Még híre-hamva sem volt a covidnak, amikor Vajda János már megírta az Operaház felkérésére legújabb operáját – ahogy a színlap tájékoztatójában is szerepel, saját ötletéből, Moliere „A képzelt beteg” című komédiáját és Bulgakov Moliere életéről szóló darabját némileg összefésülve, Várady Szabolcs librettista közreműködésével.
Az opera két részből áll, a felépítése arányos, a zenéről pedig egy meghallgatás után nem nyilatkoznék. Jó lenne most szórni azoknak a műveknek a címeit, amelyekből idéz a szerző (elég sok ilyen lenne), de remélem, hogy majd a zenekritikusok górcső alá veszik, akik jelen voltak ezen a bemutatón.
Biri Gergely, Horti Lilla, Bátori Éva, Hanczár György és Rácz István - a széken: Hábetler András
Ahogy a friss műsorhirdetésből kiderül, november 7-én és 14-én lesz két újabb előadás is, ezekre lehet jegyet venni – feltehetően a mától életbe lépő új szabályozással, amely csak azt engedélyezi, hogy minden harmadik széken üljön néző.
Drukkolok, hogy mire eljön a szombat, valaki csak rájöjjön a döntéshozók közül, hogy az egy háztartásból érkezők elkülönítése felesleges – de ennek a posztnak most CSAK az előadás a témája, így aki tovább kattint, az a premier kapcsán látottakról fog néhány benyomásomról értesülni.
Az opera egyes részei jobban megfogtak, mások kevésbé, de így voltam ezzel más kortárs műveknél is, nem szerettem bele első meghallgatásra, viszont Szabó Máté rendezése zenés színháznak nézve kellően élvezetes volt még olyanoknak is (nekem), aki különösebben nem rajong éppen Moliere-ért. Az Operaház zenekarát Kovács János vezényelte.
A Bulgakov darab (Karig Sára fordításában) felhasznált részei keretjáték szerephez jutottak, és azt a benyomást keltették, mintha Moliere-t látnánk, ahogy a Palais Royalban XIV. Lajos szórakoztatására eljátssza az előadását, mégpedig életében a legutolsó alkalommal.
Köztudott, hogy Moliere éppen A képzelt beteg előadásán lett rosszul és meg is halt, és a rendező ezt az eseményt nyomatékosan kiemeli. Csak annak örülhetünk, hogy teátrálisan is megemeli, és csak nyomokban kelti a valószerűség látszatát. Nem egészen ez történne, amit látunk, ha az opera egyik szereplője valóban rosszul lenne, és hálás voltam Szabó Máténak, hogy százszázalékos realizmusra mégsem törekedett. Néhány pillanatig így is átfutott az agyamon, hogy mi van, ha tényleg…- nekem ez is sok(k) volt.
Ez a vég eléggé lecsapta ezt az egyébként arányos előadást, amelyben a jelmezek és a díszletek (Füzér Anni és Cseh Renátó munkája) is kifejezetten szépek voltak, a darab játékstílusa pedig egységes és olyan, hogy el lehetett fogadni hiteles Moliere-nek, amelyet most kivételesen pont énekeltek.
Kérdés, hogy a téma, Moliere szereplőjének hipochondriája, amely bármikor aktuális, kell-e nekünk éppen most, ebben az időszakban, amikor mind figyeljük magunkat és környezetünket, és a legkisebb köhögés, fejfájás, hőemelkedés azonnal gyanús, és pozitívnak érezzük magunkat. Éppen a pillanatnyi nyomasztó járványhelyzetben nem biztos, hogy igazán mulatságos vagy éppen különleges valaki, aki így reagál – akár nyomasztónak is láthatjuk a darabot.
A darab feltehetően nem lehetett túl népszerű a korabeli orvosok körében, hiszen egy lejárató kampánnyal is felért, de az előadás stílusa miatt feltehetően senki nem jut el oda, hogy a mai egészségügy, különösen pedig az orvosok bírálataként lássa a bemutatót - nem is annak szánták.
