Néha megfigyelhető, hogy ugyanaz a darab/téma több színház műsorán is előkerül, valamitől aktuális lesz, és mivel ráadásul számomra fontos művészek kerülnek bele, szinte rákényszerít, hogy mélyebben foglalkozzak vele. Én pedig hagyom magam.
Írom mindezt a Stúdió K Nérójának bemutató előadása kapcsán, amely két részben, közel három órában került a nézők elé tegnap. Az egészen megtelt nézőtérről úgy tűnt, mintha minden a normális kerékvágásban menne, és nem is lenne járvány. Ugyanezt érezzük a színház online jegyeladó felületére rákeresve: már minden jegy elkelt november hónapra is, pedig manapság jellemzően bármire be lehet jutni az utolsó percben is, kevés színház tud teltházzal üzemelni. (Aki nem szívesen várna, annak javaslom a próbálkozást előadás előtt, mindig van, aki megbetegszik, vagy a járvány statisztikája miatt dönt a távolmaradás mellett az utolsó pillanatban, nem reménytelen soha a bejutás. Aki nem kockáztatna, azok pedig figyeljék a decemberi jegyárusítás kezdetét.)
Néró és Seneca - sárga és fekete - ifj. Vidnyánszky Attila és Spilák Lajos
Nem nehéz levonni a következtetést: Hegymegi Máté fizikai színházas rendezésének szóló igazán nagy érdeklődés a szereposztásnak köszönhető: a nagyon jó formában lévő társulattal az ifjabb Vidnyánszky Attila játszik együtt, aki a címszerepre érkezett vendégként.
„Néró-reneszánsz” 2019-20
A tavalyi évad elején a K2 Színház már tantermi színháznak megcsinált egy Nérót, amelyben a társulat legrokonszenvesebb tagjával, Domokos Zsolttal játszatták el a figurát, akiből a legkevésbé lenne kinézhető a zsarnokságra való hajlam. Cseles megoldás, elérik, hogy bevonódjunk, és a „negatív szereplő” oldaláról (is) próbáljuk megérteni, hogyan születik meg „a gonosz”.
Ez a tantermi előadás nem egy az egyben szólt Néró koráról, hanem mai párhuzamot talált a figurának, viszont a júliusban Szegeden általam főpróbán és előadáson is látott Agrippina, Handel operája meghagyta az eredeti történetet, pusztán színházi eszközökkel modernizálta, és így is ráerősített arra, hogy az elmúlt kétezer év alatt olyan sok változás nem történt, csak a külsőségek és a technikai felszereltség változott.
Közben, még márciusban bemutatta a Katona Monteverdi operájából készült kísérleti előadását Székely Kriszta rendezésében, amely augusztus óta folyamatosan nézhető, sőt ugyanebből az operából a múlt hétvégén elkészült az Eiffel Műhelyházban Almási-Tóth András színrevitelében egy áthangszerelt változat is, amely sajnos mindössze egyetlen nyilvános előadásig jutott el, minden további kitűzött időpontja elmaradt.
Egy éven belül négy bemutató Néró történetéről már jelent valamit, azt feltétlenül, hogy sok színházi alkotót foglalkoztat a zsarnok kialakulásának és működésének természetrajza, hogyan szabadul el, és teszi tönkre a környezetét.
A különböző darabok eltérő címei azt is megmutatják persze, hogy a történeten belül is máshova kerül a hangsúly. Az Agrippina elsősorban az anya taktikázását láttatja, ahogy eléri, hogy fia kaphassa meg a hatalmat, aki eleinte nemhogy veszélyesnek nem tűnik, de életképesnek se nagyon.
A Poppea a már hatalom birtokosaként működő császár behálózásának története, aki szerelme hatására a saját nevelőjét, korábbi tanácsadóját is megöleti, pusztán azért, mert az a régi feleségével szimpatizál.
