Dvorák "Stabat mater"-ét a Budapesti Akadémiai Kórustársaság tagjai maguk választották saját közös születésnapjuk megünneplésére, és a mű ismeretében ez érthető is, hiszen a kórusnak kulcsfontosságú szerepe van végig. Jó volt hallgatni, és minden bizonnyal még jobb lehetett előadni. A vasárnap esti kétrészes koncert bizonyította, hogy jó volt a választás, érdemes volt ezt a művet betanulni és elénekelni.
Ami azt illeti, ha hallom ennek a kórusnak a nevét, akkor automatikusan eszembe jut a 2016 tavaszán bemutatott János-passió, amikor a kórus tagjai a Müpa hangversenytermének nézőterén tőlem nem túl messze ültek, onnan énekeltek. Akkor át is futott bennem az a gondolat, hogy milyen kár, hogy hetedikben kidobtak az énekkarból, aminek ahhoz volt a legtöbb köze, hogy nemigen van hangom. Ennek ellenére már akkor is követtem tovább az iskolai kórust, és azóta is egy koncert fellépői közül a kórus tagjait irigylem egyedül. Nem egy ismerősöm van, aki civilként aktívan énekel a legkülönfélébb amatőr énekegyüttesekben, és ez még sokkal többet segíthet nekik a mindennapok átvészelésében, a belső harmónia megteremtésében, mint nekem a napi többórás zenehallgatás.
Az Akadémiai Kórusba pedig csupa "civil" jár, akiknek mind van „normális” foglalkozása, és nem merült fel bennük, hogy hivatásos énekesekké váljanak. A kórus tagjai közül tavaly többekkel összeismerkedtem, amikor Miskolcra utaztak egy fellépésre, majd megnézték a Mester és Margaritát, és megengedték, hogy a buszukon visszajöjjek Pestre. Két óra alatt az az erős benyomásom támadt, hogy szerencsés dolog épp ehhez a kórushoz tartozni, amely ugyan hatvan éves múltra tekint már vissza, de ez az utolsó, Hollerung Gáborhoz köthető korszaka 1980-ban indult, azaz ennek is már 37 éve.
A kórus a karmester személyén kívül értelemszerűen a Budafoki Dohnányi Zenekarhoz is kötődik, és ezen a koncerten is így együtt ünnepelték meg az évfordulót. (A zenekar időszaki kiadványában, a Hangolóban a kórus történetéről is olvasható cikk a télre várható eseményeken kívül is.)
A Vigadó színpadára nézve lenyűgöző a látvány valóban: a nagy zenekar mögött megközelítőleg kétszáz ember állt, hiszen sokan visszaálltak erre az eseményre a régi tagok közül is, és már hetek óta jártak próbára. Ha valaki épp azon gondolkodik, hogy szívesen énekelne velük: hirdetnek tagfelvételt, lehet csatlakozni.
Én két hónapja készültem erre az alkalomra a mű rendszeres hallgatásával, elég jól megjegyeztem, tudtam, hogy mikor minek kell jönnie, és nyugtáztam, hogy igényesen betanulták a darabot, nagyon kevésszer bizonytalanodtam el – de mivel egy konkrét felvételhez tudtam csak viszonyítani, semmi garancia, hogy az szólaltatta meg a művet pontosan, és annak a tempói a mérvadóak. Néha a felkészüléssel jártam már rosszul is, mert az élő előadás eltérései megzavartak, de ez most egy optimális helyzet volt, a ráismerés öröme is hozzájárult ahhoz, hogy hiába vártam nagyon ezt az alkalmat, mégsem okozott csalódást.
Ez a koncert esemény volt a tagok életében, és a Vigadó mint helyszín ezt aláhúzta, de ennél is jobban a felkért szólisták személye, akiknek a neve már eleve garancia volt a minőségre, és jellemzően kötődnek a zenekarhoz, láttam őket többnyire már korábbi Dohnányi-koncerteken is szerepelni.
Cecilia Lloyd egykor szintén énekelt a kórusban, ez tudható róla, túl sok fellépésén nem voltam, de amikor igen, az meggyőző volt (A denevérben és a Carmenben például). Leginkább a Rossini Stabat materben hagyott bennem nyomot, amely szintén a Dohnányi Zenekar fellépése volt. A Zeneakadémián kétszer énekelték a művet egyetlen napon - délelőtt magyarázatokkal, este pedig „simán”. Ez utóbbi valóban az egyik legszebb koncertélményem volt, amire vissza tudok emlékezni, és így utólag is többször örültem, hogy akkor nem választottam a kényelmes megoldást, délelőtt és délután is elmentem a Zeneakadémiára.
Az énekes most is a helyzet magaslatán volt, de ezt elmondhatom a többi szólistára ugyanígy – és mivel ez nemcsak, hogy nem zenekritika, de nem is terveztem annak álcázni, senki ne várja, hogy a megszólalás minőségét bírálni fogom bármelyiküknél is, már csak azért sem, mert ezen a vasárnap tényleg elégedett voltam azzal, amit hallottam.
Megyesi Schwarz Lúcia is énekelt volna, de közvetlenül a koncert előtt megbetegedett, elment a hangja – ha fellép, akkor őt is a már említett János-passióval, illetve a szintén dohnányis A sevillai borbéllyal hoznám összefüggésbe, amelyek a nevéről eszembe szoktak jutni automatikusan, na meg az egyik kedvencem, a Pulcinella is…Remélhetőleg a hét végi bemutatójára, a Jancsi és Juliskára meggyógyul. (Három alkalommal nézhető.)
