A szerdai Hunyadi annyira jó élmény volt, hogy úgy éreztem, hogy most azonnal megint vissza kell ugranom Miskolcra, ha egyszer ezt a műsor lehetővé is teszi, és két számomra érdekes előadást is kitűztek egymást követő időpontokra. Most először az Ünnepről, Szabó Máté rendezéséről, és később egy külön bejegyzésben az Agavéról írok. A két darab közös pontja, hogy mindkettő a múlttal való szembenézés lehetőségeit feszegeti, és ez még inkább szembetűnő volt ezáltal, hogy egymás után láttam őket.
Fiú és apa - Lajos András és Gáspár Tibor
2006 októberében, a Pesti Színházban találkoztam először David Eldridge darabjával, amelyik egy 1998-as dán film színpadi adaptációja. Akkor egészen friss volt, 2004-ben mutatták be Londonban először. Azóta Eszenyi Enikő 2014-ben ismét felújította korábbi munkáját, így néhányan lehetnek a miskolci nézők közül is, akiknek volt a műhöz szerencséje színpadi formájában is.
Mégis valószínűbb, hogy a közönség nagyobb része csak a színlap leírásából jut előismeretekhez, és ehhez a darabhoz legalább ennyi nagyon kell, segít, ha valaki tényleg tudja, hogy mire ül be. Kilencven perc egy kellemetlen témáról: a szőnyeg alá söpört családon belüli erőszakról, amely hosszú évek után végül felszínre jut.
Egy hete láttam Győrben Szabó Máté Figaróját is, és azon is megfigyelhető, hogy a rendező a szokásosnál kevésbé elnézően bánik a Gróffal, egyértelműen elítéli a szexuális zaklatást. A téma nyilván foglalkoztatja, és a tavalyi évad nagy botrányai után a néző is érezheti, hogy ez valóban fontos, muszáj ezt átgondolni.
Az előadás témáját persze ennél tágabban is lehet értelmezni, gondolhatunk akár külső kapcsolatok, vagy bármely családtaghoz kötődő szégyenletes események, betegségek rejtegetésére is, amelyekről nem akar beszélni senki, és a nagy családi összejövetelekkor mindenki úgy tesz, mintha minden a lehető legjobban menne. Készülnek a boldog csoportszelfik, közben pedig feszülnek az indulatok. Ezek a szereplők sem viselkednek másként, mint az átlag – mindenkinek az a kényelmesebb, ha a hazugságot tartósítja és nem is próbálkoznak a múlttal való leszámolással. Egy pontig legalábbis. Természetesen könnyen érthető, ha valaki nem akar kényes témákat feszegetni, sokkal egyszerűbb abban reménykedni, ha megszűnnek a problémák maguktól, anélkül, hogy beszélnénk róla. De nem mindennel van ez így.
Simon Zoltán, Prohászka Fanni, Rózsa Krisztián és (?)
Az „Ünnep” felszínre hozhat a nézőkben ilyen emlékeket, nem zárnám ki azt sem, ha valaki cselekvésre szánná el magát a hatására. A színház néha veszélyes üzem, van előadás, amelyik beleszól az életünkbe.
A „förtelmes” témához viszont „finom” forma társul, azaz a történetet a rendezés nagyon érdekesen meséli el, egy pillanatig sem unatkozunk. Czigler Balázs most is nagyon jól használható terében és Füzér Anni ruháiban mozognak a szereplők, és az összkép társadalmi státuszukat is kifejezi. A cselekmény a felső középosztály köreiben játszódik, és a miskolci nézők erős többsége nyilván nem ide tartozik, de a látványban megjelenő elegancia (alig néhány bútor van, de ez mégis igényességet sugároz) még hatalmasabb kontrasztot képez a feltáruló szörnyűségekkel. Rákleves után mondják ki az igazságot, nem paprikáskrumpli előtt. Az anyagi jólét vonzó, de a családon belüli öngyilkossággal kombinálva már kevésbé, de ahogy látjuk, még ezen is túl lehetne lépni.
A rendezői ötletek közül az egyik legfontosabb, hogy a film-alapú, film hosszúságú előadás kivetítéssel kezdődik. Az előadásban végig élőben közvetítik egyes szereplők mozgását, és a kezdéskor csak a vetítés érvényesül. Ez a megoldás eleve távolságot is teremt köztünk és a történések között. A film jellemzően vonzóbb műfaj a nézőnek egyébként is, de nyilván lesznek olyanok, akikben szöget üt, hogyha egyszer egy kisterű kamaraszínházban vagyunk, miért van szükség a vetítésre. Az első jelenetsor után erősen kezdünk már vágyakozni arra, hogy közelről lássuk a szereplőket, a színpad előterébe lépjenek, és ez a feszültség is használ az előadásnak.
