Több, mint két éve készült erre a napra a székesfehérvári színház társulata, és az utolsó percben mégis el kellett, hogy maradjon.
Ez manapság papírforma, de azért minden egyes alkalom szörnyű. Az alábbi szöveget a sajtós próba után készre írtam, hogy majd azonnal kiteszem a premier után. Miután ma egy profi újságíróval (Bóta Gáborral) beszélgethettem a Klubrádió Művészbejáró c. műsorában, azt a tanácsot kaptam, hogy tegyem ki. Kiteszem, és nagyon drukkolok, hogy végre tényleg legyenek túl a premieren is - a két főpróba már megvolt.
Gáspár Sándor, Krisztik Csaba és Pálya Pompónia - 3. szín
Az ember tragédiáját 2018 decemberében azért mutatták be „1”-es sorszámmal, mivel készültek a folytatásra, az újonnan megírt négy új szín bemutatására. Akkor is, most is részt vett ebben a színház teljes társulata – ez is jelzi a vállalkozás nagyságát. Az azóta elszerződött tagok nyilván már nem tűnhetnek fel ebben a 2.0-ás verzióban, és ennél is rosszabb, hogy a tragikusan korán elhunyt Térey János sem készíthette el a saját színét. Darvasi László került az írói négyesbe Márton László, Tasnádi István és Závada Pál mellé, de a négy rendező – Szikora János, Hargitai Iván, Horváth Csaba és Bagó Bertalan – személye változatlan.
A bemutató előkészületei egyszer már az összpróbák megkezdésekor, még szeptember elején leálltak a vírus miatt. Nem volt szerencsés ilyen nagy kihagyás, de most már zavartalanul lehet örülni annak, hogy végre a repertoárra került az új darab, amely inkább négy egyfelvonásos, amely lazán kapcsolódik Madách művéhez.
Akit érdekel a Tragédia továbbgondolása, az mindenképp menjen el Fehérvárra, belekalkulálva a jellemzően hatos kezdést és négy és fél órányi időtartamot (két szünettel).
Ajánló következik, a négy és fél óráról csak négy oldal. (Más nem is jöhetne, mivel nem „rendes” előadást láthattam, hanem a csütörtök délelőtti fotóspróbát, amelyen azért a produkció körvonalai így is tisztán látszottak.)
Feltétlenül találónak éreztem a színlapra választott fotót – nemcsak az előadás, de akár a mai időszak jelképe is lehetne, ahogy egyensúlyozunk a vírus elleni védekezés és a régi életünk megtartására való törekvés között.
A színház honlapján rendkívül részletesen – színekre lebontva - szerepelnek az alkotók és közreműködők, és ez alapján már elég jól következtetni is lehet a várható tartalomra. (Emiatt nem érzem lényegesnek, hogy a teljesség igényével mindenkit egyenként felemlegessek, és ezáltal elnyújtsam a bejegyzést.)
Derzsi János - Varga Lili - Ballér Bianka - Nagy Péter - Kádas József - Egyed Attila, Andrássy Máté, Kozáry Ferenc - 4. szín
A négy író által készített színek dramaturgiai felépítése elég különböző, és egy nézés után azt mondhatom, hogy Madách művébe formai és tartalmi szempontból is a legjobban az utolsó illik bele, Tasnádi Istváné, amely a Csendes óceáni szemétsziget vidékén játszódik. Megjelenik ebben mindhárom főszereplő, érezhetjük Lucifer háttérmunkáját, amely az események alakulását ezúttal is döntően befolyásolta, és része volt Ádám menetrendszerű kiábrándulásában. Megvan az egy helyszín, nagyon kompakt cselekmény, jól körülírható – didaktikus – mondanivaló, viszonylag pergő ritmusban.
Kovács Tamás - Kiss Diána Magdolna - 2.szín
A színek mindegyike hosszabb, mint amilyen bármelyik Madách-szín szokott lenni színházban (viszont nem 15 van, hanem a kerettel együtt csak 6). Az eredeti darabot nemigen lehet előadni húzások nélkül, mert a beleírt filozofikus gondolatok miatt emberfeletti erőfeszítést igényelne a figyelem fenntartása, rendszerint három óra is megviseli a közönséget.
