Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Igaza van Eötvös Péternek, a Kékszakállú után nem lehet más zenét játszani – és hallgatni se könnyű, teszem hozzá. A május 19-i, és a május 24-i előadások után közvetlenül mégis mindkét esetben még egyszer meghallgattam a darabot, és azóta is annyiszor, hogy ezen a délután már a Figaróval próbáltam előre ellenpontozni az esti élményt. Hazafelé viszont az előadás hatására már képtelen voltam azt, vagy mást bekapcsolni, ez után az előadás után a néma blogírás az egyetlen tevékenység, ami szóba jöhet.

Elmondhatom, hogy a csütörtöki katartikus Kékszakállú-élményem után nem volt bennem semmiféle igény egy újabb megtekintésre, de nagyon igyekeztem, hogy mégis alkalmas állapotba hozzam magam, és ez az előző - egészen különleges - napom miatt valóban sikerült is. Nyitottan, jó hangulatban mentem az Erkelbe, közben azon gondolkodva, hogy a meglehetősen nárcisztikus Kékszakállúnak Judit lényegében csak tükörnek kell, és amikor látja, hogy mást mutat, mint amit szeretne, akkor eldobja…Ekkor még nem tudtam, hogy az előadásban lesz is egy tükör, de egészen más szerepben.

33734871 949947401840246 4104026089540550656 nJátszma közben - Kékszakállú elégedett pillanatainak egyike (és a legjobb kép, amit találtam)

Az előadás megközelítőleg félházat vonzott, az akciós jegyvásárlási lehetőség ellenére is. Ez érthető, pláne így, hogy két héten belül van nyolc Kékszakállú a városban, 8-900 ember egy Kékszakállúra így sem kevés, hiába néz ki nyavalyásan egy foghíjas nézőtér,  .

Ezúttal Eötvös Péter Senza Sangue című operája volt az előzmény, amelyet most láttam negyedszer, és a februári előadásnak köszönhetően mostanára elfogadtam. Alkalmas megoldásnak tűnt, hogy a koncertszerű megszólaltatáshoz a zenekart az árokban hagyták, és a két szereplő a vasfüggöny elé került kottaállványostul, és erre a döntően fehér felületre vetíteni is lehetett. Nekem ennyi elég is volt, a néhány háttérkép, illetve Meláth Andrea fehérben, Szegedi Csaba feketében. Jó ráhangolódást biztosított a Kékszakállúra, az énekesek a kották ellenére is szerepbe léptek, érdemes volt őket meghallgatni. Meláth Andrea a German Late Night egyfelvonásosaihoz hasonlóan nagyon jó formában volt, Szegedi Csaba úgyszintén, akitől ebben az évben nem is egy kiemelkedő alakítást láttam már. (Úgy tűnik, mostanában csak hatost tud dobni, és nem kizárt, hogy ez jövőre is így marad, neki jó feladatai lesznek továbbra is. ) Jó páros, és nem foglalkozunk vele, hogy elvileg egy 72 éves ember és egy nála tíz, esetleg tizenöt évvel fiatalabb nő találkozásáról lenne szó. Eötvös Péter vezényelt, az Operaház zenekara kiváló formáját mutatta egész este, örülni lehetett nekik.

33432205 1669859663083767 9145483182898937856 nEötvös Péter, Szegedi Csaba, Meláth Andrea

Ezek után a második részben Kasper Holten rendező Kékszakállú-víziója következhetett.

Amit látunk, tipikus példája a rendezői színháznak. Az az eset, amikor a rendező NAGYON szereti és ismeri a művet, a hagyományos (a szöveget, a történet előírt menetét) követő feldolgozásokkal nem elégszik meg, helyette annak egy egészen új aspektusát, illetve saját világról alkotott tapasztalatait vágyik tolmácsolni.

Ezek a húzások néha sikerülnek – és akkor lehet ünnepelni -, máskor a néző első reflexből akár dühödten elutasíthatja, vagy enerváltan legyinthet az egészre, mert legtöbbször nem sikerül az átalakítás során a részleteket is megfeleltetni, vagy szerencsés esetben maga a néző is nagyon ismeri az alapot, és örül annak, hogy valaki hirtelen mást mutat meg. Nagyon szélsőséges reakciók is elképzelhetőek, a néző nyitottságán és pillanatnyi állapotán sok múlik.

