A megtekintés után azonnal leültem megírni a benyomásaimat, és sose gondoltam, hogy majdnem két hétig nem fogom elengedni az előadást. Úgy tűnik, hogy időről időre beesek ebbe a csapdába, ahogy nemrég a Káprázat esetén is történt. (Azóta voltam további 16 eseményen, amelyekről négy kivétellel bejegyzés már olvasható is.)
Ma már újabb premier lesz a Tháliában, az „Egy csók és más semmi”, így most már azt megelőzve lezárom ezt az írást is. A két bemutató közös pontja három szereplő (Molnár Piroska,Tamási Zoltán és Zayzon Zsolt), akikre nyilván üdítően hathat, hogy ennyire eltérő műfajokban is kipróbálhatják magukat. A mezei nézők mindenesetre szeretik látni ugyanannak a színésznek a többféle arcát. Mondhatnám (és mondom is), hogy "Molnár Piroskát bárhányszor és bármiben!" - akit 1985 óta nézek rendületlenül, de ráadásul ebben a szereposztásban nem ő az egyetlen, aki számomra kiemelten fontos színész. Sőt: mivel Tarnóczi Jakab rendezéséről van szó, már csak miatta is érdekelt volna ez az ismeretlen darab. Ott volt a helyem a Tháliában még a sorozat elején, és ez volt a szeptemberem egyik legjobban várt előadása.
Mentes Júlia Virginia
A Bernd Róza kemény és komor előadás, nem illeszkedik a színház alapvetően szórakoztató célzattal készült produkcióinak sorába, amilyen feltehetően a ma színre kerülő zenés vígjáték is lesz. Ugyanakkor kivételes minőségével feltétlenül méltó a figyelemre, és jó lenne, ha éppen ezért bevonzaná a „művészszínházakra” specializálódó nézőket is, akik pont a Tháliába nem szoktak járni. Akinek tetszett a Katonában a Leláncolt (avagy vitrinbe zárt) Prométheusz tavaly, vagy Az eltört korsó (amely a Szkénében is megy) azoknak feltétlenül meg kell néznie Bernd Rózát is.
Ha valaki a szinhaziadattar.hu-n rákeres Gerhart Hauptmann darabjára, akkor láthatja, hogy Tarnóczi Jakab rendezése mindössze harmadik a sorban (a magyar nyelvű előadások között) egy 1904-es pesti, és egy 1905-ös kolozsvári bemutató után. Az előadás ugyanazt a szöveget, Hevesi Sándor fordítását használta, mint a 115 évvel korábbiak. Azt, hogy mennyi változtatás történt, nem tudom, korábban még csak nem is hallottam a műről. Egy biztos: a szöveg gondozásában Varga Zsófia vett részt még.
Nem tudható, hogy a régi előadásokban kik játszották azokat a szerepeket, amelyeket most a frissen végzett Mentes Júlia Virginia (címszereplő), Tamási Zoltán (apa), Molnár Piroska (kistesó), Zayzon Zsolt (szerető), Schell Judit (a szerető felesége), Mózes András (bajkeverő) és Bán Bálint (vőlegény).
A helyszín eredetileg a volt-Mikroszínpad, most Télikertnek nevezett új stúdió lett volna, már arra adták el a helyreszóló jegyeket, de mivel a megnyitó egy hetet késett, az első előadások még a régi „új” stúdióban voltak. Ez némi bonyodalmat okozott, amelyet az ügyeletes titkár és a nézőtéri felügyelő rutinosan (és kedvesen) megoldott, de az előadás minőségét ez a helyszíncsere nem befolyásolta: a díszlet befért, a nézők is, és ez már úgysem érdekes, mert a további előadások már az új játszóhelyen lesznek megtartva.
Az étkezés kedélyes dolog?
Az előadásnak ezúttal is meghatározó eleme az épített díszlet. Ugyan működhetne a dolog a szokásos módon (költséghatékonyan) egy fekete szobában néhány bútorral, de önmagában Kálmán Eszter menzát idéző, teljesen kicsempézett tiszta, de hideg tere megadja nekünk az alaphangulatot. Ez egy igen-igen kemény és hideg világ, nem lehet benne megpihenni, otthonra lelni, bár elvileg ételt adnak, és az étkezéshez könnyű társítani az otthonosságot. Minden adott lehetne, hogy jól éljenek a szereplők, de erre mégsem alkalmasak - saját maguk, de a többiek hatása miatt sem.