Mivel jelenleg kortárs szerzők az „elkövetők”, és a darab nagyon friss, messze van attól, hogy legyen valamiféle protokoll, amely alapján a húzásokat el lehetne végezni, pedig ezúttal is nagyon kellenének. Nem egyformán éreztem a szükségességüket – ahogy haladtunk előre az előadásban, annál kevésbé tűntek hosszadalmasnak az egyes részek. Nekem az utolsó két szín tetszett a leginkább (Márton László Délfrancia színe, és az említett „szemétszigetes”), és a legutolsónak már pont jónak éreztem a hosszát is.
3. szín
Én csak magamat képviselem, az, hogy nekem mi tetszett jobban, azoknak lehet informatív, akik több bejegyzésemet olvasták, és hozzám hasonló véleménnyel vannak más előadásokról is, de nem törvényszerű, hogy így lesz ezzel mindenki. A fotóspróbát megtekintő néhány ember között is találtam olyat, aki velem ellentétes állásponton volt, épp ezeket nem szerette, és Závada Pál „nagyváradi-berlini” színe kötötte le leginkább. Aki megnézi, meglátja, örülnék azért, ha kommentben a megtekintők megírnák a saját álláspontjukat.
Ősbemutató ez, így nem hagyható említés nélkül a dramaturgok munkája sem: Perczel Enikő összesen hat egységből (ha a két keretszínt is számítom) ötnek a szövegét gondozta, míg a Tasnádi István-féle színt Tucsni András.
3. szín
A négy író és négy rendező eltérő színházeszményt képvisel, így semmit nem jelez előre a későbbi részekről, hogy valaki miként viszonyul a mű elejéhez – éppen ezért, ha valaki már az előadás mellett döntött, a teljes négy és fél órát szánja rá a megtekintésre, nem érdemes otthagyni! Ezért is írom az ajánlót, hogy ennek a tudatában üljön be valaki. Az meglepne, ha valakinek minden részlet egyaránt tetszene, de az is, ha egyáltalán semmit nem találna az előadásban, ami megfogná, hiszen a teljes társulat játszik.
A négy új szín nem arra készült, hogy netán az eredeti műbe szervesen beágyazódjon, mert akkor a XX. századi színeket a londoni szín és a falanszter közé kellett volna helyezni, keretjáték nélkül.
2. szín
A XX. század, mint az új színek témája adja magát – évek óta adom feladatul drámaóra keretében gimiseknek, akik épp átvették a művet, hogy találjanak ki plusz színt – és szinte mindenki magától is a XX. században gondolkodik, elvétve merül fel egy-egy korábbi időszak.
Az új színek többségére – leginkább Závada Páléra - elmondható, hogy intenzíven reflektálnak az eredetire, idézgetnek belőle. Sokkal több a korábbi színekre utalás, mint ahogy a szerző teszi eredetileg, bár elvétve Madách művében is visszautalnak a szereplők korábbi kalandjaikra. Az előadás így inkább valamiféle „hommage”a Tragédia kapcsán, tisztelgés.
Keretszín- Imre Krisztián (Lucifer) és...
Készült ehhez a négy színhez egy új keret is, amely erősen jelzi, hogy az eredeti műbe nem készülnek beavatkozni mégsem - ez egy új egység, egy újabb teremtési kísérletről szól. (Erről eszünkbe juthat Alföldi Róbert szereplése az Isteni végjátékban, mintha az általa szeptemberben bejelentett Teremtés 2.0 most megvalósulni kezdene…- még a két előadás látványvilágában is volt némi hasonlóság.)
A kivetítés, illetve az Úr megjelenítése az előadás legelején a modernizálás szándékát mutatja, ugyanakkor a szöveg megfogalmazása – leginkább a keretben (Márton László írta) és az első színben (Darvasi László: Titanic-bál) archaizáló, azaz a szerzők megpróbálták Madách stílusában folytatni, és ez nagyon mesterkélt, nagyon fárasztó. Az első felvonás alatt eszembe jutott kontrasztként Nádasdy Ádám puritán Pokol-fordítása, amelynek köznapisága üdítő volt, ahogy elhangzott – mindenféle effekt nélkül – Gyabronka József által. A befogadó számára talán szerencsésebb, ha mai nyelven szólalnak meg a szereplők. A „míly fűszeres a levegő” felkiáltás Éva szájából nem hiteles, és ezért nem tudtam Varga Gabriellát hibáztatni.
