Csütörtök délután egy törökbálinti kilencedikes osztállyal néztem meg a budaörsi színház kilencven perces új bemutatóját. A gyerekek végig nagyon figyeltek, hiszen lekötötte őket az eleinte egyértelműen vígjátéknak kinéző előadás, voltak nagy csendek és nagy nevetések is. A diákközönség mindig őszinte, ha unatkozik, nem fog udvariasságból csendbe maradni. A „Vacsora öt személyre” a próbát kiállta. A szereposztás ismeretében reméltem, hogy így lesz, emiatt választottam a délutáni időpontot. (És igen, kicsit azért is, mert reméltem, hogy majd előtte vagy utána kirándulhatok is. Utóbbi az esős idő miatt elmaradt, de aki nem ismerős Budaörsön, azoknak feltétlenül javaslom, hogy használják ki a helyzetet, érkezzenek néhány órával előadás előtt, és menjenek körbe a sziklákon.)
Páder Petra - Ilyés Róbert - Spolarics Andrea - Lengyel Benjámin
Enn Vetemaa darabja szórakoztató és elgondolkodtató is, és ráadásul újdonságnak számít, hiába jelent meg 1976-ban a „Mai észt drámák” című kötetben, Böröndi Bence előtt senki nem látott benne fantáziát, ez lehet az első magyarországi előadása. (A szinházi adattár semmit nem tud korábbiakról.) Ahogy a fiatal színész-rendezővel készített interjúból kiderül, Karsai György volt az ötletgazda.
Az észt szerző neve keveseknek lehet ismerős, de ettől még egy két éve meghalt híres drámaíróról van szó, akinek volt unalmasnak az életútja sem, nyolcvan évébe sok váltás is befért. Mérnökcsalád sarja volt, aki szintén mérnöknek tanult, majd zenét, de osztálytársát – Arvo Pärtot – magánál tehetségesebbnek tartotta, így inkább ismét váltott, verseket kezdett írni, majd regényeket és aztán kötött ki a drámaírásnál.
A „Vacsora öt személyre” című darabját 1972-ben játszották először, nem egy ponton fedezhető fel benne önéletrajzi ihletettség. A főszereplője történetesen sikertelen mérnök, éppen lefokozva, aki éppen azon dolgozik, hogy masszív alkoholista váljon belőle anyja és felesége rosszallása ellenére. Az atyai bevált mintát követi, hiszen úgysincs semmire se kilátás... (Ha valaki a szerző angol nyelvű wikipédia cikkére rákattint, olvashat egy kedélyes anekdotát arról is, ahogy egy cenzort hosszas ivászattal rábírt regényének engedélyezésére, amely aztán később még szovjet írói díjat is hozott neki. – Ebből érezni, hogy az egész darabon végigvonuló konyakozás-pálinkázás mögött is van igazi életanyag.)
Annak ellenére, hogy a darab „zeitstück”-nek mondható, és ténylegesen magán viseli a szocializmus időszakának hangulatát, sőt még a munkás-értelmiségi szembenállás illetve a „kinek ér többet a munkája a melósnak, vagy a mérnöknek”-téma is felmerül benne, van számos olyan része, amelyik nem veszített érvényességéből.
Az ábrázolt családi és párkapcsolati viszonyok alapjaiban nem változtak, most is elő-előfordul az anyja és a felesége között őrlődő gyáva férfi, és mindezeken túl nem elhanyagolható tényező, hogy mind az öt szereplőnek jó színészi feladatot ad, tehát már emiatt sem volt rossz ötlet elővenni.
Az előadás helyszíne ezúttal a PostArt Café, amely nincs messze a Latinovits Színház épületétől, és itt még intimebb térben tud megvalósulni az előadás. Igazából el tudtam volna képzelni ugyanezt a „nagyszínpadon” is, amely szintén nem túl nagy, és azt sem éreztem volna, hogy ezek a színészek erre a darabra ne tudnának sokkal több nézőt is bevonzani. De legyünk realisták, és nyilván sokkal jobb benyomást tesz egy teltház egy kamarateremben, mint kétszer ennyi néző, ha a terem másik fele üres. A kávézó egyébként is kellemes hely, van benne éppen egy fotókiállítás is, hosszabb időre is leragadhat itt valaki előadás nélkül is.