Lehet, hogy túl vadnak hangzik, de nekem nem lenne elfogadhatatlan, ha valaki - miután jövőre lejár Balázs Béla jogdíja is - a saját maga által kitalált új történethez új szöveget is írna a Bartók zenére. Ha annak idején egy Metastasio librettóhoz készülhetett negyven opera, akkor miért ne készülhetne más szöveg, más történet ehhez a zenéhez, különösen ha úgyis másik történetet akar valaki elmesélni? Nekem egy ilyen megoldás nem lenne ellenemre, nem kellene folyamatosan elvonatkoztatni a szövegtől. A beavatott nézőknek a régi élmény, amely a zenéhez kötődik, akkor is ott maradna  persze akadálynak, de legalább a kivetítőn is az lenne, amit hallunk.

Kitérő:

Erről a rendezői hozzáállásról párhuzamosan eszembe jutott ismét a nemrég látott Örömünnep, ahol a Tarnóczi Jakab szintén egy egészen új történetet talált ki ismeretlen Bach-kantátákra, és abban az esetben egyáltalán nem zavart meg, hogy a zenéhez más kötődik, mint ami a szerző szándékában állt, hiszen az eredeti nem ivódott belénk, nem idézett fel semmit. (Sokat segített, hogyha valaki németül nem tudott és nem olvasta a feliratot, akkor csak a zene és a látvány hatott együtt.)

A  Kékszakállú viszont nagyon ismert, és a nézőnek le kell bontani magában a létező előképek falát ahhoz, hogy elfogadja ezt az egészen más világot. Ez nagyon tőle függ, hogy milyen gyorsan sikerül. Nekem ezúttal csak jóval azután ment, mire vége is lett az előadásnak - ez így van, nem szépítek rajta.

Még egy hasonló eset visszaköszön, amelyiknek most nagyon itt az aktualitása: Kovalik Balázs 2015-ös Bolygó hollandi rendezése, amely szintén egy másik történetet ad a műnek, bár a lényegi azonosság megmaradt. Abban az esetben a koncepció azonnal átjött számomra, és mi több, mélyen érintett ez az új problémakör (művész-rajongó viszony feldolgozása a Hollandi apropóján), azt éreztem, hogy ez így egészen rendben is van, nem keletkeztek ellenérzéseim, ugyanakkor a rendezést a Wagner-rajongók széles körben dühösen elutasították, mert nekik ez éppen ilyen akadályozó falat jelentett, és rengetegen már eleve elfogadhatatlannak tartják az ilyen alapvető változtatásokat. (Mivel most lesz éppen június 8-án és 10-én, beliinkelem az első előadásról írt szövegemet, és a másodikat is, az alapvetően erről a nem-elfogadó nézői attitűdről szól.)

Vissza erre a Kékszakállú-rendezésre:

Összességében elmondható, hogy a leglényege a két történetnek tényleg azonos. Kasper Holten Kékszakállúja is menthetetlen, és ez a Judit is szeretne segíteni rajta. Ennyi a közös,ez gyorsan átjött, de előadás közben túl sokszor éreztem azt, hogy a színpadi történések és a szöveg kioltották egymást, a karakterek alapvető tulajdonságai sem maradtak meg. Minden energiám arra ment, hogy a kapcsolatot megtaláljam az eredeti történettel. Feltétlenül elgondolkodtattak a látottak, és érvényesül az, amit ennek a sorozatnak a bevezetőjébe is beírtam: ez az előadás is a hiányaival hat, ahogy Judit is csak a hiányokat/hibákat látja, az erősödik fel számára (a véres árnyak eltakarják az egész birodalmat), a Kékszakállú is a legerősebb hatást a titkolózással fejti ki, azzal, amit nem mutat meg, azzal, amit nem ad.

