Brian Clark 1972-ben írt, tévésorozatként és színházi előadásként (Londonban és a Brodwayen) is sikeres tandrámáját korábban sosem láttam, bár a nyolcvanas években (még miskolci gimnazistaként) hétről hétre olvastam róla a Pesti Műsorban. Szerettem volna látni, de ez végül csak tegnap történt meg.
Aki most kíváncsi rá, annak érdemes Tatabányára elutaznia miatta, ahol Crespo Rodrigo rendezésében látható. Nekem elsőre kifejezetten jó élmény volt: az előadás közel három órára leköt, élvezni lehet a színészek játékát és módot ad, hogy az eutanáziával kapcsolatos gondolatainkat összerendezzük.
Dévai Balázs a nővérek kezében - Lapis Erika és Német Klára társaságában
A magyarországi ősbemutató a Madách Színház musicalek előtti korszakának egyik emblematikus előadása volt. 1980. szeptember 20-tól 1986 januárjáig Huszti Péterrel, Piros Ildikóval és Mensáros Lászlóval 225 alkalommal sikerrel ment, sokat beszéltek róla, így még azok a nézők is emlékezhetnek rá, akik a környéken sem voltak. Azóta 45 év eltelt, közben két további pesti bemutatót is tartottak, de többször nem vették elő a darabot vidéken sem. A cselekményt persze az 1981-es film miatt is sokan ismerhetik, de így is valószínű, hogy a tatabányai nézők többsége csak most találkozik először vele.
Miért nem játszották többször? - Talán túl jól sikerült az az első, és hiába vannak benne hálás szerepek, sok színházi alkotó nem érezhette küldetésének, hogy az eutanázia témáját épp ezzel a darabbal feszegesse – ez a rövid válaszom.
Emerson doktor: Kardos Róbert - Dr. Hill, ügyvéd: Maróti Attila
Nagyon sokat változott a világ 1972 óta, a technikai fejlődés tagadhatatlan, így a nézőben akár az is felmerülhet, hogy azoknak, akik a csúcstechnológiához hozzájutnak, nyilván több esélyük van arra, hogy sikeresen felépüljenek egy csúnya balesetből, mint 50 évvel ezelőtt. Hátha a darab főhőse menthető lehetne és nem várna rá élethosszig tartó mozdulatlanság – mi van, ha érdemes pár évig kitartani, mert még egy gerincvelő sérülés is gyógyítható lesz? – még ilyen gondolataink is támadhatnak. De másfélék is.
Dr. Barr, pszichiáter: Egri Márta
A tatabányai előadás nézői között tömegesen lehetnek olyanok, akik Erős Hanna díszletét saját kórházi tapasztalataikkal összehasonlítják és a „bárcsak az a kórterem, ahol én feküdtem, ennyire rendben lett volna” megállapításra jutnak. (Az „én” behelyettesíthető természetesen családtagra vagy barátra – néha elég borzasztó élmény még akár látógatóként is belépni egy-egy kórházi részlegre. Mivel ez egy színházi ajánló, nem írom le a saját élményeimet, amelyeket az előadás felszínre hozott bennem is – ezek az asszociációk is hozzátartoznak majd a művészi élményhez. Aki a kórház szóra is rosszul lesz, annak ellenjavalt a megtekintés.)
Dr. Scott: Danis Lídia, Millhouse bíró: Király Attila
Ez egy tandráma, amelyben ideális körülményeket látunk, mert nem az egészségügy alulfinanszírozottságáról szól, ez csak szükségszerűen nekünk jut eszünkbe. Ebben a kórházban megfelelő felszereltséget és munkájuk iránt kivétel nélkül elkötelezett ÉS megfizetett, megbecsült orvosokat és ápolókat. Ez lenne a jó, ha így működhetne a TB-ellátás.
A legjobb kezekben lévő, gondosan ellátott beteg is kiszolgáltatott, tárgynak érzi magát az ápolók és orvosok kezében. Minél több pácienssel van dolga valakinek, annál törvényszerűbb, hogy már nem külön személyiségként tekint rájuk, talán mindannyian átéltük már ezt. Az előadás központi szereplője többek között ez ellen is tiltakozik, nem szeretne Ken Harrisonból „a beteggé” válni, szellemes megjegyzései mind ezt a célt szolgálják. Ennek köszönhetően pillanatok alatt megszeretjük a Dévai Balázs által játszott karaktert, mellé állunk és fontossá válik számunkra sorsa és küzdelme.
Ha ez nem így volna, teljesen érdektelenné válna, hogy a darab az eutanázia fontos kérdését vizsgálja. Aki már látta bármiben, és szerette, az nyilván kíváncsi is lesz egy olyan előadásra, amelyiknek éppen ő a legfőbb tartóoszlopa. Rendkívül nehéznek tűnik már a mozdulatlanság is, nekünk nézőknek is jólesik, amikor a tapsrendnél végre felkel és jár.
Mrs. Boyle, szociális munkás: Bartos Ági
Rajta kívül még 11 színész árnyalja a képet (Kárpáti Enikő jelmezei által megtámogatva), akik mind nélkülözhetetlenek dramaturgiai szempontból, bár Bartos Ági, Megyeri Zoltán, Crespo Rodrigo és Király Attila csak egy jelenetet kap, Egri Márta pedig kettőt. Náluk lényegesebb Maróti Attila szereplője, aki a beteg ügyvédjeként hosszabban kíséri annak küzdelmeit, de a legtöbb figyelmet mégis a kórházi személyzet kapja, a két orvos és a három ápoló. Mindannyian kicsit másként viszonyulnak a betegükhöz, és ezzel azt is megmutatják, hogy az egészségügyben dolgozók sem egyformák, éppúgy személyiségek, nem csak egy funkció betöltői.
