Ez a kecskeméti koncert utóbbi heteim egyik legjobb estéjének része volt. (Ez eddig egy „hibátlan” hétnek tűnik amúgy is, de nem akarom elkiabálni négy nap alapján.) Az időpontot már legalább két hónappal korábban felírtam magamnak, mégpedig Cser Krisztián honlapjáról. Idén a jóval kevesebb fellépéséből még annál is nehezebben hagyok ki akár egyet is, de erről a Művész frissen betöltött 40. születésnapja kapcsán már külön posztban is megemlékeztem.
Kecskemét annyira nincs is messze, bár ha vonatra szorul egy pesti, annak csak a műsor első fele lett volna meghallgatható. De nem kellett kihagynom a második felét sem a koncertnek, a facebook segítségével jött a deus ex machina: a koncertet reklámozó posztom hatására a zeneblog.hu szerzőjét, Benke Pétert is elkezdte érdekelni a BWV 80-as kantáta ezzel a szereposztással, és levitt. Legalább három órán át nagyon jól beszélgettünk – például az előző napi Wagner Társaság-féle Gáláról, amelyikről tudott, ment rá és írt róla, és most erről a kecskemétiről szóló bejegyzését is mellékelem.
MOST MÁR A KONCERTRŐL:
A Filharmónia Kodály Bérletének az eseményén voltunk a Hírös Agóra Kulturális és Ifjúsági Központban, amely egy művelődési ház benyomását kelti. A wifi még erősebb, mint ami a Müpában van, és mivel ez a teremben is működött, az előttem ülőt a zenehallgatás közben is figyelemmegosztásra késztette. A többség viszont nyugodtan ült, csak nagyon kevesen beszélgettek körülöttem – persze, hogy kizárólag a kantáta alatt.
A műsor J.S. Bach d-moll csembalóversenyével (BWV 1052) indult, amely az egyetlen olyan műsordarab volt, amelyikre nem készültem előzetes hallgatással, ott ébredtem rá, hogy mégis ismerem. Nagy dózisban jutunk hozzá a tévé, rádió által olyan zenéhez, amelyet nem magunk választunk, és most ez az ismerősség jól esett. Több mű lappanghat ezáltal bennünk, mint gondolnánk. Gerhátné Papp Rita játszott csembalón, és a helyzetről eszembe jutott az a két zeneakadémista, akik a Figaro 2.0-t még szeptemberben azért hagyták ott talán húsz perc után, mert nem csembaló szólt. Na, a hangszer szerelmesei most élőben hallgathatták, a mezei koncertlátogatók pedig elelmélkedhettek, hogy tényleg nagyon másként szól, mint egy zongora.
Az első műsorszám alatt kicsit még nézegettem a közönséget is, amely többé-kevésbé megtöltötte ezt az emelkedő széksorokkal rendelkező termet, a 16. sor közepéről tökéletesen be lehetett mindent látni.
A második műsorszám volt maga „A” kantáta, és nagyon kíváncsi voltam, hogyan fog megszólalni – a felvételemhez képest.
A Filharmonia olyan szereposztást állított ki, amely elég jó lenne bárhova, a Müpába is. Ráadásul kiderült, hogy a Kecskeméti Énekes Kör tagjai a helyzet magaslatán vannak, és a kórus-részeket is jó volt hallgatni. Megkaptuk a kantátát, amit akartunk.
Mind a négy énekeshez igazán emlékezetes élményeim kötődnek, és akiket a részletek is érdekelnek velük kapcsolatban, azok olvassák el Szabóki Tündéről, Megyesi Zoltánról (aki miatt két nappal korábban két másik Bach-kantátát is meghallgattam) és Cser Krisztiánról a nyár folyamán készített egyéni ajánlót, amelyeket belinkeltem. Mindhárman azért kapták ezt a kiemelt figyelmet (további 30 énekes mellett), mert a Figaro 2.0 operakalandban énekeltek, amelynek eddigi három évéről 50 bejegyzésem foglalkozik.
Schöck Atala ebből kimaradt – korábban Cherubinóként többször is láttam Figaróban -, de lassan az is lesz tíz éve, hogy a látóterembe került a Faragó Béla „Átváltozás” című operája kapcsán, így az mindig sokat dob egy koncert esélyein, ha benne van ő is. (27 bejegyzés róla is olvasható ezen a blogon.) Tavaly és előtte a Wagner napok Frickájaként elementáris volt. Róla igazából nagyon nehéz mit írni: egyszerűen tökéletes számomra, ahogy énekel. Most ezen a kecskeméti programon talán a szokottnál is lazábban ült és várta, amíg az ő része következik. Eddig az volt a benyomásom, hogy annyira nem szereti a koncerteken azokat a részeket, amikor csak civilben ül, de most ez a 22 perces kantáta mégsem volt annyira hosszú, hogy ez a helyzet nyomasztóvá váljon számára.
Mind a négy énekest jó formában és egy egészen új helyszínen láttam, vidéki fellépéseik egyikén, amilyenre csak nagyon ritkán juthatok el – éppen a közlekedés miatt.
A szünet után örültem, hogy még jön Mendelssohn V. („Reformáció”) szimfóniája is, amelyet szintén hallgattam előre, és örök emlék marad már csak azért is, mert négy nappal korábban a tatabányai színházba menet (Játék a kastélyban) erre a diadalmas zenére áztam szét. A szimfónia esetén nagyobb távolságot éreztem a felvételem és a hallottak között, de mégis örültem, hogy élőben hallhatom. Ki ne maradjon: a karmester Erdei Péter volt Ezt már a terem másik pontjáról néztem, a jobb oldalról, ahova közben az Énekes Kör néhány tagja is beült, illetve Szabóki Tünde és fia, Cser Ágoston bariton is. Erről persze eszembe jutott, hogy ugyan meddig fog az én fiam jönni velem előadásokra – ők ketten nagyon idilli látványt nyújtottak, ahogy végighallgatták ezt a műsorszámot. (Legyen róluk említés nézőként is, ha már egyszer jgy alakult.)
Az egész élmény a gimnazista éveimet juttatta eszembe, amikor hétfőnként a miskolci szimfonikusok koncertjeire mentünk – nem volt túl sok alkalom, tehát mindre, bérletben, és persze mindig másnap volt valami fontos dolgozat.
A kecskemétiek értékelték a szép estét, amit kaptak, óriási vastapssal ünnepelték az estet lezáró eseményt, és nyilván nem fognak megfeledkezni arról, hogy egy nappal át lett téve a következő koncert és 2018. január 16-án este a Budapesti Vonósok Kamarazenekar és Boros Mihály fog nekik muzsikálni.