Ha az ember látott már 44 Kékszakállút és kívülről tudja a szöveget, és volt már nem egy csalódása is (többször a rendezői elképzelésben, néha egyes énekesekben), akkor csípőből ellöki magától azt a rendezői javaslatot, hogy legyen a Kékszakállú egy alkoholista festő, aki 25 éve házasságban él, és borgőzös álmából felébredve kezdi énekelni a szöveget, majd az előadás folyamán jó néhány üvegbe belekortyol, az ötödik ajtó tetőpontjánál minden festményét elégeti, miközben felesége nagyon empatikus módon, az erőszakosság látszata nélkül próbál rajta segíteni, és hajlandó ezt a játszmát hosszú távon újrakezdeni. (Aki túl mélyen nem kötődik a műhöz, esetleg az élet sodorta már ehhez közeli helyzetbe, nyilván másként reagál erre a történetre - a "nézőfüggő" szó erre a produkcióra még jobban érvényes, mint általában.)

Korábban hiányoltam némi reménysugarat a darab végére, nos most minimálban ez azért megvan, mert a nő csak majdnem lép le, de hajlandó ebben a véget nem érő és mélységében meg nem okolt nyűglődésben (játszmák sorozatában) részt venni, annál inkább, mert úgy néz ki, hogy mégis ő a kiválasztott társ ehhez a kínlódáshoz, bár ez kicsit sem érződik felemelőnek. A lezárás mégis tetszett, ott azonnal is,  bár  ellenrendezés nyomait vehetjük észre ebben is, hiszen a végső döntést eredetileg a Kékszakállú hozza meg, itt viszont a lezáró gesztus is Judité, akik végig az aktívabb fél volt. (Utóbbi az eredeti darab sajátja is, ez változatlan.)

33447269 2154215554589992 6592253291546017792 n

Szintén ellenrendezésre utal a hatalmas ablakokból áradó fény a padlástéri lakásban (Steffen Aarfing a tervező), amely egy valóban impozánsra sikerült műterem - a tervező mert nagyot álmodni. (Gondolom, nem könnyen bontható díszlet, ezért van a heti két előadás egymás után, és ez annyira nem jó az énekeseknek.)

Az előadás során az első gondolatom az volt, hogy mekkora pechem van, hogy ezt megnézhetem, de Komlósi Ildikó július 22-i szombathelyi fellépésére lehetetlen elmennem. Bár lenne ez is koncertszerű, tettem magamban hozzá. Utána kiakadtam, és eszembe jutott, hogy „ennél még a korábbi, általam talán hat-hét bejegyzésben is utált „függönyös” rendezésnek is több köze volt a darabhoz. Majd kezdtem borzasztóan unatkozni és vártam, hogy legyen már vége. Ekkor tartottunk a fegyveresháznál. Miután a darabot csak a hétvégén is legalább ötször meghallgattam, végtelenített üzemmódban volt beállítva a telefonomra, éreztem, hogy most telt le kb. húsz perc, és még van negyven. (Kékszakállú előadásokon leginkább az a vágy fog el, hogy most kellene az időt megállítani, kitágítani - "ezt vártam, és úristen, mindjárt vége is". Kevésszer tűnik túl hosszúnak, annak ellenére, hogy szinte mindig hiányérzetet hagy egy-egy mozzanata.)

Ezt az unalmat aztán az énekesek iránti sajnálat váltotta fel, amelyről azonnal tudtam, hogy biztosan felesleges és téves, mivel ezt a szerepet nyilván mindketten szeretik énekelni, ez számukra az elsődleges, és nem éppen a rendezés. Sőt azáltal, hogy valaki egy előadást elkészít, belemerül a részletekbe, indokoltnak lát minden rendezői döntést és egészen biztosan mostanára közel került számukra ez a felfogás, amely alkatilag rájuk is illik, és nagyon jól el tudják játszani Kasper Holten történetét, még ha vitatható is, hogy ez mennyire a Kékszakállú. Háttérismeretek nélkül is biztos vagyok abban, hogy ez a résztvevő énekeseknek jó munka volt éppen azért, mert a rendező bennük gondolkodott.

Ha már elemezzük a dolgot, akkor utólag valóban sok minden a helyére kerül, és az feltétlenül érték, hogy a koncepció illik a két kiválasztott énekeshez. Nem zárnám ki, hogy előbb tudta a rendező, hogy kikkel dolgozik, és hozzájuk igazította ezt az ötven körüli házaspárra méretezett koncepciót, és a történettel tényleg semmi gond nincs, ha nem akarjuk mindenáron az eredeti szöveghez ÉS a zenéhez kapcsolni.