Helyette Vörös Szilvia énekelt, akit már négy éve szélesebb körben is lehet ismerni, és én viszonylag gyakran hallgatom is. Ha nem tudtuk volna, hogy eredetileg más van kitűzve, akkor nemigen észlelhette volna bárki megszólalásai minőségéből, hogy beugrást látunk. Nem túl régen, talán két hete láthattam élete első főszerepében, „Az olasz nő Algírban” címszereplőjeként, akkor is kitűnő hangi állapotban. (Tavaly egy másik olasz operába, a Lammermoori Luciába ugrott be – jól veszi a hasonló akadályokat.) Gyönyörűen szólt a hangja az alt áriában is, az együttesekben is, mintha a hangjára írta volna Dvorak a szerepet. Legközelebb márciusban nézhető az Erkelben a Lammermoori Luciában, és később a Parsifalban lehet vele találkozni operaházi keretek között.
Nyári Zoltán tenor mostanában (néhány éve!) fájóan nincs itthon, nem kap/nem vállal szerepet az Operaházban, bár állandóan "tenor-hiányról" beszélnek, és Nyári Zoltán egyike a színészként is különösen jól működő énekeseknek, ami azért sem meglepő, mert prózai színészként indult. Kovalik Bolygó hollandi rendezésében láttam legalább, de azóta mintha teljesen elnyelték volna a német operaházak – de pontos információim nincsenek, és mintha nem is lenne a Művésznek saját honlapja sem, ha valaki netán éppen vele kapcsolatban szeretne információkhoz jutni. A napokban véletlenül vettem észre, hogy tavasszal A walkürben énekel Chemnitzben, de ennél több új információm nincs róla. Nagyon nehéz egyszerre itthon és külföldön is jelen lenni, mostanában ez csak igazán keveseknek adatik meg. Éppen ezért, mert ritkán hallható, jó volt megbizonyosodni arról, hogy továbbra is jó formában van,
A negyedik fellépő éppen most került abba a helyzetbe, hogy egyre több külföldi fellépését és az itthoni munkáit összhangba kell hoznia. Mivel Cser Krisztián már négy éve tart fenn jól karbantartott honlapot, az ő esetében rendszerint előre tudhatóak az évadra tervezett fellépései, ezekre lehet készülni. Ha valaki netán az elmúlt évek programjára is visszalapoz, szembetűnő lesz, hogy idén kb. lefeleződött fellépéseinek száma (az Operaház felújítása szinte minden szólistát hasonlóan érintett, sőt minket nézőket is ennek következtében), viszont az előre tervezett előadások harmada volt/lesz külföldön. És vannak még ezen túl vidéki fellépések is, az operaénekesek már rég nem helyhez kötöttek, éppen ezért a tanulság mezei nézőknek: a műsornak ki vagyunk mind szolgáltatva, és mindenkit akkor kell megnézni, amikor lehetőségünk van rá, mert semmi garancia arra, hogy majd egy másik évadban is módunk lesz pótolni. Ami Cser Krisztiánt illeti, a fent belinkelt naptárából látható, hogy december második felében énekel Pesten háromszor Bohéméletet (az Erkelben, a hagyományos rendezésben), majd két januári és két februári koncerten kívül április végéig (Álarcosbál bemutató lesz) egyáltalán nem.
Ez a koncert szerencsére itt volt végre, jó volt látni több mint egy hónappal a Stiffelio után megint. A majdnem egy hónaposra sikeredett távol-keleti turnéja nem viselte meg, és sokkal szebben énekelte el a basszus szólót, mint amihez a felvételem által szokva voltam. Miután ez már nem először történt így, kicsit számítottam is rá, hogy felül fogja múlni a várakozásaimat ismét.
(Hiába van rengeteg felvétel a youtube-on a legkülönfélébb színvonalú énekesektől, az élő zenének nagy ereje van, egészen más valamit hallgatni séta közben, mint látni a színpadon 250 embert együtt zenélni.)
Dvorak ebben a közel 150 éve komponált első egyházi művében, amelynek létrejöttéhez három gyermekének a halála is hozzájárult, nagy hangsúlyt fektet valóban a kórusokra, sőt a szólistákat is gyakrabban használja együttesekben, mint külön-külön. Persze mindenkinek van esélye az önálló megszólalásra, de ez a mű valóban jó választás volt arra, hogy a kórus ezzel ünnepeljen, mert kiemelt szerepük tagadhatatlan.
Esemény volt ez az este, azok közé tartozott, amelyekből hosszabb távra is erőt lehet meríteni a hétköznapok elviselésére– az előadókra, a kórustagokra különösen, ez még fokozottabban is igaz lehet. Nekem egy operabeavató és egy másik koncert után ez volt a napom tökéletes lezárása.
ps.1.
Ez egy blogbejegyzés, szubjektív benyomásokat rögzít, és jó esetben más nézőnek is előhívja a saját szintén személyes benyomásait, illetve nyomot hagy, hogy VOLT egy ilyen koncert, és HÁTHA kedvet ébreszt, hogy egy későbbire valaki elmenjen, a felsorolt művészeket meghallgassa (ezért is említem meg, hogy milyen programokban nézhetőek) - ez a megírás hármas célja kezdettől fogva, semmi más.
ps2
Akit a Dohnányi Zenekar további programja érdekel, azoknak a honlapon túl javaslom a már említett Hangoló-magazin internetes verziójának átnézését, van sok további esemény, sokféle zenei stílusú koncert között lehet választani. Még egy linket ideteszek – Hollerung Gábor a zenéről beszélt diákoknak, érdekesnek találtam, és akit éppen a karmester érdekel, aki összefogta ezt a munkát és betanította a darabot, az lehet, hogy ebben is találna valamit, ami számára új információ vele kapcsolatban.
ps.3
Várhatóan lesz kép a kórustól, így nemsokára azt is be fogom tudni illeszteni, de a szöveg nagyjából ez marad...
