A Jászai Mari Népházban ezt a Parti Nagy Lajos által átírt Tartuffe-változatot 2015. október végén mutatták be. Ami szöget ütött a fejemben, nem sokkal ez után több „igazi” kritikus ismerősöm is ezt említette a szokásos „és láttál mostanában valami nézhetőt?” kérdésemre elsőként. Néhányan még hozzátették, hogy nehéz beismerni, de az Örkény Színház Tartuffe-jénél jobban szerették. Ezeket a megjegyzéseket letároltam, és kedden erős kíváncsisággal néztem meg a Városmajorban, a nyári fesztiválon az előadást, amely közben persze a POSZT-ra is eljutott, sőt Szikszai Rémusz aki rendezőként és dramaturgként is jegyzi az előadást, utóbbi minőségében díjat is nyert, sőt elhozták a legjobb mellékszereplő díjat is (Danis Lídia Dorine-ként).
Éppen ezért, mert a bemutató óta kellő szakmai visszhangot kapott az előadás, én csak néhány rövid megjegyzést fűzök hozzá, és mielőtt valaki kilép, jelzem, hogy szeptemberben a Thália színház szokásos Vidéki Színházak Fesztiválján nyolcadikára áthelyezve (!) a nagyszínpadon (és nem a stúdióban) lesz látható. Ez a lényeges információ, érdemes megnézni.
Én most a harmadik Parti Nagy-féle Tartuffe-verziót láttam, amelyek között a legnagyobb különbség az, hogy miként zárják le a darabot, bár nyilván a szövegen is módosított a fordító-átdolgozó itt-ott. Ebben például – talán a vidéki közönség tűrőképességét is figyelembe véve – jóval kevesebb a káromkodás, amely persze azokat az eseteket, amikor a szereplők mégsem fogják vissza magukat, hangsúlyosabbá teszi és így összességében feltétlenül jobb megoldásnak tűnik.
Fogalmam sincs, hogy a tatabányai zárás mennyire múlt a dramaturg-rendezőn, lehet, hogy egészében az ő kérésére módosult így a szöveg, mindenesetre – a csavar felfedése nélkül – is elmondhatom, hogy meglehetősen pesszimistára sikerült ez is. (Sartre egyik darabja jutott eszembe róla, amely a poklot úgy képzeli, hogy az emberek egymás társaságából nem szabadulhatnak.)
Ez a nagyon nyomatékos és hatásosan kibontott vég (amelyre a címem is utal) persze terjedelmében az egész előadásnak csak egészen kis töredéke, kitágítja a képet, Orgon háza népét hirtelen belehelyezi a „nagy egészbe”, amelyről egészen addig mintha sem ők, sem mi nézők nem vennénk tudomást. Egészen az utolsó percekig csak ebben a mikrokörnyezetben vagyunk, ennek a néhány szereplőnek a sorsán aggódunk, csak később jön a rádöbbenés, hogy nem biztos, hogy ennek a világnak a legfőbb baja, hogy vannak megvezethető Orgonok és álszent Tartuffe-ök is benne. Olyan, mintha egy nagyon részletes portrét festettek volna fel nekünk és a végére hagyták volna a háttér bemázolását, amely viszont átértelmezi az egészet. (Ennek kapcsán mindenki felteheti a kérdést magának, hogy ugyan ő saját maga mennyire él benne a közéletben, vagy mennyire igyekszik a saját mindennapjait hermetikusan elzárni a világban zajló történésektől...)
A Városmajorban ez a stúdió előadás egészen más körülmények közé került. Egy nagyszínpadi produkciónál is számít, ha szabadtéren játszák és hangosítani kell, de a nézők testközelségére építő kamara-előadásoknál ez fokozott problémát okoz, hiszen a színészek felnagyított gesztusok alkalmazására is kényszerülnek. (A Tháliába eredetileg szintén a stúdióba hívták meg, de nyilván a fokozott érdeklődésre való tekintettel mégis a nagyszínpadra fogják áttenni.) Nyilván azok, akik kicsiben és nagyban is láthatták tudják a legjobban megítélni, hogy megéri-e a beavatkozás, nem veszít-e túl sokat a produkció minőségéből a transzformáció által.
Én aki csak a Városmajorban láttam, jól szórakoztam három órán keresztül, nem észleltem, hogy mi veszett oda az előadásból. Lehet, hogy az áthelyezés mellékhatását értelmezem koncepciónak, de feltétlenül éreztem az elejétől fogva, hogy a szokásosnál is intenzívebb és pörgősebb a játék és mintha nemcsak a beszéd lenne felhangosítva, de a szereplők gesztusai is felerősödtek volna.
Varga Járó Ilona díszletének központi eleme egy nagy létra, amelynek tetején hatásosan szólnak a monológok, a háttérben pedig egy akváriumban statisztál egy nagyméretű aranyhal, és az eredetileg csak a harmadik felvonásban megérkező címszereplőnk mögötte fel-felbukkan. Ezen kívül a szürke műbőr bevonatú babzsákok, a könyvespolcon lévő egyforma fekete könyvek azok, amelyekről Végh Péter végrehajtójával együtt számot vehetünk. A kissé groteszk családi portrék a falról egy ponton eltűnnek, de azokat lehet, hogy még Tartuffe sem követelné magának.