A darab cselekménye egy helyszínen játszódik, Hajdu Bence egy panel-lakás nappaliját rendezte be, amelyből még belátunk a mögötte lévő előszobába is. A falon ott a tipikus pálmafás tapéta, amilyet a hetvenes években gyakran lehetett látni, és ezen kívül a szekrénysor, és a fotel, puff, dohányzóasztal mind szintén ezt a korszakot idézi a polcokra tett porcelán és üveg díszekkel, sőt kazettás magnóval egyetemben. (1972-ben egy ilyen magnó azért luxusnak számíthatott, érzem, sőt lehet, hogy emiatt inkább tíz évvel későbbre tippelnénk az előadás játékidejét.)
A látvány egységes, és ehhez Farkas Anna ruhái is hozzájárulnak, különösen a nőké és a férfiak nyakkendői. Az előadás kicsit nosztalgikus időutazásnak tűnik nekünk, akiknek még vannak emlékei a korszakból, a jelenlévő diákoknak már nem valószínű, hogy többletjelentést hordoz, némelyikük esetleg a nagyszüleiknél láthatott ilyen retró bútorokat, és erre emlékeztethetik őket a látottak.
Az előadás elején a darab egyik szereplője, Kadri, a fiatal feleség már bent kuporog egy fotelban, amelyről később megtudjuk, hogy az az egyetlen bútordarab, amely eredetileg is az övé volt. Páder Petra még hálóköntösben van, rosszkedvűen pásztázza a közönség gyülekezését, mint aki nem sokat vár ettől az estétől, illetve délutántól. Hamarosan kiderül még azoknak is, akik nem tanulmányozták előtte a színlapot, hogy ez nem civil érzés, nagyon is a darab része: anyósa és apósa látogatását várja, akikkel csak ritkán találkozik.
A színdarabokban is gyakran előforduló trükk, hogy a szerző egy szereplőt hamarabb ismertet meg velünk, mint ellenlábasát, és gyakran önmagában már ez elég is, hogy önkéntelenül az ő oldalára állva foglaljunk állást. A feleség mindvégig jelen van, így hát vele rokonszenvezünk, és erre okot is ad. Páder Petra biológus, elvileg tanár és kutató lenne, és arra kényszerül, hogy egy, a szó szoros értelmében poros kisvárosban lecsúszó férjének összecsuklását figyelemmel kísérje, próbálja a lejtőn megállítani, de ez nemigen sikerül. Sok oka nincs az optimizmusra, illetve jókedvre, és most még jön az anyósa is, aki mindent jobban tud.
Mielőtt még jönnének a vendégek, megérkezik a férj, akiről szinte azonnal látszik, hogy a megtestesült befolyásolhatóság, nem tud nemet mondani senkinek. Lengyel Benjámin Ilmart szimpatikusnak játssza, először kicsit sajnáljuk is, mert csak később áll össze a kép, hogy tényleg nem lehet rá számítani, és folyamatos ivással tudja csak az életét elviselni. A színész még nagyon fiatal, hamvas, még nem látszik arcán annak a nyoma, hogy túlzásba vitte volna az éjszakázást, ivást, még akkor sem, ha ez történetesen igaz lenne rá, a „művészi életmódból” következően. (Még nincs egy hete, hogy láttam a Színészbeszédet, ebben is szerepelt Lengyel Benjámin, és ebből a legnaivabb civilek is értesülhettek arról, hogy a színészek miként lazítanak…) Éppen azért, mert a színész még túl jó állapotban van, nem hisszük el neki, hogy a lecsúszás folyamata visszafordíthatatlan, még megmaradnak a reményeink a pár jövőjével kapcsolatban. A rendezőnek egy „kiéltebb” kinézetű, vagy egyszerűen idősebb színészt kellett volna választania, ha azt szerette volna, hogy átéljük az észt szerző darabján át e házaspár közös jövőjének kilátástalanságát. (Nekem jó volt így, megfelelt ez az optimistább verzió is.)