Feszültség teremtődött a mai tér és a régi időt megidéző történet között. A néző elgondolkodhat, hogy manapság mennyire hathatnak ki a szülői döntések lányaik házasodási hajlandóságára. Idő közben egyébként is szabadabb lett a világ, és mivel egy nagyvárosban élünk, azt tapasztaljuk, hogy talán kisebb mértékben foglalkoznak az emberek azzal is, hogy más mit szól magánéletük alakulásához, így a történetet feltétlenül eltérően látjuk, mint ahogy azt a száz évvel korábban élt nézők tehették. Manapság a társadalmi nyomás áttételesebben érvényesül, de persze nem tűnt el, így azt nem mondhatjuk, hogy ma már hasonlóan szorító helyzetbe senki nem kerül.
A színlapon a sok férfi által befolyásolni kívánt Bernd Róza történetéből a szabadságvágyat emelik ki, mint a főszereplő cselekedeteinek mozgatórugóját. A lázadó nőt látják, aki nem akar megalkuvóvá válni, pedig valóban egyszerűbb lenne számára, ha férjes asszonyként diszkréten szeretőket tartana, és nem csinálna ebből lelkiismereti kérdést.
Nyilvánvaló, hogy a történetnek ez a kulcskérdése, de még talán ennél is általánosabb szintre lehet jutni. Adott egy ember (a főszereplő), akit sokan hasznosítanának a saját céljukra, szinte tárgyként – anélkül, hogy egyszer is felmerülne bennük, hogy annak mi lenne jó. A kiszemelt egyént pedig arra nevelték, hogy jó legyen, megfeleljen a vele szemben támasztott igényeknek, és így nem is csoda, hogy kaotikussá válik a helyzete, hiszen mindenkinek egyszerre nem lehet megfelelni. A próbálkozása tiszteletre méltó, de mégis egyenesen vezet a pusztulásához.
Schell Judit és Zazyon Zsolt
A konkrét helyzetet látva, nem lenne könnyű tanácsot adni szereplőnknek, nem rajzolódik ki egyetlen követendő helyes út, hiszen a racionális döntést, hogy mindent és mindenkit hagyjon ott, nyilván nem lenne képes teljesíteni.
A hidegséget árasztó látványon kívül az előadásnak másik fontos eszköze a zene. Mester Dávid a zeneszerző, és a darab kiemelt pontjain látjuk, amint mind a hét szereplő elénk áll, és együtt énekel. Ez a gesztus a vasárnapi istentiszteletek hangulatát is idézi, és feszültséget kelt: a kis közösség tagjai kifelé megpróbálnak harmóniát sugározni, miközben elnyomják szenvedésüket, kétségeiket. Ez nemcsak a címszereplőre, de a többiekre is igaz, és feltehetően ránk, nézőkre is.
A rendező mindent precízen kidolgoz, és minden mozdulatnak jelentése van. Erős gesztus, hogy Jette, a címszereplő szeretőjének mozgássérült felesége a menza egyik ajtaja mögött helyezkedik el, leginkább a központi téren kívül nyilvánít véleményt. Schell Judit a bölcs kívülálló, aki még a saját sorsára is képes távolabbról rálátni. Tisztában van a férje gyengesége által létrehozott helyzet méltatlanságának, azzal különösen, hogy most a szemük előtt megy tönkre egy fiatal lány, de arra már nem elég a lelki ereje, hogy ebből valamiféle önfeláldozó konklúzióra jusson, és ő lépjen ki a háromszögből. Schell Judit alakítása nagyon segít abban is, hogy megértsük, miért szeretné Zayzon Zsolt Flamm, a férj szerepében mindkét nőhöz fűződő kapcsolatát egyszerre fenntartani. Igen, ez egy igazi határhelyzet, nem tudnánk feloldani a szituációt, ha egyszer ezek az emberek Európában élnek, és nem térhetnek át a mohamedán vallásra, amely hivatalosan engedélyezné a többnejűséget.