Kis Julcsi jelmezei egy hagyományos Tartuffe-előadásba is egészen beleillenének, így a mai szöveg és a ruhák között némi jótékony feszültség keletkezik, a szöveg így is jelzi, hogy a mi világunkról szól a történet.
A színészek felfokozott játéka érdekessé teszi ezt a „kötelező olvasmány darabot”. Cléante jellemzően nem szokott ilyen indulatos és tettre kész lenni, mint Kardos Róbert, akivel mellesleg kicsit flörtöl is Danis Lídia szobalánya. Egy-egy pillantásból ítélve akár azt is sejthetjük, hogy mintha kicsit mélyebb érzések is játszhatnak, de ez a szál nincs túlerőltetve, jelenleg érezhetően válsághelyzet van, ezt kell megoldani, nincs idő szerelemre mellékszereplők között.
Danis Lídia nagyon pimasz és nagyon markánsan van jelen az előadás első három felvonásában, ez viszont a szerepből következik, nem meglepő. Azt, hogy honnan veszi karakán fellépéséhez a bátorságot, már kevésbé tudjuk megállapítani, de elfogadható az is, hogy „egyszerűen ilyen alkat”.
A fiatalok nem egyszínűek, és ami ennél több: az első jelenetből úgy tűnik, hogy összességében ez egy jó hangulatú család, ahol a betolakodó jelenlétén és hatásán viccelődni tudnak és még nincs pánikhelyzet. Mintha nem lenne feszültség sem a mostoha és felnőtt gyermekei között, békés egymás mellett élés tanúi vagyunk. Arra sincs nyom, hogy Damis (Dévai Balázs) szerelmes lenne Elmirába (Major Melindába), vagy ha igen, akkor ezen a kedden ügyesen leplezte. Pilnay Sára és Schruff Milán Mariane és Valér szerepében meg tudja a szereplők nyámnyila és hisztérikus arcát is mutatni. Ezeknél a szerepeknél az is nagy fegyvertény, ha önálló személyiség benyomását sikerül kelteniük.
Emlékeztes karaktert formál Mihály Csaba is Lőrincből, Tartuffe néma szolgájából. (Emlékszem korábbi rendezésekre, amelyek ezt a figurát feleslegesnek tekintve kihúzták, de hol van már ez az idő? Ha máshonnan nem, Spiró György Imposztorából megtudható, hogy kulcsszereplőről van szó.)
Bajcsay Mária előírásszerű Pernelle asszony, sőt érkezését még külön ki is emelik, a család paródiájából megtudhatjuk, hogy egy mindennap elhangzó jelenet tanúi vagyunk. Ez a szellemes kezdés sokat számít, az első öt perc után érezzük, hogy itt most gondolnak valamit a darabról, nem csak a diákbérletet akarják biztosan megtölteni gimnazistákkal.
Elmíra – az Örkény Színház szintén Parti Nagy Lajos által fémjelzett Tartuffe-jéhez képest ezúttal finom jelenség, akitől valóban távol áll a házasságtörés és bár öltözködni tényleg szeret, érezzük, hogy anyósa vádjai alaptalanok. Major Melinda tartózkodása mindenkinek szól, férjének is és azoknak is, akik őt csábítónak találják – talán éppen hideg szépsége miatt.
Az előadás egyértelműen álszentnek mutatja be Tartuffe-öt, Crespo Rodrigo egy olyan szélhámost játszik, aki maga sem hisz óriási szerencséjében és kihasználja azt. Néha meghalljuk a hétköznapi, álcázás nélküli hangját is. Nem érne el semmit, ha nem akadna emberére Orgonban, aki most is az előadás igazi főszereplője. Megyeri Zoltán alakítása szintén egészen papírforma szerinti, átérezzük imádatát bálványa iránt. Szeretethiányos ember, aki saját „normálisnak” bemutatott közegében nem kap elég pozitív visszajelzést, ennél többet akar, valakit magához kötni jóságával és adományaival, akivel mélyebb kapcsolata lehet, mint családtagjaival, akik magukkal vannak elfoglalva elsősorban. Érezzük, hogy gazdagsága ellenére alacsony önértékelésű ez a szereplő és megtiszteltetésnek veszi Tartuffe figyelmét.
Az előadás nagy részében leköthetjük magunkat azzal, hogy Szikszai Rémusz milyen szépen elemzi a szereplők viszonyait, motivációit, sőt itt-ott nevetünk is Parti Nagy Lajos szándékosan elrontott közmondásain és kicsavart közhelyein, elvagyunk. És aztán jön az a bizonyos vég, ami után azt gondoljuk, hogy na jó, talán mindegy is, hogy ki mit miért és hogyan akart. És nem lesz tőle jobb kedvünk.
Az előadás viszont így is, felnagyítva, kihangosítva, szabadtérre helyezve működött, szeptember nyolcadikán érdemes megnézni Orgonék hogy vészelték át a nyári szünetet…