Kosztolányi regénye, a Néró, a véres költő mindegyiknél teljesebb, szinte az egész életutat végigkíséri, és elsősorban egy önbizalom hiánytól szenvedő érzékeny fiatalember fejlődéstörténetét láttatja, aki túl korán és előkészítés nélkül lesz teljhatalom birtokosa lesz. Éppen ezért soha senki nem mer őszinte lenni vele, bár eleinte talán még lehetne, és rá is férne a terelgetés. (A Stúdió K-nak lett volna saját "optimális" Nérója is Nagypál Gábor személyében, de a színészválasztásban én hangsúlyosnak láttam a kiválasztott színész fiatal korát, hangsúlyos a kiindulópont, a kezdeti tapasztalatlanság. )
Garai Judit adaptációja a szereplő személyiségének átalakulását folyamatként mutatja be, a regényhez hasonló ambícióval lép fel, amelynek narrációi közül is nem egyet beemel az előadásba.
Hegymegi Máté fizikai színháza
Ahogy a Kosztolányi regény címe is kiemeli, Néró elsősorban művésznek tartja magát, és életének egyik nyomasztó kérdése: elég tehetséges-e vagy sem. Végigkísérhetjük művészi karrierjét, tipródásait, viszonyulását a környezetében élő befutott költőkhöz, nevelőjéhez, anyjához, feleségéhez és szerelméhez, közben láthatjuk, hogyan érinti meg a siker, és miként formálódik a halálhoz való viszonyulása. A hatalom miként torzítja el az embert, hogyan nem lesz képes ilyen körülmények között emberséges maradni.
Garai Judit nagyon törekedett arra, hogy semmi fontos ne maradjon ki a történetből, és Néró átalakulása minél plasztikusabban mutatkozhasson meg. Ezzel az egyetlen probléma: az összbenyomásunk a főhősről jelentősen gyorsabban kialakul Vidnyánszky Attila árnyalt színészi játékának köszönhetően, és ehhez később az újabb jelenetek már nem tesznek olyan sokat hozzá, a szálak végső elvarrása már kicsit így hosszadalmasnak érződik.
Az előadásban a Néró lelkében végbemenő belső történéseken a hangsúly, amelyet a szűkített tér felerősít. Mintha kísérleti állatokat figyelnénk, akiket egy dobozban tartanak - ez jutott eszembe most, napokkal az előadás után.
Nem kísérik realisztikusnak szánt cselekvéssorok az előadást, hanem ezek helyett a fizikai színház szellemiségének megfelelően egyes mozgássorok jelképesen mutatják meg a főhősünk lelkiállapotát.
Poppea: Pallagi Melitta
Egy császárról van szó, még sincs semmi pompa az előadásban, ahogy a fotókon is látható, a helyenként akrobatikusnak tűnő mutatványok arra utalnak, hogy magának a császárnak is milyen nehézségek árán sikerül a döntések meghozatala, Poppea elérése, stb. A többi szereplő nagyon sokszor marad a színen, de valahol a színpadnak egy be nem világított zugában, ahonnan néha egyszer csak előlépnek, így kellően kifejeződik az is, hogy folyamatosan jelen vannak Néró életében, és az abban betöltött szerepük alapján foglalkozunk velük.
Ahogy figyeljük, Néró válságának saját bizonytalansága az elsődleges oka, illetve az, hogy nem juthat valódi visszajelzéshez környezetétől. A megelőlegezett félelem előbb-utóbb a mellékszereplők pusztulásához is el fog vezetni, de az áldozatok közül egyedül Seneca látja át, hogy saját maga is felelős a haláláért – a folyamatot még talán ő befolyásolhatta volna a legjobban. Agrippina és Poppea ugyancsak felelősek azért, hogy ide jutott Néró, és áldozatok is, de saját felelősségüket sorsuk alakulásában már nem látják ilyen világosan át.
Octavia: Homonnai Katalin - Agrippina: Nyakó Júlia
Nincsenek a császár környezetében csak áldozatok: a passzivitás, a tűrés is végzetes hiba – Octavia és Britannicus sorsa ezt mutatja. A fokozatosan zsarnokká váló, eredetileg ígéretes fiatalembert senki nem állította le az útján, és ez mindenki számára tragikus eredménnyel járt.
