A hétfői bejegyzésem kiegészítése következik, a mai előadás után.
A bemutató és az utolsó előadás között mindössze négy nap volt, de ennyi idő is bőven elég volt ahhoz, hogy szélsőséges vélemények fogalmazódjanak meg az előadás kapcsán. Én nem hiszek a megfellebezhetetlen kinyilatkoztatásokban, azaz minden nézői véleménynek van létjogosultsága, AMENNYIBEN (!) az illető beletette az energiát és a megtekintés után mondja el, mit gondol. Az utóbbi napokban számtalan olyan ember is elásta az előadást, akik közben azt is hozzátették, hogy soha sem néznék meg. Talán ez is a baj. Azt hiszem, teljesen rendben van, ha valaki bizonyos szereplők vagy a rendező személye miatt nem néz meg előadásokat, de az már nincs, ha ezekről látatlanban mégis nyilvánosság előtt véleményt formál. Ebbe az irányba kezdünk eltolódni.
A saját olvasatom nem változott meg alapjaiban az első megtekintés óta, bár a meglepetés-elem kimaradása sokat számított. Hétfőn erősen megrázott a felvázolt alaptörténet, most már ismertem. Most, a második nézés közben már legszívesebben rákérdeztem volna egy-egy megoldásra, hogy az miért is került bele. Összeállt a kép, de furcsa módon most másodszorra elbizonytalanított néhány részlet.
Azt hiszem, hogy ezeknek az előadásoknak, amelyek az eredeti történetet lebontják és másikat tesznek a helyére, még radikálisabbaknak kellene lenniük, azaz jó lenne egy új librettót is készíteni. Helyenként működött a régi szöveg, átvitt értelemben, de nem mindig. Ha egy időben egy-egy librettót akár negyven zeneszerző is megzenésített, és mindegyiket teljes értékű műnek tekintették, most viszont elő lehetne halászni egy zeneértő librettistát, aki fordítás helyett írna a rendező által kitalált szituációra párbeszédet. Ebben az esetben ez talán merészebb lépés lenne, de kevésbé támadható.
A tegnapi estémen olvasott bejegyzések hatására elgondolkodtam azon, miért van, hogy sokan felháborodva tiltakoznak a rendezés ellen (most azokról beszélek, akik legalább megnézték, sőt többször is és tudják, hogy miről van szó). Én két magyarázatot találtam rá. (Várnám a hozzászólásokat, nyilván más okok is bőven lehetnek.)
Az egyik fontos szempont: az előélmények. Aki jól ismeri az operát, nyilván találkozott egy vagy több jó rendezéssel, kialakított magában bizonyos elvárásokat egy eszményi Hollandival kapcsolatban. A prekoncepció önmagában is lehetetlenné teheti, hogy valaki más elképzeléseit befogadjuk, mert a sajátunkat szeretnénk viszontlátni - vagy egy ún. "klasszikus" értelmezést. Wagner esetén fokozottan így van: aki szereti az rengeteget látta, hallotta és nagyon kritikus mindenféle beállítással kapcsolatban.
A mezei nézőknek is nagyon észben kell ezt a veszélyt tartani, és tudatosan törekedni arra, hogy amennyire lehet elvárások nélkül üljenek be. Ez az egyik legnehezebb, néha jól jön egy ismeretlen darab, ismeretlen társulattal. Én most HA minden igaz, legközelebb olyan előadást nézek, amelyiknek két szereplőjét jól ismerem, a darabot azt pláne, de 9 énekest sose hallottam. Nagyon bízom benne, hogy sikerül ezt a nyitott hangulatot létrehozni és az ismeretlen rendező munkáját nyitottan fogadni. Nem mindig sikerül, kétesélyes.
A másik szempont éppen ennek a rendezésnek a kapcsán jól megállapítható: Kovalik Balázs nem akarta soha elringatni a nézőt (pedig sokan azért járnak színházba, hogy a saját mindennapjaik mókuskerekéből kizökkenjenek és elandalodjanak), hanem a valósággal akar minket szembesíteni, ráadásul operák által, ez pedig nem szokásos. Jelen esetben épp A bolygó hollandit deheroizálta. Egy nagyszerű hős, fájdalmas férfi HELYETT, akinek a megmentésére a néző-nők seregei szaladnának szívesen, hogy őt megváltva életcélt találjanak, egy kisstílű, kicsit ostoba, panaszkodós és szűk látókörű operaénekest kaptunk. A mai előadáson elgondolkodtatott az is, hogy a szereplőválasztásnál mennyire figyeltek oda az énekes külsejére. Kicsit másként értékeljük talán a látottakat, ha netán Kálmándy Mihály a hollandi, vagy egy másik sármos bariton. Jelen esetben a romantikából nem sok maradt. Sentával lehetett azonosulni, de a rajongása tárgyát látva azért csak abban reménykedünk, hogy kiheveri ezt a traumát, rájön, hogy az operaénekeseket csak hallgatni kell (!), ez a legjobb megközelítésük, és megvigasztalódik a megmaradt felvételeivel.
Kovalik nem mutat nekünk túl sok értéket, amelyikbe bele lehetne kapaszkodni, de a két nő közötti szeretetteljes kapcsolat azért ott van, az sem igaz, hogy egészen sivár ez a közeg. Nem rossz, hogy átalakította Wiedemann Bernadett szerepét és megnövelte, ez feltétlenül a rendező javára írandó.
Én ezt a szerdai estét a középerkélyről néztem. A hirtelen megnövekedett távolság miatt a világítást, a szereplők mozgatását és összességében a látványt sokkal többre értékeltem, innen lehetett jól látni, hogy mennyire precízen ki van minden találva. Jelen esetben a táncbetétek is tetszettek, illett a koncepcióhoz. (A Xerxesz koreográfiájára erősen emlékeztetett, ha valaki még képben van. Jó régen nem ment már az az előadás.)
Az arcjáték innen már nem látszott, de arra még emlékeztem hétfőről. Éreztem néhány kisebb technikai problémát, mintha egy-egy kellék önállósította volna magát, a függöny nem akart fennmaradni, egy rajz leesett. Nekem az volt a benyomásom, hogy a hétfői egy kicsivel jobban sikerült és ráadásul akkor én is jobb állapotban tudtam beülni. Éppen az apró hullámzások miatt gondolom, hogy egy előadást valóban nem is elég egyszer megnézni ahhoz, hogy megalapozott véleményt alkothassunk. A mai közönség is nagyon tapsolt, nyoma nem volt ellenszenv-nyilvánításnak. Kifejezett sikere volt a külföldi szólistákon kívül a két magyarnak is, Wiedemann Bernadetten kívül Nyári Zoltán összteljesítménye is elismerést váltott ki. (Nagyjából negyven ember állta végig az előadást és telt ház volt megint.)
Én örültem ennek a két megtekintési lehetőségnek is és annak, hogy volt egyáltalán Kovalik bemutató. Nem ismerem Fischer Ádám terveit, azt sem tudom, mikorra tervezik a Hollandi ismételt felbukkanását. Remélem, hogy hét évet azért nem kell várnunk rá...
