nézésre is). A Kamrába nem könnyű rá bejutni, de akinek sikerült és szerette, az nagy eséllyel fogja ezt az újabb Tarnóczi Jakab-opuszt is szeretni. (Jól passzolna rá a „Kallódó emberek” cím, még jobban kifejezné a kapcsolódást, de egy film azt már lefoglalta.) A történet nem egy az egyben folytatás, a szereplők sem térnek vissza, inkább annak a tanúi vagyunk, amikor a rendező egy elkezdett gondolatmenetet folytat egy másik előadásban. Alkotótársai ebben: Giliga Ilka (akinek nemrég láttuk csodálatos Pinokkió-jelmezeit is), Devich Botond díszlettervező, és nagyon nem utolsó sorban Varga Zsófia, akivel közösen írta a szöveget.
Ami azonos: az előadás elején – húsz percen keresztül – 18.55-ös kezdéssel be lehet a díszletbe menni, ott körül lehet nézni. A Kamra esetén szerencsés megoldás volt, hogy a díszleten át vezetett az út a helyünkre, azaz – ha lassan is – mindenki haladt előre. Jelen esetben a Katona nagymértékben beépített színpadát, ahol van WC, fürdőszoba, működőképes konyha is a háttérben, egyszerre rengeteg ember árasztja el, így mindenkinek azt javaslom, ha nem szeretne tolakodni, várjon a díszlet bejárásával a két szünetig, amelyek 12 percesek. (Ezekben már alig valaki akart felmenni a színpadra.)
Ez az előadáskezdés nagyon jól fog jönni azoknak, akik még mindig töretlenül hisznek abban, hogy sikerülhet a környéken parkolóhelyet találni, és így szükségszerűen lekésnék a szokásos 19.07-es kezdést – ezzel néhány plusz percet nyernek, mert még 19.15-kor is be fogják őket engedni. (De aztán nem, a Katona az egyike azon kevés színháznak, ahova nem lehet csak úgy bármikor beesni.) Előadás után szintén van egy 12 perces levezető „party”, tapsrend a főpróbán még nem volt, de a premieren már igen. Lehet táncolni, akár meg is kóstolható a mizo leves, amelyet az előadás alatt Bányai Kelemen Barna főz meg, és a végén Tóth Zsófiával együtt az érdeklődőknek ki is osztanak. (A levesről szó van a történetben is, nem egészen véletlen, hogy ezt adják…)
Alapvető különbség a Magányos emberek-hez képest, hogy ez egy multimédás előadás, Tarnóczi Jakab rendező figyelembe vette, hogy ez már nem a Kamra intim tere, és sok jelenetet játszat színpad hátsó tereiben, így adja magát a kivetítés. Fekete ruhás emberek – Török Marcell és Kovács Bálint operatőrök - mászkáltak a díszletben kamerákkal, nagyon sok „közvetített” rész van. Ami nehézséget okozhat: egyidejűleg további színészek is jelen vannak, akiknek a mozgása érdekes lehetne, de szükségszerűen a két oldalra kivetített hatalmas arcokat „kell” néznünk – a rendező ezzel a döntéssel lényegében kiveszi a kezünkből az irányítást az idő jelentős részében. Ezen túl ez a megoldás a lehető leghatásosabban le is kicsinyíti a színészeket – a kivetített nagy arcok mellett az élő színészek szükségszerűen kicsinek látszanak.
A Magányos emberek hat szereplő életéből vett néhány hét története, egyszerűen átlátható, de az is nagyrészben szól a fiatalok bizonytalanságáról. A színészek közti arány is 2:4 a fiatalok javára. Ebben az előadásban kitágult a kör, most már 12 szereplőre esik kisebb fókusz – mindenki valamennyire fontossá válik, de senki nem válik abszolút főszereplővé.
Az arány megmarad, de most már 4:8 lesz a fiatalok javára, akik összességében is sokkal több időt töltenek a színpadon. 2023-ban már nem annak vagyunk a tanúi, mint ahogy régebben, hogy bármely társulat legfiatalabb korosztálya eleinte kisebb karaktereket kapott (és persze a fiatal szerelmeseket) – ez bizony a mélyvíz, néha hosszú percekig csak pályakezdők vannak a Katona színpadán. Ez az arányváltás érezteti, hogy szemléletváltás is történt, a fiatal generáció kibontakozása itt könnyen megtörténhet, és ennek csak örülhetünk.
A mai kallódó fiatalok útkeresését fiatal rendező olyan fiatal színészekkel állítja színpadra, akiknek láthatóan van céljuk, van feladatuk, és jó helyre kerültek. Ezt önmagában is jó látni, ráadásul mindenki esélyt kap arra, hogy – ha eddig nem tette – most ebben az előadásban megjegyeztesse magát.
A történet új és azt, hogy ki miért kerül be ebbe a lakásba, nem részletezném, sem a szereplőkről kiderülő információkat – minden könnyen követhető, és ezt az előadást szakkritikák sokasága fogja majd elemezni úgyis. Én maradnék a praktikus információknál.
