Midőn ezt néztem, még tiszta volt az ég…- legalábbis valamennyire. Vasárnap abban a tudatban voltam, hogy nekem nemigen lesz módomban előadásokat nézni márciusban, de azt nem, hogy néhány napon belül másoknak sem. Mindössze 5 pici színház nem zár be: a Bethlen Téri, a Rózsavölgyi Szalon, az RS9, a Spinoza és a Stúdió K, de az ő helyzetük is bármely nap változhat. Felmerül a kérdés, hogy jelenleg van-e értelme előadás-ajánlókat írni, hiszen ugyan kit érdekel valami, amit nem nézhet meg úgysem.
A megmaradt négy élményemet azért még megörökítem, hiszen repertoárelőadások, és bízom benne, hogy néhány hét múlva újra műsoron lesznek, az ajánlóim pedig aktuálisak.
Már most látszik, hogy a színházak egy része felismeri, hogy érdemes élő közvetítésekkel ébren tartani a nézők érdeklődését, így a magam részéről hajlok arra, hogy áttérjek a jövőben ezeknek a közvetítéseknek a megörökítésére. A Mezei néző fb-oldalán ezeket igyekszem kiposztolni előre, így paradox módon ma szerintem több bejegyzést tettem ki, mint amikor minden ment a maga útján a színházi közegben.
A háttérben Walters Lili (Iza), Lengyel Benjámin (Fülöp), Göndör László (Yvonne vőlegénye) - az előtérben a címszereplő: Cseke Lilla Csenge
De most jöjjön tehát az első bejegyzés, az Ódry új múlt vasárnapi bemutatójáról.
Gombrowicz darabja maga is vonzó, és nyilván a legközismertebbek közé tartozhat a színmű repertoárján - a szerző neve is lehet, hogy ezért marad le a cím mellől, és nem csoda, hogy egy rendezőhallgató látottt benne fantáziát. A kilencvenes évek közepén én is így voltam ezzel, és a színjátszókörömmel egy eléggé nézhető produkciót készítettünk: volt több olyan nézőnk, aki mind a hat megtartott előadásra eljött.
Ezt most csak azért említem, mert e régi próbafolyamatnak köszönhetően erős emlékképeim maradtak a szövegről (most is Pályi András fordítását használják), nem volt újdonság számomra a darab egyetlen fordulata sem. Az én nézőpontom így nyilván egészen más, és az előadást látva azt érzem, hogy ez mégis inkább első élménynek készült.
A rendező, Dyssou Bona nyilván a szokásos minimál költségvetést kapta meg a produkcióhoz, így az Ódry színpadon egy fekete lépcsősor jelenti a díszletet (tervező: Bátory Péter). A lépcsősor lehetővé teszi a jelenetek színesítését, és például alkalmas arra, hogy a kamarást játszó Lestyán Attila, illetve a királyt megszemélyesítő Tóth József közötti magasságkülönbséget még jobban ki lehessen emelni, de nem ez az egyetlen vizuális poén. A jelmeztervező, Misku Dóra magastalpút ad a kamarásra, így még inkább ezt az egyébként is meglévő hatást támogatja.
Lestyán Attila (Kamarás) - Tóth József (Király)
A főszereplő Fülöp herceg ezúttal Lengyel Benjámin, és elég hosszú ideig azonosulni is tudunk nézőpontjával. Nagyon érthető az ő korában, hogy ki akarja próbálni a lehetőségeit, meddig terjed mozgástere, és a trend ellen haladva nem azt a lányt választja, akit a leglogikusabb lenne – Iza szerepében Walters Lili látható -, hanem Yvonne-t, akiről azt hiszi, hogy senkinek sem kell.
Választás a papírforma szerint - Iza és Fülöp
Erős a kísértés arra, hogy lemenjünk az előre megszabott vágányról, ne azt tegyük, amit elvárnak tőlünk, bár néha egy hirtelen huszárvágással mégis saját döntésből visszatérhetünk ahhoz az úthoz, amit eredetileg elhagytunk, mert az a legjobb megoldás, ha nehéz is beismerni.
