Háromféle kezdés is eszembe jutott ehhez az ajánlóhoz, amely Dicső Dániel legújabb rendezéséről szól, aki a Rózsavölgyi Szalonban most már sokadszor dolgozik. Most is a helyhez illő, egy nappaliban játszódó, kétszereplős darabot láthatunk 90 percen keresztül, amely nekünk nézőknek módot adhat egy jó beszélgetésre is, előtte-utána. Mindig nagyon csodálkozom, hogy a szalon kávéház jellegét kevesen használják ki – a közönség nagyrésze előadás után szinte azonnal elszalad, ahogy azt megszokta a kőszínházi előadások után.
Ez ugyan egy negyedik gondolat volt, de erősen köthető a darabhoz, amelyik a magányról és a társas kapcsolatok létesítésének nehézségeiről szól. Sokakkal már csak online érintkezünk, és üde kivétel egy-egy ilyen színházi este.
David Eldridge neve ismerős lehet sokaknak, híres darabja a családon belüli szexuális zaklatásról pesti bemutatója után néhány évvel Miskolcon (Ünnep) és Budaörsön (Születésnap) is ment/megy. Míg annak nem sok köze volt a felhőtlen szórakozáshoz, ez a „Kezdet” sokkal „lájtosabb”, és ahogy a színlapon is ígérik nekünk, ad némi reményt. Az optimistább nézők elképzelhetik, hogy a két megismert szereplőnk másfél órán túl is képes lesz egymással valamit kezdeni. Ez most egy valódi magyarországi bemutató és a 16 éven felüli nézőknek ajánlja a színház.
A kezdet, azaz a darab eleje nehezen indul, ahogy nehezen bontakozik ki maga a kapcsolat is, és el tudtam volna képzelni belőle még némi húzást. (Mire a jelenleg meghirdetett márciusi előadások is lemennek, a játéktól biztosan sokkal feszesebbé válik majd az első néhány perc is.)
Az este sikere egyértelműen a színészeken múlik, nekik kell nemcsak hitelessé formálniuk a karakterüket, de egymással és velünk is el kell hitetni, hogy valóban fontossá váltak egymás számára és van esélye a kapcsolatuknak, annak ellenére, hogy ha a két szereplő életrajzát látnánk, nem sok jövőt jósolnánk nekik. A szöveget nézve ez nem a legkönnyebb feladat.
Február folyamán korábban három olyan előadást láttam (most vagyunk a hónap felénél), amely ugyanezt a „két idegen beleszeret egymásba, bár nem tűnnek összeillőnek”- vázra épült, de természetesen más-más konkrét alaphelyzettel. (Balkon kilátással, Egy különleges nap, Love.hu) Mindegyik előadás létjogosultsága ugyanúgy a színészek hitelességén múlt, akiknek komoly kihívás egy ilyen kettős, nehezebb ezt játszani, mint egy sokszereplős darabot, bár a covid (és az egyeztetések) szempontjából is racionális választás a színházak részéről ilyen darabok sokaságát műsorra tűzni.
Miután a színészek rokonszenvesek, a papírforma szerint elkezdünk drukkolni a Danis Lídia által játszott munkájában sikeres, vonzó, de egyedül élő szinglinek, aki már szakítana életformájával és elképzeli magát a kevésbé jól kommunikáló, sármos férfival az oldalán, aki pedig Schmied Zoltán. Ő az, akinek nincs radarja, saját bevallása szerint sem érzékeli jól a partnere igényeit, és talán ez is magányosságának legfőbb oka.
A darab egyik legfőbb értéke, hogy hasonló súllyal fogalmazódik meg a férfiak kiszolgáltatottsága is, mint a nőké. Jellemzően a gyermeküket egyedül nevelő anyákról van szó a hasonló történetekben, és kevesebbszer említődnek azon apák, akik lényegében spermadonori minőségükben funkcionáltak, fizetik a tartásdíjat és el vannak szakítva a gyermeküktől.