Ez az érezhető ellentmondás látvány és szöveg között meg fogja osztani a közönséget, ahogy a lassú cselekményvezetés is.
Trokán Péter, Kerkay Rita 1. szín
Mind a négy felvonás külön világ, a második és a harmadik ráadásul nem tartja magát Madách koncepciójához az idő tekintetében: nem egy esemény köré épülnek, hanem évtizedeket fognak át – emiatt sem sikerülhetett ezeket fél órára összerántani.
Madách a teljes emberiségben gondolkodott, a 15 színbe nem tett bele egyetlen magyart sem. Ezúttal viszont az első színben van magyar vonatkozás – egy bevándorló szegény magyar családot látunk -, illetve a második szín pedig Nagyváradon is játszódik, az erdélyi holokauszt téma az egyik központi motívuma. (Azt senki se gondolhatta komolyan, hogy a II. világháború kihagyható lenne egy ilyen koncepciójú előadásból, a Závada-szín a mű legkomorabb része.)
Keret: Éva és Ádám: Sághy Tamás
Kiss László mellékelt fotóiról remélhetőleg valamiféle előzetes benyomást kialakíthattok az előadás látványvilágára vonatkozóan: Kiss Jenő volt a látványtervező, leszámítva a harmadik színt, amelyé Benedek Mari, aki egyben annak jelmezeit is tervezte. A ruhákat minden rendező részére más készítette, a többiek Kovács Yvette Alida, Kárpáti Enikő és Csontó András a színek sorrendjében említve.
Miután új a mű, nem összegezném az egyes részek történetét, legyen meglepetés azoknak, akik megnézik – hamarosan biztos hozzáférhető lesz majd a teljes szöveg is, hiszen Madách művéhez hasonlóan nem egy részét jobb lenne olvasni, és meg-megállni, hogy egyes részeket át tudjunk gondolni.
Keret: Éva: Varga Gabriella
A SZÍNÉSZEK közül többről éreztem, hogy minden nehezítő körülmény ellenére is sikerült már összetalálkozniuk a figurájukkal. A keretszínben a látványé volt a főszerep, valószínűleg ekkor a legtöbb néző még a ráhangolódással és az új teremtés gondolatának felvetésével van elfoglalva. Ezúttal az angyalok kara és az Úr vitája az első emberpár – Varga Gabriella, Sághy Tamás - jelenlétében zajlik, akiknek a véleményére vagy az esetleges szempontjaira nagyjából annyira figyeltek, ahogy jelenleg az egyetemfoglaló SzFÉ-s diákokra az ügyükben állástfoglalók. Ez a párhuzam ugrott be róluk teljesen spontán (az előadásban nincs semmiféle ilyen kiszólás, vagy aktuálpolitika).
Tóth Ildikó - Derzsi János - 1. szín
Az első színben, Szikora János rendezésében sok mindent azonnal sejtünk a háttérben megjelenő Titanic feliratú hajó láttán, amelynek a tervezője Ádám – Trokán Péter, titkára Lucifer – Egyed Attila. A színben mégis Éva sorsa lett igazán érdekes számomra Tóth Ildikónak köszönhetően. Adott egy féltékeny, más nők iránt is érdeklődő, de alapvetően munkamániás férfi, mi pedig a feleséget figyeljük a legnagyobb rokonszenvvel, akinek a szeretője – Nagy Péter - is a hajón szolgál, elsőtisztként. Az, hogy a nő végül miként dönt, nagyban múlik egy néma szereplőn, akit Derzsi János játszik… (Lehet némi párhuzamot találni a prágai színnel, de most biztosan a nő pártjára sodor minket az új szerző…) A kicsit hosszadalmasan bonyolódó, ámde helyenként élő zenével is aláfestett történet hirtelen felélénkül, amint megjelenik Andrássy Máté riporterként, nagyon megörültem neki.
Andrássy Máté - 1. szín
A második szín, Závada Pálé, illetve Hargitai Iváné jóval komplexebb, a kivetítés is változatos, időben 1930-1989 között haladunk előre Nagyváradon és Berlinben felváltva, ezúttal élő szaxofon-szóra. Ezt a színt különösen intenzíven viszi előre a Kuna Károly - Kovács Tamás – Kiss Diána Magdolna hármas, többféle alakban. A cselekményt angyalok kara – Kerkay Rita, Varga Lili, Kricsár Kamill - kommentálja végig, akik Madách művéből valóban bőven idézgetnek. A szín elején kellően izgalmasan hat egy divatbemutató, mindenféle jól felismerhető történelmi alakokkal, akik kapcsán a sminkest is ki kellene emelni. Közülük is kitűnt Kádas József, Krisztik Csaba, Andrássy Máté és Sághy Tamás alakja.
