A múlt heti „Balkon kilátással” után ismét egy újabb példa a „két össze nem illő idegen összetalálkozik” témára, természetesen eltérő kivitelben és kimenetellel, hiszen sok variáció létezik. Szeretjük a nagy találkozásokról szóló történeteket, és vágyunk is az ilyen helyzetekre a való életben is. Szükségünk van a másik ember jelenlétére, emiatt is visel meg minket ez a covidos időszak, és tesz sokakat kedvetlenné az elzártság. Igazat kell adnunk a költőnek: „hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat…”
Iványi Árpád rendezése egy olasz film alapján készült még a boldog békeidőkben (2018. novemberében), most pedig újra felbukkant a 6szín műsorán, várhatóan nem utoljára. 75 perc.
Ajánló röviden:
Tegnap belefutottam egy cikkbe, amelyik kifejti, hogy hosszútávon csak átlagosan LEGALÁBB napi két óra minőségi beszélgetéssel tartható fenn egy kapcsolat. Enélkül nem működik jól.
Van ilyen egyáltalán?
Ha két ember egymásra talál, az elején biztosan ki is jön hasonló átlag, de utána? Napi félóra minőségi idő van legalább? Kiépíthetőek-e és fenntarthatóak-e az emberi kapcsolatok egyáltalán, vagy szükségszerű a kiüresedésük és a partnercsere? Közös élet és jövő helyett erős élményként ható órákhoz juthatunk legfeljebb, folyamatos, élő kapcsolatok helyett egy-egy találkozásban lehet részünk. (Talán ezért is szeretjük az ilyen történeteket, mint amilyen ez is.)
Az előadás kapcsán át lehet ilyen kérdéseket gondolni, részben saját életünk folyására is gondolva, vagy el lehet merülni ebben a kicsit szokatlan történetben, amely egy hatgyerekes (elhanyagolt) háziasszony és a szomszédjában lakó magányos férfi találkozásáról szól. A találkozás ráadásul 1938-ban, Mussolini Rómájában történik, azon a napon, amikor Hitler odalátogatott.
A két eltérő élethelyzetű, világlátású ember egy papagáj elszabadulásának eredményeként beszélgetni kezd (nem is túl sokat), és minket is megérint a köztük kialakuló intimitás.
Megszületik, mert a két színész közel visz minket saját szereplőjéhez. Dobó Katának elhihető a világtól elzártan élő feleség, akit a családja észre se vesz, és aki saját magát sem látja értékesnek, és igyekszik egészen megfelelni minden elvárásnak. Réti Barnabás ezúttal magányos és elbizonytalanodott férfi, aki nem vállalhatja nézeteit és identitását sem nyilvánosan, de igazodni mégsem akar.
Őket nézve felmerülhet az a kérdés is, hogy mennyire erősödhet meg egy kapcsolat két ennyire más világnézetű ember között, és mennyire szükségszerű, hogy az egyik magához alakítsa a másikat. Utóbbi nélkül nem működhet hosszútávon, ehhez a szerelem sem elég.
Réti Barnabást nemrég láttam a Budapest Playhouse friss előadásában, a „Fat Pig”-ben, így emiatt is érdekes volt ennyire másféle szerepben is megnézni. A szövegkönyvet is ő állította össze a film alapján, és nagyon sok „tételmondatot” osztott magára (nyilván a filmet követve) , aki megnézi, annak ezek szintén fel fognak tűnni.
A Fat Pig ugyan alapvetően egészen más tempójú és hangulatú produkció, ez a rendezés mégis tartalmaz néhány olyan megoldást, amely emlékeztetett rá.
Iványi Árpád vonzódik a színházi köd/füst alkalmazásához, amely tényleg jól érvényesül, ha jól van megvilágítva (fénytervező: Király Tamás), bár annyira nem nézőbarát. (Nekünk maszkban kell ülnünk mostanság, és aki asztmás, vagy jellemzően köhögni szokott a füsttől, az az előadás első perceit kevésbé fogja szeretni. Most nem volt ez vészes, és el lehet ismerni ennek az eszköznek a látványosságát, a háttérban gomolygó köd még szépnek is mondható, és önmagánál többre utalt.)
Amíg a Fat Pigben nyoma nincs a kisrealista megközelítésnek, sőt láthatóan minimalista módon rendezték be a színpadot, addig ebben az előadásban nagyon részletgazdag a díszlet, megjelenik egy korhű olasz konyha és egy nappali is, valóban olyan, mintha a színlapon is említett, az előadás forrásául szolgáló Ettore Scola-filmet szeretnék színpadon újraéleszteni – Sophia Loren és Marcello Mastroianni helyett két magyar színésszel. A látvány fekete-fehér emléket hagy, különösen így, hogy távolról néztem (nagyon kellemes a 6szín erkélye), elmondhatom, hogy számomra az előadás tényleg megvalósította a filmszerűséget. (Még gyerekként láttam a tévében hasonló hangulatú olasz filmeket, aki azoknak a hangulatát szereti, ettől megkapja.)
Ebben az előadásban is sokat számít a hangkulissza (most is Csutorás Bánk munkája), amely kiemelt szerepet kap az előadás elején és végén, általa megfelelően hangsúlyosan jelenik meg Antonietta családja, és még jobban megérezzük elszigeteltségét. Két-három perc hangjáték (összesen nyolc szereplő vesz részt az előadásban csak hangfelvételről) után nem is csodálkozunk, hogy a nő megörül valakinek, aki kedves és tényleg meglátja benne az embert és a nőt.
A találkozás drámaiságához kell persze a nyomasztó külvilág, és ez nemcsak egyes megjegyzésekből, de a különösen ellenszenves házmester megjelenései által is beszűrődik. Az általam látott előadásban Weisz Ildikó alakította ezt az öregasszonyt, aki nyilván másként gonoszkodik, mint ahogy Nagy Mari tehette korábban, akivel a szerepet felváltva játsszák.
Az előadás a vártnál jobb élmény lett, elgondolkodtató – tényleg különleges nap állomása a Magyar Zene Házának állandó kiállítása után. Megállt az idő 75 percre.
Ps.A Budapest Playhouse Fb-oldaláról Szigeti László fotóit használtam fel.