A párt láthattuk veszekedni is, de a rendező felépített néhány olyan pillanatot is, amely megmutatta, hogy az összhang még megteremthető, nagyon kicsi kellene hozzá: „csak” a férjnek kellene leszámolni a negatív gondolkodásával, az ivászattal. Minden máshogy alakulna, ha a darab második felében el merné küldeni a pálinkával érkező brigádvezetőt, akit Chován Gábor játszik.
Amíg persze erre a pontra jutunk, addig megtörténik a vártnál viharosabbra sikerült látogatás, megjön az anyós és az após, akiknek a jelenete szerepelhetne akár egy kabaréban is. A vacsorajelenet valóban ellenállhatatlanul komikusra sikerül, ez már szinte bohózat. Ilyés Róbert apósa már letagadhatatlanul alkoholista, nagyon nehéz már azt is elképzelni, hogy nemrég még vezetett, mert már a kezdeti állapotában sem józan. Hozza az apósokra jellemző alapvonást: kedélyesen viselkedik, és nem kell, hogy megjátssza a jóindulatot a menye irányában, mert eleve kedveli, és nem féltékeny rá. Nem érzi azt, hogy elvesztette volna a fiát miatta. A fiában egyébként is leginkább csak alkalmas ivócimborát lát már, nem tűnt fel, hogy akármi is érdekelné a pálinkán kívül.
Szórakoztató az alakítás, az is, ahogy Ilyés Róbert a vacsoraasztalnál tevékenykedik, és az is, ahogy végül – egy véletlen baleset eredményeként – ő fogja kilapítani a felesége által készített tortát, amelyért persze nem ő lesz a hibás, hanem a menye.
Az anyós alakja is hasonlóképpen vicces karikatúrára hasonlít, Spolarics Andrea kiélheti komikai vénáját a szerepben, és mi nem tudjuk megállni, nagyon nevetünk rajta. Ebben a nőben persze ennél sokkal több van, ráérzünk, hogy tényleg szeretne segíteni, valóban jószándék van a tanácsai mögött, és nagyon sok aggodalom. Azonnal ráérez, hogy férje után a fia is megindult a lejtőn, és a folyamat megállíthatatlan, bármit tesz. A jelenet vége felé már a kétségbeesése lesz az erősebb, és a feleséget éppen azért hibáztatja, mert átlátja, hogy „hiába szerezte meg magának”, az éppen olyan tehetetlen, mint ő. Az anya elmélete, hogy a férfiak sosem nőnek fel, és a feleség voltaképp nem más, mint egy második anya. Ezen a diákok is nevettek, de el lehet gondolkodni az állításon – ez a fiatal férj tényleg ezt az elméletet igazolta…
A szerző ezzel az öt figurával dolgozva jól összekuszálta a szálakat, sőt a végén még egy víziószerű gyors jelenetbe mindenkit be is zsúfolt. Ez is nagyon vicces volt, és bár addigra már lemondtunk arról, hogy a szereplőknek jobb jövőt reméljünk, még erre jött a deus ex machina jellegű lezárás, amely viszont meglebbentett valamifajta esélyt. Az, hogy ezzel ezek a személyek képesek lesznek-e valamit kezdeni, vagy sem, az a néző képzeletére van bízva.
A magam részéről elmondhatom, hogy kellemes színházi délutánom volt, élveztem a színészek játékát, kicsit örültem, hogy ennek a felvázolt korszaknak mégiscsak vége lett, hiába nem tűnt úgy még a nyolcvanas években sem, hogy le fog záródni nem is olyan sokára. Mindig van remény, lehet bizakodni, mindig jöhet egy deus ex machina is. Próbáljunk ebben hinni, és addig is örüljünk a jó színészi alakításoknak.
PS. Az eladás hatására utánanéztem, hogy mi olvasható még a szerzőtől, és megállapítottam, hogy évtizedek óta ül még egy Enn Vetemaa-darab a polcomon a „Mai szovjet drámák” kötetben (1980-as kiadás), és most olvasom. „Szent Zsuzsanna és a mesterek” a címe. Irgalmatlanul jól elképzelhető lenne Spolarics Andreával és pontosan azzal a három férfiszínésszel, akik ebben az előadásban is benne voltak. Spolarics Andreának kész jutalomjátéka lehetne, ami azt illeti. És most olvasom tovább, és velük képzelem el.
PS. A fotók a színház FB-oldaláról származnak