A produkció nagy erőssége a csapatmunka is. A leginkább azt szoktam szeretni, ha egy rendezésben igazán jól együttműködő színészeket látok, akik egyéniségekként tudnak ki-kiragyogni, de nem nyomják le a partnereket, és az egész előadás nem pusztán X vagy Z nagy alakításáról szól, hanem a mondanivaló kifejezése a legfontosabb számukra, és ennek szolgálatában mind együtt dolgoznak.
Jelenleg ideális a helyzet ebből a szempontból is. Természetesen nagyobb reflektorfényt kap Lajos András, mint a címben is emlegetett Christian, aki egykori áldozatként, öngyilkosságot elkövető ikertestére halála után most apja – Gáspár Tibor – hatvanadik születésnapján kiborítja a bilit, és felfedi a titkot, amelynek palástolásában, a hazug látszat fenntartásában leginkább anyja – Máhr Ági – támogatta. Utóbbinak szövege sincs sok, de nagyon erős színpadi jelenlétével pont olyan lényeges szereplő, és szinte hasonlóképpen bűnös is, mint az elkövető, az apa. Hármuk nagyszerű együttes játéka az alap, és hozzájuk kapcsolódnak a többiek, akik egy hajszállal kevésbé érintettek.
Kegyetlen színház ez, és nemcsak a szöveg az, amit hallunk, de látjuk a két főszereplő fejét igazi homokban landolni, és ez nyomatékosítja azt is, hogy valóban nem jó homokba dugni a fejünket, bár elvileg azt csak struccok szokták, de őket se segíti meg nagyon.
Még mielőtt a nagy vallomásra fény derülne, látjuk a család különféle tagjainak hálószobai előkészületeit a vacsorára. Már ezekből az egymásra vetített jelenetekből (egy ágy köré rendezik a három jelenetet, amelyek nyilvánvalóan három különböző szobában játszódnak) érezzük, hogy a család tagjai közül senkinek az élete nincs rendben.
Az csak az előadás után merül fel, hogy ugyan ennek van-e direkt módon köze a múltbeli traumákhoz, amelyben mintha csak az ikerpár lett volna érintve, a két idősebb gyerek nem. Michael – Rózsa Krisztián – és felesége - Prohászka Fanni – bántalmazó kapcsolatában mintha a múlt ismétlődését látnánk, nem kizárt, hogy a most olyan konszolidált képet mutató apa egykor éppen ezt az agresszív férj-mintát mutatta fiainak. A nagypapa – Kincses Károly – beszólásai is sokatmondóak. A nővér (Szirbik Bernadett) pillanatnyi élettársa némi késéssel jelenik meg. A szír bevándorlót Feczesin Kristóf játssza, akit annak ellenére nem ismertem fel, hogy már az Ódryn felkeltette a figyelmemet, és többször is megnéztem. Van az a smink, mondhatja valaki, de azt is hozzátehetjük, hogy van mögötte az a színész, aki ennyire át tud alakulni. Van egy jól érvényesülő jelenete Christian egykori osztálytársát, a család jelenlegi alkalmazottját játszó Fandl Ferencnek is, amely bennünk marad. Fontos ez, mert ő az, aki az igazság feltárása mellett áll, legyen ez most „Christian estéje”
A vacsorán nem csak a szűk család vesz részt, hanem jelen vannak az ünnepelt üzletfelei is – Simon Zoltán, Papp Endre -, akik szintén a látszat fenntartásában érdekeltek, és ezt szorgalmazza egy másik alkalmazott is, akit Kokics Péter játszik.
Az eseményeket végig nézve bennünk marad a kérdés, hogy valóban jobban járnak-e a család tagjai, ha ezek után szakítanak a szülői házzal, könnyebb lesz-e az életet folytatni ezek után. Nem tudjuk, hogy jobb jövő vár-e az egyetlen unokára (tetszett Baróczi Hanna természetes jelenléte, aki egyébként Zelenka Jankával osztozik a szerepen).
Az előadás a reményt meghagyja, Tenki Dalma (Pia) és Lajos András párbeszéde erre utal, talán ki lehet mászni a gödörből, bár lehet, hogy mégsem, pusztán tudatosíthatjuk a helyzetünket, és komfortosíthatjuk ezt a bizonyos gödröt. De ez is több a semminél.
