Ez az előadás nem nagyon szorul ajánlásra, Keresztes Tamás rendezése meglehetősen széles közönségréteg figyelmét fel fogja kelteni csak a plakátján található információkkal is. Mégis írok róla, mert ráakadtam Szokodi Bea képeire, amelyek megérdemlik a minél többszöri felhasználást, és annyi képet tettem bele a fb-oldalára kitett negyvenből, amennyit csak elbírt ez a három oldal, vagy még annál is kicsit többet...
Vegytiszta összművészeti szórakoztató JÁTÉK felsőfokon – ennyi a lényeg,
Következő alkalom: szeptember 14-én este az Újpesti rendezvénytérben.
Miért szerethető az előadás?
1.ÉLŐ ZENE
Az előadást szinte folyamatosan kíséri a Budapest Bár zenekar, és a zenét, illetve a dalszövegeket is ehhez az előadáshoz írta a tagokon (Farkas Róbert, Farkas Mihály, Ökrös Károly, Farkas Richárd, Kisvári Bence) kívül Szűcs Krisztián és Kollár-Klemencz László.
A Budapest Bár zenészei a címszereplővel
Egy-egy prózai jelenet alatt ugyan abbamarad a zene, de az a benyomásunk, hogy végig hömpölygött az egész estén. Ugyan hivatalosan nincs szünet, de az előadás nagyobb egységei között mégis van néhány percnyi átkötés – a zenekar játszik, és közben leáll a nagyon pörgős cselekmény (néhányan ezalatt a nézők közül ezt kihasználva kilógnak a mosdóba, talán nem kalkulálták bele, hogy nem lesz szünet).
Az előadást meg-megszakító tapsokból arra következtettem, hogy rengetegen lehetnek olyanok, akik a 2007 óta működő együttes rajongótáborához tartoznak, miattuk jöttek. Ha ebből indulok ki, és hozzáveszem, hogy milyen sok ismerősöm dicsérte ezt a zenekart nekem a korábbi években, már csak emiatt is hosszú szériát jósolok a produkciónak. Sokan többször is meg fogják nézni.
A zenekar játéka egyébként nekem is tetszett, igaza volt azoknak, akik ajánlották, örültem, hogy most először élőben hallottam őket.
2.Kreatív látvány – „képregényszínház”
Manapság már sok színház használ előadásaihoz filmes eszközöket, ez önmagában nem újdonság, de ezúttal a szokásosnál kreatívabb módon jött létre a látványvilág, és valóban az előadás lényeges részét képezi, nem csak a színészi játék dekoratív hátterét adja. A színészeknek egyes jelenetekben csak a feje látható, testük további részét is vetített kép pótolja, nem beszélve a felhasznált kellékekről, bútorokról.
Vanek úr: Mikó István, megpofozott pincér: Dankó István, a padon terpeszkedik: Gorcsev Iván szerepében Lengyel Benjámin
A rendező és Divinyi Réka dramaturg egy elég jól működő szövegkönyvet hozott létre, és amit lehetett, szó szerint átemeltek az eredeti regényből. Hazatérve elkezdtem újra olvasni, és a felfedezett eltérések kapcsán megállapítottam, hogy ezeket a színpadra állítás nyilvánvalóan megkívánta.
Látszik, hogy a rendező egységes koncepciót alakított ki, működik az elképzelése. A folyamatosan változó szellemes látvány és a zene nagyon hosszan frissen tart minket, és a hiányokat kitölti. Az én figyelmemet töretlenül fenn tudták tartani majdnem a végéig - ha húsz perccel rövidebb, azt mondanám, hogy tökéletesen sikerült.
Az előadás szándékoltan a Rejtő regényekből készült képregényeket idézi, a szöveg egyrészét a látvány-poénok pótolják. A színpadi díszítők munkája így valóban leegyszerűsödik, annál nagyobb energiákat fektethettek be a korábbi előkészítésbe, a képek megrajzolásán túl a színészek elhelyezésének precíz beállításába. Nagyra értékelhetjük önmagában azt is, hogy az előadás zökkenők és technikai hibák nélkül történhetett meg. A rajzokat Várai Artúr készítette, az animációt Nagy Tamás tervezte, de a látvány kialakításában még szerepe volt Magács Vincének és Mihalicz Tamásnak is a rendezőn kívül.