Az előadás alatt folyamatos a zene (Bencsik Levente és Hunyadi Máté jóvoltából), sőt van néhány nagyon hangsúlyos dal is, közben lassan bontakoznak ki a szereplők viszonyai. Az, hogy ki mikorra áll rá az előadás hullámhosszára, egyénfüggő – van, aki azonnal, engem csak az első rész vége felé fogott meg igazán, de utána végig nagyon tetszett, a második és harmadik részben kis időre sem érzékeltem üresjáratokat. (Ez csak a főpróba volt, a tempó folyamatosan alakul majd, emiatt én a január második felére kitűzött időpontokban gondolkodnék a helyetekben, vagy a februáriakban, amelyekre MOST még minden kategóriában van hely. De nem sokáig…) Az, hogy az előadás extra hossza ellenére is beszippantotta a nézőket, eléggé nyilvánvaló: nem mentek haza szünetben, és a közönség fele még a lezáró 12 perces partyt is végigvárta, bár sejthető volt, hogy tapsrend nem lesz – mintha valóban csak belestünk volna ebbe a pesti lakásba, és az ott összeverődött 12 ember életébe.
A fiatal színészekkel kezdve:
a Magányos emberek-ből mind a négyen átjöttek. Béres Bence most hangsúlyosabb a lakás házigazdájaként, ő az, akire akár úgy is tekinthetnénk, hogy korábbi szerepét folytatja. Lengyel Benjámin viszont teljesen más alkatúvá vált, jól járt ezzel a még mindig az anyukájánál lakó, még a többieknél is bizonytalanabb fiúval, aki viszont stand up-os szeretne lenni. (Örülök, hogy mindeddig sikerült elkerülnie a beskatulyázást, nagyon sokféle fiatalember volt már az utóbbi években.) Félig-meddig ellenpontjaként is nézhetünk Pásztor Dánielre, akinek kifakadását a nézőtéren ülő bölcsészek majd talán bólogatva fogják hallgatni, különösen a történészek.
Gloviczki Bernátnak ez a Franciaországban élő és csak néha hazalátogató fiatalember is jól áll, vele kapcsolatban is szerencsésnek érzem, hogy ilyen nagymértékben eltérő karaktert kapott attól, amiben megjegyezhettük (ld. Nádas Péter – Találkozás ). Jóval kevesebbet tudunk meg Jakab Balázsról, aki nagyon zárkózott – ő Donát, akit mindig mással összetévesztenek…
Tóth Zsófia és Kanyó Kata erős páros, és a hozzájuk kapcsolódó táncbetétek – Cuhorka Emese koreográfiájával - élénkítik az előadást – a rendezőnek ezek arányát is sikerült jól eltalálni, az Extázis címhez ezek jól illenek. A kisbolt benne Mentes Júliával csak filmen látható, a színésznő minden jelenete igazi magánszám – egyszer még zongora tudása is hasznosul. (Akinek kételyei vannak, hogy valóban fel kellene-e mennie a színpadra, miatta feltétlenül érdemes – ezt a kisboltot másként nem fogja tudni megnézni.) Esélyesnek tűnik a legjobb mellékszereplő díjra, annyira kiugróan emlékezetes ez a figura, hogy talán évad végéig sem fog elfelejtődni.
A második felvonásba nagy energiákat hoz Bányai Kelemen Barna, elvileg Amerikából, akinek majd a harmadik felvonásban lesz egy igazi nagyjelenete, amelyet nem lepleznék le, de az előadásnak kiemelten erős pontja. Rajongói jobb, ha nem kérdezősködnek, csak megveszik a jegyet, és nemcsak azért, mert a levest személyesen tőle lehet majd kapni a végén. (Ez az információ el fog terjedni, egyre többen mennek majd fel a színpadra miatta, erre kell a színháznak felkészülnie – esetleg idővel egy nagyobb fazék beszerzésével is.)
Dankó István ugyan kevésszer jelenik meg, de nagyon jól szórakozunk mindig, ha igen – második jelenése után már erősen felmerül a kérdés, hogy az eggyel idősebb generáció helyzete ugyan rendezettnek mondható-e. Aki az első részben még azt érezte, hogy ez csak az éppen felnőttek problematikájáról szól, az a harmadikban látni fogja, hogy a harmincasok és a negyvenesek is válságban vannak, sőt azok is, akik kifelé sikeresnek látszanak - Jordán Adél és Pálos Hanna ketten is képesek ezt nyomatékosítani. A fiatalok szüleinek problémái, akik feltehetően az ötven pluszosak lennének, csak említődnek, de amit róluk hallunk, az se megnyugtató. (Szülőként sem egyszerű ezt az előadást nézni, és csak remélem, hogyha odavetődik egy ilyen célját még nem találó fiatal, jobban érzi majd magát attól, hogy nincs egyedül a problémájával.)
Az előadás nagyon széles körben mutatja fel, hogy mi minden nyomaszt minket, téma az identitás keresése, a tudatmódosító szerek használata, a homoszexualitás, de bőven szó esik a hazához való kötődésről, politikáról, a fiataloknál alapvetőnek számító „menni vagy maradni” kérdésről is. Az idősebb nézőknek mondom: az öregedés kissé már a 30-asokban is felmerül, mert minden viszonylagos. (Az előadásnak épp ez a lényege, amit itt 4 sorban elintéztem – nem véletlenül: menjetek, hallgassátok meg ezeket a spontán beszélgetéseket.)
Színház ez, de nem mikrodózisban. Három és fél óra… A főpróba után sokan még tizenegy után is kint álltak a bejárat előtt és beszélgettek. Lehet, hogy Tarnóczi Jakabnak van igaza, ha már színházban töltjük az estét, az ne legyen egy „90 perces mintha”, éljük át az élményt egészen. Ahol ott vagyunk, legyünk ott egészen.
PS. Nagyon köszönöm most is Szokodi Beának a képeket.