Ladányi Júlia - 3. szín
Ha nem olvasom el a színlapot, akkor is felismertem volna a stílusáról, hogy fizikai színházi előadást látok a harmadik színben. Az utóbbi években egyre jobban megismertem és ebből következően megszerettem Horváth Csaba formanyelvét, így ezt jobban szerettem az előző kettőnél, és Pablo Picasso történetét élveztem. Márton László egy olyan művészt keresett, akinek a pályája szinte a teljes huszadik századot lefedi (1973-ig mindenesetre), és aki által bemutatható „A művész” kiszolgáltatottsága, miként válik egy kísérletező alkotóból árucikk.
Varga Mária - 3. szín
A színt nézve mellékesen el lehet gondolkodni azon is, hogy talán időszerű lenne végre elengedni „a csodálatos nagy művész egyben példakép lehet, mint ember” feltételezést is. (Ennek a résznek a megértéséhez nem jön rosszul, ha valaki legalább felületes ismeretekkel rendelkezik Picasso témában, ha valakinek eddig kimaradt, legalább wikipédia szinten javasolnám az utánanézést, kifizetődő – valóban élt emberek sokasága említődik.) Ebben a színben nagyon szerettem nézni magát Picassót/Ádámot. Gáspár Sándor alakításában van humor, némi önirónia, jól beszéli a fizikai színház formanyelvét is. A sok mozgás és a színben elővonszolt Picasso festmény-alakok humorosan hatnak, és az előadásnak nagyjából a kétharmadánál járva ez már életmentő fontosságú, így örülhetünk, hogy ez a felvonás épp ide került, feloldásnak érzékelhetően.
3. szín
Krisztik Csaba Lucifer reinkarnációjaként bűvészmutatványt ad elő a bársonyfüggönnyel, olyan könnyedén távozik és jelenik meg újra meg újra, hogy szinte szellemnek vélnénk – csak később gondoltam arra, hogy mennyi energia befektetés áll e néhány perc mögött. Ez a jelenet biztosan hosszú távon is nyomot hagy abban, aki látta.
A negyedik szín, Tasnádi Istváné és Bagó Bertalané frappáns volt, Madách-hoz hűen didaktikus is. Ebben a hármas minden tagja igazán hálás szerepet kapott, Nagy Péter Luciferként végig tudta tartani irányító szerepét, Kádas Józsefnek elhittem, hogy megtetszett neki a transznemű öko-aktivista Ballér Bianka, és a jelenet többi szereplői is meg tudtak villanni. Jó lenne, ha rossz álomnak nézhetnénk ezt is, ahogy Madách falanszterét vagy sarkvidéki színét, de sajnos ez a szemétsziget nagyon is realitás, és kár, hogy a hétköznapi életünkben nem nyomasztja jobban az embereket ez annyira, hogy leállnának a műanyagba csomagolt akármik vásárlásával, vagy legalább mindezt jobban meggondolnák.
4. szín
A negyedik színt követő rövid és figyelemfelkeltő lezárásban mindenki részt vesz, és összességében az a benyomásunk, mintha valóban az ember tragédiájának összegzését látnánk, részben könyörgés formájában. Már nem ugrálnak be a szereplők semmilyen árokba, mint ahogy a londoni színben szoktak: az egész emberiség gödörben van. Valaki állítsa meg ezeket a végzetes folyamatokat - az alkotóknak ez a vágya jelenik meg az előadásban, és a maximális optimizmusra vall, hogy ebben még reménykednek.
PS.Az alkotók optimizmusára vall az is, hogy a (végül elmaradt) bemutató előtt két nappal felavatták az emlékkövet a korábban ültetett almafa alatt…
PS.2. Ahogy a szövegben már jeleztem, Kiss László képeit használtam a színház FB-oldaláról, ahol háromszor ennyi van. kitéve, érdemes rákeresni. (A két utolsó kép a sajátom.)