Német Klára maga volt az üdeség és az élet Joey Sadler nővér szerepében, aki még most kezdi a nővéri pályát, így még ösztönösen embernek nézi a lebénult beteget. A történet folyamán annak is a tanúi vagyunk, ahogy a görcsei és félelmei valamelyest feloldódnak. (Ami pedig a színésznőt illeti: mások is rá fognak csodálkozni ebben a szerepben és megjegyzik majd a nevét. Német Klára. - A világirodalom tele van ártatlan, szép és fiatal lányokkal, amelyeket akár emlékezetesen is el lehet játszani. Kíváncsian várom, hogy milyen alakokban látom majd viszont a későbbi években…)
Segédápoló: Csabai Csongor
Nagyon jól illik hozzá Csabai Csongor segédápolója, aki „szabad lélek”. Benne fel sem merül, hogy a szabályok fontosabbak lehetnek, mint egy ember. Nemcsak Ken Harrison, de mi is örülünk minden felbukkanásának. (Nagy veszteség, hogy olyan kevésszer lehetett Hamlet, bár olyan nagyon sokkal többet nem is játszhatta volna, hiszen vidéken vagyunk és se nem operett, se nem bulvár… Aki abban is látta, és így nézi laza rappelését, annak egészen egyértelmű a kivételes tehetsége. Aki csak ebben látja, az viszont könnyen azt hiheti, hogy ez a fiú eleve ilyen, olyan természetesen létezik a színpadon.)
A fiatalok nagyon élnek, évődésük nagyon jól ellenpontozza a főszálat, Ken Harrison küzdelmét a meghalás jogáért, amelyet Emerson főorvos kétségbevon. Az orvos feladata a beteg életben tartása bármi áron – élni még teljesen bénán is érdemes. Ezt az álláspontot képviseli erőteljesen Kardos Róbert karaktere, aki emberi melegséget sugároz, nem válik kicsit sem negatív karakterré. (Ugyan két álláspont vitáját nézzük, egyet kell értenünk a bíró szavaival: minden érintett jóhiszeműen cselekszik. Nincs negatív szereplő – a darabnak ez a sajátossága is vonzóvá teheti.) Kardos Róbertről elhisszük, hogy sebész is és azon sem csodálkozunk, hogy női beosztottjai rajongással néznek föl rá.
Igaz ez mind Clare Scott osztályos főorvosra, akit Danis Lídia jelenít meg, de a Lapis Erika által játszott szabálykövető Anderson főnővérre is. A két nő gyökeresen eltérő magatartást és lelkivilágot mutat nekünk, de úgy érzékeljük, hogy preferenciáik nagyon is egyeznek. Míg Danis Lídia érzelmeinek hullámzását szabadon követhetjük, Lapis Erika maga a titokzatosság, amely a figurának nemcsak súlyt ad, de méltóságot is. Csak sejthetjük, hogy némasága erős érzelmeket, szeretetteljes aggódást rejt, sőt talán még ennél is többet. Időről időre még eszünkbe fog jutni, pláne, ha egészségügyi intézményekben fordulunk meg…
A drámaíró ügyesen választott foglalkozást a főszereplőnek, aki lebénulva nem maradhatna szobrász. Nem várhatnánk tőle, hogy képes legyen váltani, például életvezetési tanácsadóvá, rádiós műsorvezetővé vagy operaénekessé, netán szinkronszínésszé. Dévai Balázst nézve ezek a lehetőségek jutottak eszembe, de nyilván még ezen túl is sokféle tevékenység akadna számára – az olvasás, filmnézés, zenehallgatás, sőt rövid időre akár egy parkba is kijuthatna, ha motorozásról már nem is lehetne szó, és az önálló életre ebben az állapotában semmiképp nem lehetne alkalmas.
Az előadás módot ad nekünk nézőknek, hogy már a függöny legördülte után vitatkozzunk a szerzővel és elgondolkodjunk azon, hogy mi az, ami miatt érdemesnek tartanánk, hogy még ennyire erős korlátok között is tovább éljünk.
Nézőfüggő, hogy ebben az állapotban ki mennyire tartaná megengedhetőnek az eutanáziát, így lesz, aki nem fog egyetérteni az előadás lezárásával, míg mások megkönnyebbülhetnek a hatására. Ahogy nem mindenki lenne képes arra, hogy teljes mozdulatlanságra ítélve értelmet találjon az életben, felmerülne-e benne, hogy a beszélgetések, amelyekre ebben az állapotban is képes, sokat jelenthetne másoknak. Más a fájdalomküszöbünk, de talán ezzel a történettel szembesülve a legtöbb néző hirtelen a saját nyomasztó bajait kisebbnek, kezelhetőbbnek találja majd.
Sokat számít a nézőpont – az előadás nemcsak leköt minket három órára, de ennél hosszabb ideig is könnyebbnek érezhetjük helyzetünket. Már az is extrémnek tűnik, hogy látunk egy színészt, aki egy óránál hosszabb időre kényszerül teljes mozdulatlanságra, az évekig tartó lebénultság állapota beláthatatlan szenvedésnek érződik. Ehhez képest ilyen-olyan saját panaszaink hirtelen kevésbé számítanak – az előadás engem is megnyugtatóan elterelt másfél éve tartó térdfájásomtól.
Aki már eljut a tatabányai színházba, az örüljön – ha saját erőből, akkor azért, hogy képes volt vezetni/elgyalogolni a vasúttól, tehát jól van, ha meg csak segítséggel, akkor annak, hogy mégis van valaki, akire számíthat.
Ps. A bejegyzéshez Sipos Zoltán fotóit használtam fel a színház FB-oldaláról.