Még egy zárójeles közbevetés: az Operaház bátran bevállalt egy itthon ismeretlen rendezőt, akinek ez az első Kékszakállúja, remélte, hogy a dán rendező majd másként mutatja be a művet. Ezzel egy időben a szereposztással nem akartak kockáztatni, a tavaly már kipróbált Komlósi Ildikó - Palerdi Andrást választották, fel sem merült, hogy olyanokat kérjenek fel, akiknek szintén új a darab.

Palerdi András enervált alkoholista festő.  Már "a függönyös rendezésben" sem különleges és titokzatos férfiként kellett bemutatnia a Kékszakállút, hanem hétköznapi embernek, de most még alámegy, és kellően lúzer-benyomást kelt. Kifejezetten jó színészi alakítás, szeretem, amikor valaki ennyire természetes és nem látom benne az énekest, aki éppen fellép. Ugyanakkor ennek az "eljelentéktelenítő felfogásnak" az a hozadéka is megvan, hogy nem válik a szereplő érdekessé, nem visz magával a sorsa, nem kezdünk miatta izgulni, és szimpla hülyeségnek tűnik a képek felgyújtása, nem értékpusztulásnak. (De gondolhatjuk azt is, hogy ezekért nem is kár...- majd az előadás végén az is felmerülhet, hogyha ez egy naponta visszatérő játszma, akkor ez a festő annyira mégsem lehet alkotói válságban, valamit csak kell produkálni, hogy rendszeresen felgyújthassa....) Engem persze megakasztott, hogy ez az esemény éppen azon a ponton történik, ahol a Kékszakállú a legbüszkébb magára elvileg. A zene nem ironikus, a rendező sok ponton arról sem vesz tudomást, nemcsak a szövegről, amely mégis jobban átfordítható.

33036779 2154215557923325 889726376859402240 n"lásd, ez az én birodalmam..."

Komlósi Ildikó alakítása egészen más lapra tartozik. Ez volt éppen a 175. Juditja, és ez önmagában is óriási eredmény. Ez a Judit alázatos,  szerethető, látnivalóan mindent tud és csak segíteni akar, hajlandó a végtelenségig újra közreműködni férje rituális játszmájában, bár nekem Palerdi András alakja mégsem tűnt ilyen típusnak, aki ilyen játszmákat akarna napi alapon bonyolítani. Judittal lehet menni, és drukkolni neki, hogy legyen értelme a kitartásának. Most ebben a koncepcióban meg tudja egy másik arcát is mutatni, semmi dívás nincs benne, most nem ő a nagy nő, aki ki szeretné taposni a másik titkát. Ez a Judit a Művész pályáján feltétlenül figyelemreméltó állomás, és még akkor is, ha az egész koncepciót nem tudtam szeretni, nem lehetett nem észrevenni azt az őrült mennyiségű energiaadagot, amelyet ebbe a szerepformálásba beletesz, ráadásul most a hozzá illő szerepben saját élettapasztalatait még inkább felhasználhatja. (Bartók egészen biztosan egy élete elején álló, még tapasztalatlan Juditban gondolkodott, ezen a ponton azért nem kicsi az elrugaszkodás az eredetitől.) Továbbra is gyönyörűen szól ez a Judit-hang, és amennyire átlagos a neki jutott Kékszakállú, annyira rendkívüli ez a küzdő feleség-Judit, aki eget-földet is képes megmozgatni. Éppen emiatt az alakítás miatt kellett ezt az előadást megnéznem, bár tudtam előre, hogy talán soha nem adhat többet nekem egy Kékszakállú, mint éppen négy nappal korábban.

Ez a harmadik este különösen aláhúzta azt az elképzelésemet, amelyet a másik kettő is: nekem koncertszerűen működik legjobban ez a darab, két jelentős és egymáshoz illeszkedő énekes-egyéniséggel, de mégsem hagyhatom figyelmen kívül a megrendezett változatokat.

Egy héttel később visszaültem még egy negyedikre, szintén az Erkelbe, és arról a beszámoló holnap délelőtt következik.

ps. A képek Kasper Holten és Palerdi András fb-oldaláról származnak

Címkék: Opera Erkel Színház Kékszakállú Komlósi Ildikó Palerdi András Eötvös Péter Szegedi Csaba Meláth Andrea Senza sangue Kasper Holten Steffen Aarfing

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr6514009764

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.