Ez a gondolat lehet az egyik olyan következtetésünk, amely akár aktuálpolitikai színezetet is ölthetne, de ez az előadás inkább elvont módon foglalkozik a hatalom birtokosának lelkiállapotával, nem aktualizál direkt módon, bár a célzásokat aki akarja, megérti.
A beszűkített térben, mindössze néhány szék segítségével lebonyolított előadás színvilága is igazán kifejező - elidegenítő hatást kelt.
A sárga-fekete térről a kordonszalag színek jutnak eszünkbe, amely jellemzően valaminek a veszélyességét jelzi, vagy elhatárol – ugyanerre a következtetésre juthattunk nemrég az Orlai Produkció Határátlépések c. előadása kapcsán is. Ezekről a színekről Néróval kapcsolatban még akár egy tigrisre is asszociálhatnánk, amely ugyan vérengző vadállat, mégis sokak kedvence, ellentmondásos érzelmeket kelt, nemcsak félelmet. (Érdekesség, hogy ennek az előadásnak is Kálmán Eszter a jelmeztervezője, aki a Kamra friss produkciójának a látványtervéért is felelős, amelyben szintén főszerephez jut a színek kontraszthatása, az egy fekete-fehér előadás.(Arról is készen van az ajánlóm, de a képfeltöltés problémái miatt még nem osztottam meg.) A Stúdió K-ban Kálmán Eszter nem egyedül alakította ki a látványt, a színpadteret Fekete Anna tervei alapján építették fel.)
Vidnyánszky Attila Nérója azonnal fontossá válik számunkra, érezzük a gyengeségét, kifejeződik az is, hogyha másként irányítják, akár még jó uralkodó is válhatott volna belőle. Sajnáljuk, mert egyértelmű, hogy művészként is éppen azért nem juthat előre, mert senki nem mert őszintén beszélni vele.
Néró pedig szomjazza a közönség reakcióit, még minket is néha megszólít. (Nem kell félni, csak kismértékben interaktív az előadás – a részleteket meglátja, aki megnézi.)
Persze a kritika eltűrése senkinek nem könnyű, különösen akkor nem lehet az, ha valaki érzi, hogy nem igazán sikerült az, amit csinált. Minél bizonytalanabb egy művész, annál nehezebb megküzdeni a pozitív visszajelzések hiányával. – Kosztolányi Nérón keresztül a művészek általános bajairól is beszél.
Egy császár számára persze az, hogy őszinte reakciókkal egyáltalán nem találkozik, uralkodói helyzetét is megnehezíti, bár látszólag Néró számára ez a funkciója a kevésbé érdekes, hiszen elsősorban művésznek tartja magát.
Míg az előadásban érezni a címszereplő és környezete közti egyre növekvő távolságot, a szereplő színészek mind csapatjátékosok. A fizikai színház stílusa eleve megkívánja a precíz és összehangolt munkát, és erre a Stúdió K társulata hajlandó is. Nemcsak Néró alakítóján érezni, hogy mindent belead a szerepbe, a többiek is a lehetőségekhez mérten törekszenek a saját karakterük igazságát érvényre juttatni, bár olyan sokat nem tudnak magukból megmutatni, mint a császár – nem ők vannak az előadás fókuszában. (A világítás is ezt nyomatékosítja.)
A három női szereplő mind fontos, nincsenek kettőzve, mind a férfiszínészek többsége. Homonnai Katalin Octaviája valószínűtlenül sovány, szinte áttetsző, elhihető neki az egészen fiatal és tapasztalatlan lány, aki nem képes a császár érdeklődésének felkeltésére, és akit politikai érdekből adtak már gyermekként férjhez.