A rendező sokat tett azért, hogy el tudjuk fogadni minden további, Rózával szemben igényeket támasztó férfi álláspontját is. Tamási Zoltán apaként egyértelműen elvárja, hogy a lánya az ő szempontjait tartsa szem előtt, és férjhez menjen a kiszemelt vőlegényhez, akit Bán Bálint játszik.
Bán Bálint, a vőlegény
Bán Bálint alakítása bravúros, hiszen ez a valóban jóvágású és vonzó fiatal férfiszínész (némi fodrászi segítséggel) képes egészen átalakulni, és szánalomra méltó, esetlen figurává válik, akinek támaszként van szüksége Rózára, akinek éppen elég a húgáról gondoskodni, nem szeretne még egy felnőtt gyereket a nyakába venni. Egyszerre sajnáljuk, de azt is érzékeljük, hogy minden jószándéka ellenére mégis egy azok közül, akik ártanak a történet központjában lévő címszereplőnknek, ha nem is olyan direkt módon, ahogy ezt Mózes András teszi, akinek az intrikái nélkül majdnem ugyanilyen nehéz helyzetben lenne Róza, de talán az öngyilkosságig mégsem jutna el.
Molnár Piroska – bármilyen meghökkentően is hangzik – egy talán hatéves (?) kislányt személyesít meg. Nem gyakori helyzet ez, bár éppen a Katona mai bemutatójában, A fehér szalagban minden színész játszik egy gyerekszerepet is. (Erről a bejegyzés holnaptól olvasható lesz). Molnár Piroska hajviselete és sárga ruhája utal ugyan korára, de beszéde, tekintete és egy-egy gesztusa az, amelyből a néző szinte azonnal megérzi az életkori váltást. Hálás színészi feladat, és egy igazi nagy művész számára a kor éppúgy nem gát, ahogy a nem átlépése sem az. Ezt az alakítást párhuzamba hoztam magamban Krisztik Csaba 100 éves királynőjével, akit az Octopusban játszik el. Mindkét esetben éreztem, hogy a színész hibátlanul oldja meg ezt a bravúros feladatot.
Végül említődjön meg a címszerepet játszó Mentes Júlia, aki korábban nem tartozott a Thália társulatába, frissen végzett zenés osztályban és mivel igyekszem követni az SZFE előadásait, számomra ő nem jelentett újdonságot már,de vonzerőt igen. Feltehetően revelációként fog hatni a Thália törzsközönségére is. A rendező nyilatkozataiból kiderül, hogy benne gondolkodott a darab választásánál, és aki megnézi a színésznő érzékeny alakítását, azonnal meg is fogja érteni. Mentes Júlia beváltja a várakozásainkat, alkatilag is alkalmas tragikus hősnőnek, aki semmiképp nem tudja a világ működését elfogadni, és inkább kilép az őt behálózó rendszerből. Egészen végig vele tudunk menni, átvesszük nyugtalanságát, és elsősorban az ő nézőpontjával azonosulunk, őt szeretjük meg, és erősen sajnáljuk, hogy nem reméli, hogy máshol, másokkal jobban menne minden. (Közben azért érezzük, hogy nincs honnan optimizmusra erőt merítenie.)
Tamási Zoltánnal - apa és lánya
Erős színházat hozott létre most is Tarnóczi Jakab, amelynek kapcsán elgondolkodhatunk, hogy MI magunk mire vagyunk inkább hajlamosak: másokban pusztán eszközt látni céljaink elérésére, vagy éppen ellenkezőleg: előszeretettel hagyjuk magunkat kihasználni, és akár jó nekünk, akár nem, szolgaian igazodunk a velünk szemben támasztott igényekhez. Ha van valaki, aki mindkét csapdát el tudja kerülni, annak ezúton ismeretlenül is gratulálok.
A Bernd Róza nagyszerű színészi gárdája pedig megérdemli a figyelmet, és azt, hogy sokáig nézzék őket: a következő előadás okt. 17-én lesz, aki kedvet kapott hozzá, az még a színház honlapján keresztül is válthat rá jegyet.
PS. Az előadáshoz Szokodi Bea képeit használtam, amelyekből sokkal több fent van a fotós fb-oldalán. Érdemes rákeresni, mert szenzációs a többi is. Méltó az előadáshoz, visszaidézi annak hangulatát.
