Még októberi bemutató volt a Tél a Sufniban, amelyet közel két hónap csúszással tudtam megnézni. Nem, nem így terveztem, de mégis jól jött ki a lépés. A Magányos emberek főpróbája után már erősen kíváncsi lettem, hogy milyen a Béres Bence-Lengyel Benjámin-Tóth Zsófia trió egy másik darabban, amelyiket nem kifejezetten rájuk írtak és amikor nincs velük senki a társulat oszlopos tagjai közül. Ez a léc jelentősen magasabban van, és a darab megismerése után azt mondhatom, hogy igazán jelentős kihívás lehetett volna a társulat legtapasztaltabb színészeinek is.
Béres Bence, Tóth Zsófia és Lengyel Benjámin
Dankó István második rendezése a Tél (a Holt lelkek után), 70 perc, amelynek az egyik célja nyilván az lehetett, hogy a három pályakezdő színészt jó feladathoz juttassa.
Tóth Zsófia korábban már hét, Lengyel Benjámin pedig négy katonás bemutatóban játszott (15 illetve 17 ajánlómban szerepelnek), Béres Bence csak ebben az évadban vált a társulat tagjává, pályáját Miskolcon kezdte, így sokaknak ő lehetett ebben az előadásban az igazi újdonság.
Miről szól Jevgenyij Griskovec színműve? Erről nagyon sokat elmond nekünk maga a rendező a színlapon:
"Amikor először olvastam ezt a darabot, azon gondolkodtam, hogy mi lenne, ha olyan helyzetbe kerülnék, hogy már nincs semmim. Csak a nagy semmi. A hideg, a fagy, és még mindig abban bíznék, hogy valaki megmondja, mi és hogy legyen. Pedig a végén úgyis egyedül maradunk. Az Ember egyedül hal meg. Csak a kérdés számomra, hogy milyen érzésekkel, gondolatokkal. Kihez imádkozunk? Istenhez, Nőhöz, Férfihoz, a Mikuláshoz, Jézuskához? Miközben a fejünk felett nagyhatalmú emberek döntenek arról, hogy háborúzzunk, a kiadásainkat csökkentsünk vagy növeljünk, szeressünk, öljünk, haljunk, gondoljunk, adózzunk. Tűrni, nyelni… Én nem ezt szeretném. Kiabálni akarok, már bocsánat…"
Két katonát látunk a hidegben, akiknek fel kellene valamit robbantani, de ők sem tudják, hogy miért és mikor. Mi lesz velük?
A hetven perces beszélgetésben megjelenik még egy szereplő (Tóth Zsófia), aki többször is átalakul, nemcsak hópelyhecske, de a szereplők emlékképeiből életre kelő nőalakok megszemélyesítője is. Amit látunk tragédia is, abszurd is, itt-ott nevetünk is. A beszélgetések helyenként a Godot-ra várva hangulatát idézték, de itt a tét nagyobbnak tűnt. A végtelenségig nem lehet ezt a csevegést folytatni, mert annyira hideg van....
A díszletet és a jelmezeket Kálmán Eszter és a Magyar Képzőművészeti Egyetem látványtervező hallgatói hozták létre, láthatóan alacsony költségvetésből, de ennek ellenére sikerült azt az illúziót kelteni, amelyre szükségünk van. Érdekes megoldás a párnák és lepedők használata, amelyek elvileg az otthonosság érzetét kelthetnék, de a szkafanderszerű ruhába öltöztetett szereplőkkel együtt inkább a Holdra szállást juttatta az eszembe a Sufni tere, illetve a "meghalni - elszunnyadni" asszociációt. A halál biztossága kifejeződik magában a látványban is.
Az előadásban nagyon sokszor elhangzik, hogy milyen hideg van, így ehhez most valóban passzolt az, hogy a Sufni terében ténylegesen is alacsonyabb a hőmérséklet, mint volt a korábbi években, de ez egy jó meleg pulóverrel áthidalható, és ez egyébként is csak 70 perc. A színészek vannak ebben a közegben a legjobban felöltözve, mégis elhisszük nekik, hogy közel vannak a fagyhalálhoz.
Ebbe a nagyon fehér és nagyon üres közegbe a külvilág mégis betör, egy tévé formájában. Az elején még csak egy mese által (amelyet Szacsvay László olvas fel), de később egy pár másodpercnyi videó elég ahhoz, hogy a valódi háború is feltétlenül eszünkbe jusson, és az ukrajnai helyzet, az orosz és az ukrán katonák egyaránt. Aki volt valamilyen okból Ukrajnában, van személyes kötődése, annak nyilván nemcsak a katonák. Nekem azonnal beugrottak az ukrajnai kémiatanár ismerőseim, akikkel évekig rendszeresen minden nyáron találkoztam a diákolimpián, akik nem hagyták el Kijevet a háború ellenére sem, illetve ugyancsak eszembe jutott egy nyolc éve Kijevben látott Kékszakállú (ukrajnai ősbemutató). Most már egészen valószínűtlen lenne egy hasonló esemény, nehezemre esik hadszintérként elképzelni azt a várost.
A három fiatal színész rendkívül nehéz feladatot kapott, több nagyságrenddel nehezebbet, mint a Magányos emberekben, amelyben a rendező rájuk szabta a szerepeket, és jól megírt egyéniségeket játszhattak. Ebben erről nincs szó, nincs a két katona ilyen mértékben egyénítve, ráadásul gyakran eltűnik a határ a valóság és a képzelet között, és amely ugyan ad lehetőséget nevetésre is, de mégsem a szórakoztatás a célja. Játék kilátástalan helyzetben. Feltehetően még rengeteget fog ez alakulni a későbbiekben is, a közönség reakcióihoz is igazodva. Mindhármuknak további jó lehetőségeket kívánok, várom a további előadásaikat.
PS. Ezúttal is Szokodi Bea fotóit használtam fel, amelyeket nagyon köszönök neki.