3.Színész-egyéniségek
Anette: Mentes Júlia Virginia - mellette Szécsi Bence és Tóth Balázs
Rejtő Jenő művei elsősorban szellemes szövegükkel hatnak, és a valószerűtlen kalandokat átélő kevéssé realisztikusan bemutatott figurák nem biztos, hogy a leghálásabb színpadi alapanyagot képezik. A képzeletünk jobban el tud minket vinni a Riviérára vagy Afrikába. Emiatt Rejtőt színre vinni jól hangzik, de többször éltem át, hogy rövid idő után az előadás mégis ellaposodik. Ugyanaz a mondat nem üt akkorát elmondva, mintha otthon olvassuk a regényeit, a saját tempónkban. (Amikor mód van előre és visszalapozásra is, és sokkal hajlamosabbak vagyunk szemet hunyni egyes művek hiányosságai, sablonossága felett, és csak a jó poénokra emlékezünk utólag. Ennyit a fjordokról.)
Dankó István, a cselszövő báró
Ezúttal ennek a vállalkozásnak az alapötlete életképesnek bizonyult, és a kellemes zene és a poénos rajzok mellett Keresztes Tamásnak megfelelő színészeket is sikerül találnia a karikatúrákra emlékeztető figurák eljátszására, akik ráadásul énekelni is tudnak. Ez az utóbbi szempont sem elhanyagolható, ha egyszer zenés előadást készítettek. A kétdimenziós figurákat könnyebb énekelve eladni – ezt opera/musical produkciókból is tudhatjuk, szükségünk van a játszók személyiségére, ha egyszer a szerző nem mélyítette el a karakterek jellemrajzát.
Mertz Tibor a kiképzőtiszt egyenruhájában
Jó ez a csapat, külön is és együtt is. Szécsi Bence és Tóth Balázs (mindketten egyetemisták) ugyan nem kaptak emlékezetes szerepet, de szinte folyamatosan szükség van rájuk is. Az alulfinanszírozott egyetemi vizsgaelőadásokról sok minden mondható, de az nem, hogy a látványra tudnak építeni – most legalább kipróbálhatnak valami teljesen mást is. Mindkettejüket egy nappal a karantén "kitörése" előtt, március 10-én láthattam egy igazán nagyszerű Oidipusz-előadásban, amely remélhetőleg csak visszakerül a műsorba, mert nagyon erősen kapcsolódik a jelenhez is.
A további színészekről pláne elmondható, hogy „kitűnő akvizíció” volt.
Miután Keresztes Tamás a Katona oszlopos tagja, nem az a meglepő, hogy hívott színészt kollégái közül, inkább az, hogy többet nem, illetve nem csak "katonásokkal" dolgozott. Dankó Istvánnak minden szerep jól áll, a megvert főpincér, a szállodai titkár, az ármánykodó báró egyaránt. A narrátorként időről időre felbukkanó Rába Rolanddal együtt az előadás alaphangját nagymértékben meghatározzák, jól illik hozzájuk ez a stílus, ahogy jól illene magára a rendezőre is, akit szinte minden szerepbe bele tudtam képzelni. (Eljátszottam a gondolattal, hogy mit is szeretne ebben játszani Keresztes Tamás. Lehet, hogy mindenkit, és ezért rendezte meg. Szükség esetén jól be tudna ugrani a férfi szerepek bármelyikébe.)
Mertz Tibort az utóbbi években elsősorban szombathelyi vendégjátékokban láthattuk, de most mintha Pest felé közeledne ismét: ezen a produkción kívül vállalt szerepet Budaörsön is, a szeptemberi mindkét új bemutatónak a részese lesz. Jelen esetben nemcsak egy arisztokrata lányos apát, de a légió egyik rettegett tisztjét, sőt rablóvezért is játszhat felváltva, és talán ő az, akinek a jelmeztervező, Bartos Letícia a legnagyobb támogatást adta szerepei elkülönítéséhez. (A fotók magukért beszélnek.)