Hábetler András Moliere-ként - a keretjáték
A magam részéről jobban örültem volna, ha a szerzők a Bulgakov műre helyezik a fő hangsúlyt, és csak kisebb betét maradt volna benne A képzelt beteg, de ez csak nézői benyomás, és lehet, hogy mások pedig inkább örültek, hogy a betegség-tudat, az orvosi tekintélyben való hit az, amelyik terítékre kerül, és csak másodsorban foglalkozik az előadás a művész kiszolgáltatottságával, amelyet nemcsak Moliere élt meg XIV. Lajossal kapcsolatban, de Bulgakovnak is elég konfliktusa volt Sztálinnal, aki ugyanúgy kedvelte a művészetét, mégsem támogatta eléggé kibontakozását.
A mai korban is tudunk mire gondolni, a művészet jelenleg nálunk még mindig főleg a kormányzati támogatásból él, és aki nem igazodik, az könnyen „szárazon” találhatja magát. A tavalyi TAO törvény megváltoztatására is gondolhatunk, ha akarunk, vagy jelenleg az SzFE körül zajló vitára, amely visszavezethető ugyanide. Arról nem is beszélve, hogy a járvánnyal kapcsolatos nem mindig teljes körültekintéssel, de türelmi idő nélkül meghozott központi rendelkezések mekkora károkat okoznak, és micsoda alázatos alkalmazkodásra késztetnek mindenkit, aki a színházi közegben dolgozik. (Amíg én ezt írom, az Operaház szervezői feltehetően éppen egy új jegytérkép létrehozásán dolgoznak a legújabb helyzethez alkalmazkodva - a jegyeladás épp most talán emiatt szünetel, de érdemes visszanézni az oldalra.)
Minderre gondolhatunk, ha akarunk, de az előadás nem aktualizál, nem kacsintgat ránk, hanem megmarad Moliere-nél és XIV. Lajosnál. A korhű kosztümök is ezt nyomatékosítják. Nekem eszembe jutott a még friss bemutatónak számító „III. Richárd betiltva”, amelyben Meyerholdot (Mucsi Zoltánt) láthattuk küzdeni Sztálin cenzúrájával. A megalkuvás és megalázkodás kérdése mindkettejüknél egyaránt felmerül – ebben az előadásban Moliere meg is szólít minket egy nagyon nyomatékos mondattal, és óva int attól, hogy mintáját kövessük.
A tapasztalat és nagyon sok előadás is szól a művészek kiszolgáltatottságáról (lsd. a szintén októberben bemutatott Nérót a Stúdió K-ban), és jelenleg a vírushelyzet által létrehozott bizonytalanság is egy újabb nehezítő körülmény – ebben az előadásban mindez csak a keretjátékba szorult, de ettől még beárnyékolja az előadást.
Jó rendezői ötlet volt az intézmény főigazgatójának, Ókovács Szilveszternek felkérése XIV. Lajos prózai szerepére, aki megbetegedése miatt végül csak hangfelvételről jelenhet meg, és egy statiszta, Rónai Csaba járta le a szerepét. Várhatóan az újonnan kitűzött két előadásban már élőben lesz látható.
Bal oldalon: Wiedemann Bernadett, a feleség
Az előadás legfőbb pillére a Moliere-t és a képzelt beteget, Argant is játszó Hábetler András feladata monumentális. Ez most nem az a típusú főszerep, amikor 3 áriából összejön 12 perc, most teljesen végig kell énekelni és játszani két órát. Alig van olyan jelenet, amelyikben szusszanhat egyet. Elhihető neki mind a társulatáért lobbizó Moliere, mind a képzelt beteg, aki csügg minden szón, amit orvos mond ki, és még az is, hogy a legnagyobb vágya, hogy maga is orvossá válhasson. (Érdekesség: Hábetler András diplomás orvos, aki hasznosította is végzettségét, van saját élménye a témáról.)
A feladatra ideális választás, és jó párost alkot szobalányával, akit Bátori Éva játszik.
Bátori Éva bennem is nagyon erős nyomot hagyott Karnyónéként, és emiatt nemigen csodálkoztam, hogy most ismét feltűnik a neve egy Vajda János operában. Ez a szobalány éppen úgy viselkedik, mint ahogy azt az összes Moliere darabban megszoktuk: a sorozatosan rossz döntéseket hozó urának szemét fel akarja nyitni, és helyretenni a fiatal szerelemesek dolgát.
Mindkét énekes rendkívül intenzív, érezzük az egymásnak feszülő két erős akaratot, és végül a papírforma szerint a „jó oldal” diadalát nézhetjük végig.