A darab Londonban játszódik, de játszódhatna akár a Rózsavölgyi épületében is - az emlegetett horrorisztikusan magas lakásárak Pest belvárosára is érvényesek már.
Általában a darab legtöbb állítása a mi viszonyaink között is érvényes, a globalizációnak köszönhetően túl nagy különbség az emberek elmagányosodása területén sincs, és így a mű tanulsága is hasonlóképpen hat. A tanmese-ízt feltétlenül érezni a szövegen, de hát ránk is fér egy n+1. figyelmeztetés, hogy ilyen tempóban, ennyire kevés egymásra fordított idővel nem jutunk messzire, és mind egyedül fogunk a végén maradni egy-egy számítógép mögött.
Az előadásnak a számomra legjobban sikerült részlete, amikor a férfi megkéri a nőt, hogy az mondja el, hogy milyen jövőt szeretne. És ekkor elhangzik egy teljesen átlagos ismerkedés, majd házasság leírása, hétköznapi eseményekkel. Egészen romantikus színben tűnik fel még az is, ahogy valaki egy másik embernek főz…
(Jó lenne, ha az elképzelt hétköznapi történet szokásos, szintén sablonos folytatásáig már nem jutnánk el: a hétköznapi teendők közben lassan elszürkül a kapcsolat, amelynek a felélénkítésére nem fordítanak időt, majd szükségszerűen felbomlik, és néhány évvel később megint két (már megkeseredettebb) szingli lépne ki belőle, akik megint ismerkednek, majd megint megunják az új (idővel szintén elhanyagolt) partnert, akit esetleg már az előző párkapcsolat közben szedtek össze. Mert legalább az egyik fél leáll azzal, hogy energiát tegyen bele a kapcsolat gondozásába…)
Elképzelem azt a nézőt, aki egy ilyen hétköznapi párkapcsolatban él, megküzd naponta egy-két-három gyerek, a háztartás és munkahely problémáival, majd szeretne kikapcsolódni másfél órára legalább. Eljön a Rózsavölgyi Szalonba, és azt látja, hogy a saját életformája, amelyben ő maga nem lát semmi romantikusat, sőt elege van az apró-cseprő nehézségekből, a monotonitásból, most ebben a színdarabban idealizálódik.
Talán többre értékeljük azt, amire mások vágynak, amit mások irigyelnek. Hátha lesznek, akik az előadás hatására jobban fogják értékelni azt, hogy nincsenek egészen egyedül (ha nincsenek), és ha meg igen, akkor erőt merítenek ebből a történetből, belátva, hogy nincs veszve semmi.
Egy ilyen színházi este jó hatással lehet valakinek a közérzetére a mondanivalón túl is, a két színész mindent megtesz, hogy a figurák és a kapcsolat életre keljen, játékukat lehet élvezni. Danis Lídiát és Schmied Zoltánt együtt én még biztosan sehol nem láttam, és talán egyébként is most játszanak együtt először, nemcsak a Rózsavölgyiben, ahol éppen ezen az estén mutatkoztak be mindketten. (Danis Lídiát korábban szegedi, majd remek tatabányai vendégjátékokból ismerhettük meg valamennyire Pesten is, de nem eléggé. Schmied Zoltán a Centrálban játszik, így kettejük közül a szalon átlagos törzsnézőjének ő lehet ismertebb.)
A Szalon láthatóan tartja magát a covid ellenére is, készülnek az új bemutatók rendületlenül. Jó ezt látni, hiszen épp most volt a kilenc éve, hogy itt elkezdtem a blogírást, és azóta is szorosan követem az itt folyó történéseket, és ez már a 3005. ajánló bejegyzésem. Csak lesz valami…
PS. A fotókat Molnár Miklós készítette, és a Molmik Photography FB-oldalán sokkal több is fellelhető belőlük.