Mertz Tibor, a lányos apa és autótulajdonos
A 21 évesen már Nobel-díjat nyert Gorcsev Ivánt Lengyel Benjámin játssza, aki zsenge kora ellenére már többször bizonyította, hogy jól ráépíthető egy előadás. Szerethető színész és hajlamosak vagyunk a sorsa iránt érdeklődni, bármilyen személyiségű férfit játszik. A karantén-időszak előtt pár nappal volt utolsó bemutatója az Ódryn, amelyiket én is láthattam, de ezen kívül említhető még a budaörsi „Vacsora öt személyre”, vagy akár a „Rubens” is, amelyben együtt szerepelt a szerelmét játszó Mentes Júliával.
Mentes Júlia az egyetlen színésznő ebben az előadásban, és ez összhangban is van a regénnyel; Rejtő világát egyébként is késelő matrózok, fogdában ülő légionáriusok népesítik be, szereplői között jelentősen kevesebb a nő. Jól énekel, vonzó – már tavaly is megállapítottam néhányszor (Bernd Róza, Egy csók és más semmi), hogy a Thália tavalyi főnyereménye. E két színész által a felületesen megírt szerelmi szál is elhihetővé válik – legalábbis annyira, amennyire nekünk kell.
Vanek úr szerepére Mikó Istvánt hívta a rendező, akinek lehet, hogy jelenlegi partnerei közül mindenki új. Feltűnése ebben a gárdában meglepő lehet sokaknak, de jó ötlet volt a felkérése, várhatóan sokan épp miatta lesznek kíváncsiak az előadásra. Októberben betölti a hetven évet (!), de mintha az idő megállt volna felette nagyjából az Arizona Színház megszűnése idején. Szerepköre és hangja is változatlannak tűnik, nagy nevettető volt és maradt, sokak kedvence.
A regényt olvasva Vanek úr alkata ugyan kicsit másként rajzolódik ki, én inkább egy Mucsi-szerű figurára gondolnék, de Mikó István figurája is kellően különc, ráadásul ő is rokonszenves, énekelni is tud, és Lengyel Benjámin vele is jól működő párt alkot. Ami sok, az viszont sok: a „nevem Vanek” kijelentés a regényben is többször elhangzik, de Rejtő jobban ráérzett, hogy mennyi az elég, egy idő után e mondat ismételgetése már fárasztóvá válik, a fele is elég lenne. Gorcsev Iván négy-öt figyelmeztetés után megtanulta azért, hogy kit fogadott fel.
Az előadást minősíti, hogy számomra ez volt a legzavaróbb elem benne, és ezzel a csípős kritikai megjegyzéseim végére is értem. Könnyen bele lehet kerülni az előadás világába, és ténylegesen jól érezhetjük magunkat két órán keresztül. Ez azzal is összefüggésben lehet, hogy a színészeken is látszik a játék öröme, és nem tudjuk kivonni magunkat ennek a hatása alól.
Jó este volt, két órán keresztül örülni lehetett ennek az előadásnak, és közben én sem gondoltam a saját problémáimra, köztük a színmű válsághelyzetére sem, amely most már jó ideje engem is nyomaszt így is, hogy nem érint közvetlenül, bár nézőként annál inkább. Az előadás szempontjából a legjobb ómennek tekintettem, hogy hazafelé egy sünnel is találkoztam. Tavaly ősz óta ez volt az első „sün-látásom”, és hátha ez azt jelzi, amit szeretnénk mind, hogy előbb-utóbb visszatérnek a dolgok a rendes kerékvágásba…
Ps. Egy plusz hír a Városmajorral kapcsolatban: A „Hogy szeret a másik” óta a színház egy nagyobb mobil mosdót szerzett be, kétszer annyi WC van már, mint kedden volt. Ez jól is jött, ezen az előadáson teltház volt, közel hétszáz ember, és mégsem képződtek vállalhatatlanul hosszú sorok.