A feleség és egyben mostohaanya Wiedemann Bernadett, aki különösen impozáns már első megjelenésekor, és az előadás legjobb részei közé tartoznak párjelenetei a férjével. Nagyon hálásak vagyunk a belőle áradó játékkedvért, amely egyébként a csapat többi tagjából is árad.
A fiatal szerelmesek – Horti Lilla és Hanczár György – ezúttal a Moliere-nél megszokottnál talán talpraesettebbek, és lehet nekik kicsit drukkolni is, bár az előadás főhangsúlya a már elsőként említett három szereplőn van. Hanczár György szőke parókája emlékezetes marad, még humorosabbá teszi a szereplő játékát. (Eszembe jutott a nyári Agrippina, abban is extrém külsővel ajándékozták meg – erősen úgy tűnik, hogy az énekes élvezi a szélsőséges alakokat.)
A vetélytárs szerepében Biri Gergely látható, akit én sokat nem hallottam korábban, és ezúttal „felfedeztem” magamnak. Jól beleillik az előadásba ez a pipogya fráter, akit apja irányítgat, akit Rácz István alakít, szintén lendületesen, nagy kedvvel. (Ha már Rácz István: november 18, 20, 24 – háromszor lesz Fülöp király Miskolcon Keszég László rendezésében, ajánlót már kitettem a pótelőadásokra.)
Jó ez a csapat, érdemes elmenni miattuk az Eiffelbe.
SZEMÉLYES LEZÁRÁS
A hetem programjaira utólag visszanézve, ez volt az egyetlen olyan alkalom, amelyiket régebben beterveztem és meg is valósult rendben. Persze, ezt csak akkor hittem el, amikor este nyolckor bementem a Bánffy terembe, amelyik a lehetőségekhez képest szinte tele is volt a távolságtartás szabályainak megfelelően ültetett nézőkkel.
A bemutató egyik főszereplője mindenképpen a BETEGSÉG volt, erősen rányomta a bélyeget az előadásra már a készülés fázisában is – szinte minden közreműködő megkapta a próbafolyamat elején a koronavírust (szerencsére enyhébb kivitelben), majd felépültek, és a megmaradt időben – mindössze egy hétnyi csúszás árán el is jutottak a bemutatóig. Heroikus teljesítmény, ennek tudatában még jobban felértékelődött az előadás, bár nézés közben semmi nyoma nem volt annak, hogy szorító körülmények között jött létre.
Nem minden csapat ilyen szerencsés, miközben elkezdtem írni ezt (szombaton, az előadás másnapján), éppen kiderült, hogy a székesfehérváriak Tragédia 2.0-ja is elmaradt, immár másodszor - azt csak főpróbán láthattam.
A vírus szedi az áldozatait, és egyre kevesebben mennek el egy előadásra, többek között azért, mert mindig vannak olyanok, akik mások biztonságérzetével nem törődve előadás közben lehúzzák magukról a maszkot. Közel hozzánk ült egy idős asszony az idő jelentős részében állára lehúzott maszkkal, aki egyébként időnként még köhögött is. Egy éve is zavaró volt, ha valaki koncerten köhögött, de most van tétje. Nem mindenki akar egy ilyen szomszéd után egy másik alkalmat is, mert érzi a kockázatot. Az Operaház nem változtatta meg a bemondott szövegét, és míg a telefonok kikapcsolására felszólítanak, a helyes maszkviselés fontosságát nem nyomatékosítják. Pedig ezek a renitens nézők mind hozzájárulnak a közönség folyamatos csökkenéséhez, ahhoz, hogy manapság már sokan félnek beülni előadásra. Lehet, hogy érdemes lenne mindenkiben tudatosítani, hogy VAN értelme a maszk viselés kötelezőségének: aki hordja, nem riaszt el senkit attól, hogy ismét bejöjjön egy újabb produkcióra.
Persze, tegnap óta, amikor maximum harmadára lehet egy nézőteret feltölteni, és a folyamatos visszaváltási cirkusz miatt már csak a legkitartóbb nézők mennek majd színházba, lehet, hogy mindez már nem is számít.
Mindennek ellenére próbálok reménykedni, és egy ilyen jól megcsinált előadás mégis azt üzeni, hogy érdemes maszkot húzni, vállalni a kockázatot.
PS. Berecz Valter fotóit az Operaház bocsájtotta a rendelkezésemre, köszönet érte.