Nyakó Júlia Agrippinája inkább tűnik egy szerető és megértő anyának, aki fia érdekében cselekszik, nem érezni benne sem a számító hatalomvágyat. Rokonszenvesnek találjuk, és megértjük, hogy egyre többet hallgat, ahogy haladunk előre az időben…
Hozzájuk képest Pallagi Melitta szerepe és Poppeájának megítélése összetettebb. Úgy tűnik, hogy Néró művészetét ő érti meg a leginkább, képes úgy támogatni, ahogy annak jó, ráadásul van olyan érdekes, hogy a császár érdeklődését hosszan fenntartsa. Ezen felül persze nem elhanyagolható a hatalomvágya sem, szeretne császárné lenni. Néró kevésbé jól irányítható, mint gondolta – ezt a tévedést elköveti. A színésznő szerepformálásán látszik, hogy ezeket az árnyalatokat érzékeltetni tudja, de halála miatt mégsem leszünk túlságosan letörtek: csak annyi történt, hogy egy számunkra közepesen fontos szereplőnek nem jöttek be a számításai.
A férfiak többsége három kis szerepet is megkapott.
Samudovszky Adrián nagyon tehetségesen hallgat, mindenre reagál, ami jelenlétében elhangzik. Nagyon kevés szövegével elhiteti velünk, hogy az ő Britannicusa tényleg irigylésre méltóan tehetséges költő, és a Poppea által kedvelt Doryphorusról is azt, hogy szerethető. Még egyetemista, de már figyelemreméltó, de ezt eddig is tudni lehetett, jól illik a csapatba. (Szerepel a Katona Poppeájában is, ő az, akinek szintén az lehet a benyomása, hogy folyamatosan Néróval foglalkozik mindenki.)
Sipos György is fregolizik, de három kisebb szerepe közül neki is a költő, Lucanus az, amelyikben a legemlékezetesebb. Ahogy látjuk Néró költeményein nevetgélni, nem jósolunk neki hosszú életet, bár azt el tudjuk róla is képzelni, hogy a császárnál tehetségesebb íróként.
Lovas Dániel mindössze egy jelenet erejéig formálhatja meg Othót, Poppea férjét, aki valami csoda folytán végül élve marad, és később még rövid ideig császár is lesz. Ezt a magabiztos szereplőt, aki lényegében már megunta azt a nőt, akit a császár még éppen csak kinézett magának úgy játssza, hogy eleinte nem vettem észre, hogy ugyanaz a színész formálja meg, mint a szotyolázó testőrtisztet, Burrust, aki minden utasítást gondolkodás nélkül hajlandó végrehajtani.
Ez a Burrus remek ellenpontja Senecának is, aki Spilák Lajos személyében színészileg mégis mélyebben bemutatható, és talán emiatt sem kettőzi le a rendező mással. Látunk egy öregedő embert, aki szereti tanítványát, de nem elfogult, látja a gyenge pontjait, de elsősorban a nyugodt életre törekszik, nem vállal fel semmilyen konfliktust.
Mindketten meghalnak, és ez is bizonyíték arra, hogy nincs olyan, hogy elég, a hatalom benyeli az embert, még akkor is, ha támogatja.
Tarr Bernadett szerepel zeneszerzőként a színlapon, de talán kicsit kevés a zene az előadásban. Persze, jelentése van annak is, ha nagyon prózai egy előadás, és tartózkodnak a kísérőzenétől – igen, ez egy nagyon kietlen és sötét világ, amelyben még a sárga szín sem vonzó. Visszagondolva a Stúdió K bábos és élő zenés nem egy produkciójára, amelyekben Spilák Lajost erőteljesen hasznosították zenészként is, mégis kicsit fájó hiányérzetem támadt, és persze nyilván azért is, mert az elmúlt két hétben rengeteget hallgattam Monteverdi Poppeáját, és a történet elsősorban opera-változatban ivódott belém.
De ezt a kis hiányérzetet elhessegettem, nem lehet egy színházi estén minden, jó színészi játék, akrobatika és még élő zene is. Most elsősorban annak kell örülni, hogy megvolt az előadás, mindenfajta zökkenők nélkül, és remélhetőleg ez a sikeres produkció segít abban, hogy a Stúdió K-ban játszók valahogy túléljék ezt a jelenlegi helyzetet, legyen kedvük ezt is és régi repertoár előadásaikat is játszani.
PS. Vass László fotóit a színház FB-oldaláról használtam fel. Ha lesz még néhány újabb közeli kép a "fregolizó" szereplőkről, utólag még ezeket is el fogom a bejegyzésben helyezni.