Fülöp herceg ezzel próbálkozik, és mi követjük a szökdelését Yvonne körül. Ugyan abszurd komédia ez, de a valóságtól mégsem teljesen elrugaszkodott: talán mindenkiben ott a vágy arra, hogy néha kipróbálja, hogy mi lenne, ha nem ott lenne, ahol lennie kellene – néha az előadások kiválasztásánál a döntéseim mögött éppen ez a gondolat van, eltérni a triviális megoldástól. Többször be kellett látnom ennek az útnak a csapdáit, de néha mégis megkísért.
Lengyel Benjámin szerethető ebben a szerepében is, jól áll neki ez az útkereső fiatalember, bár egy idő után azt éreztem, hogy mégis ellaposodik a probléma, és érdektelenné válik, hogy melyik nő mellett unatkozik a hercegünk. Nem lehetetlen, hogy a rendező éppen ezt szerette volna elérni.
Ugyan talán csak összesen 13 mondatot mond ki Yvonne, szinte némaszerepnek érződik, mégis főszerep ez is. Makacs ellenállót is láthatunk benne, aki a konvenciókkal harcol a maga csendes módján. Cseke Lilla Csenge alakításából a tudatos szembenállás vágya semmiképp nem olvasható ki, inkább valamiféle ösztönös makacsság, amelyről neki sincs tudomása, de őt nézve nem éreztem, hogy egészen átadta volna magát ennek az állapotnak. Nyilván sokat fog még ez változni a premier után. A tervező segítségével létrejött egyfajta torzszülött, de talán jobban járt volna a színész, ha ennél kevesebb külső támogatást kap, ha hagyják pusztán a gesztusaival építkezni, valószínűleg messzebb jutott volna.
Érződött az előadáson, hogy ami poénlehetőség van, azt feltétlenül ki akarják aknázni – talán ennek köszönhető a Martinkovics Máté és Lestyán Attila által játszott udvari emberek átlátszó inge, feminin gesztusai, akik legalább olyan furcsa csudabogaraknak látszottak, mint Yvonne, csak másként. Szerencsés módon kettejük játéka között érezni lehetett valami összhangot, együtt képviselték magát az udvart az udvarhölgyekkel együtt. Sokat nevethetünk rajtuk, jó emléket hagynak.
A királyné: Urbanovits Krisztina
Ugyancsak hálás feladat ebben a darabban a királyt és feleségét játszani. Tóth József és Urbanovits Krisztina jó választás, utóbbiról még mindig februárom egyik legjobb élménye a „Terike és Irén” ugrik be. Tóth Józsefet jó régen láttam játszani, és most is örültem, hogy neki való szerepet kapott. Ugyanezt mondhatom Dióssi Gáborról, aki Valentin, illetve Yvonne mindkét nénikéje egy személyben, sőt még udvarhölgy is. Ő is azok közé a színészek közé tartozik, akiknek a női szerep kifejezetten jól áll.
A színészek felsorolásából ne maradjon ki a harmadik udvarhölgyez játszó Dömök Edina, illetve a Koldust és Yvonne vőlegényét megszemélyesítő Göndör László sem.
Az előadás óta mindössze négy nap telt el, de éppen a színházak bezárása miatt szinte már most nosztalgiával gondolok vissza erre a vasárnapra, amikor HÁROM előadást láttam egymás után. A délelőtti Fabók Mancsi-előadásról már korábban posztoltam, az estiről (Kamra – A császár), a Katona Poppeájáról és az általam látott utolsóról (szintén itt az Ódryn láttam az Oidipusz királyt) pedig hamarosan szintén kiteszem a beszámolóimat.
Nagyon remélem, hogy hamarosan már csak egy kissé kellemetlen epizódként fogunk visszatekinteni erre az időszakra, és mind túléljük.
Ps. ÉDER VERA nagyszerű képeiből válogattam, amelyek közül még több elérhető az Ódry Színpad fb-oldalán.