Már csak egy rövidke hét van hátra a blogom második születésnapjáig. Ma úgy hozta a sors, hogy mind az első, mind a második évem "fő témája" (akik leginkább inspiráltak előadásaik megnézésére és az írásra) látható volt a MüPá-ban, sőt egy olyan művész is Csákányi Eszter személyében, akit nem mindössze húsz, illetőleg hat, hanem idestova harminc éve követek töretlen figyelemmel. És most is örültem, hogy nézhettem őket. Róluk (is) fog szólni a Stravinsky-maraton kapcsán a két bejegyzés. Íme az első: a Pulcinella.
Vannak előadások, amelyekre hosszú hetekkel korábban készülök, és vannak, amelyekre csak az utolsó pillanatban határozom el magam. Néha persze nevetségesen/szánalmasan hosszas morfondírozás után... A Pulcinella esetén is hosszan fennforgott a menni vagy nem menni kérdés. De végül mentem, néztem. És most még frissen, a helyszínen, egy későbbi előadásra várva (19h: A katona története) szedem össze a benyomásaimat.
Ha Stravinsky, akkor nekem A tavaszi áldozat jut eszembe. (Az operaházi bemutató óta A kéjenc útja is.) Ehhez képest egészen szokatlan a szerző neoklasszikus periódusa, amely éppen a Pulcinellával vette kezdetét. Ennek a zenének köze nincs a korábbi művekhez, más világ. Akár csalódást is érezhet, amennyiben valaki valóban A tavaszi áldozat szerzőjét kedveli. Ez volt az első benyomásom, amikor elkezdtem a youtube-on hallgatni egy pétervári koncert felvételét. De aztán megtetszettek az áriák és időről-időre az elmúlt hetekben ismét rákerestem (felvétel). A MüPá-ba már a mű minden részletének ismeretében ültem be. (Talán ez az oka, hogy végül a többi koncertet nem erőltettem minden áron, a többi Stravinsky darabbal nem jutott idő az előzetes ismerkedésre és így a vonzerejük kisebb volt.) Bíztam benne, hogy ez a zene élvezetessé válik majd a magyar szólisták tolmácsolásában is, akik miatt végül a megtekintésre rávettem magam. (Aki rendszeresen olvassa a blogot, annak ez egészen nyilvánvaló. Biztos vagyok benne, sokan mások is így voltak ezzel...)
Addig, amíg nem adja le egy tévé sem, vagy nem teszi fel valaki a youtube-ra a koncertet vagy egy-egy részletét, mindenkinek ajánlom, hogy a belinkelt pétervári felvétellel kárpótolja magát. Idő hiányában javaslom (a 16. perctől) legalább a szenzációs basszus áriát hallgassátok meg, 2 perc. Kifejezetten hatásosan hangzott el ez a mai koncerten is Cser Krisztián tolmácsolásában. Már tettem néhány halvány (és sikertelen) kísérletet az elmúlt két évben, hogy találjak valamiféle jelzőket a hangjára. Jelenleg csak annyit tudok a már leírtakhoz fűzni, hogy kellően mély, kellően magas, lírai és mégis erőteljes. Egyéni. Betölti a MüPa nagy termét különösebb erőlködés nélkül. Van benne valami különleges. Aki nem ismeri, annak ott a youtube.com. (Előzetesként: március 19-től jön a Rajna kincse is, amelyben az előadás nagyszerű tenoristája, Megyesi Zoltán is fellép majd többek között.)
Stravinsky ezt a művét felkérésre írta (Pergolesi darabját átalakítva), eredetileg is balett-előadáshoz és ahogy a címből is látszik, az olasz commedia dell`arte egyik kulcsfigurájának, Pulcinellának a főszereplésével, olasz nyelvű szöveggel. Ha valaki ránéz a belinkelt szövegre (csak angol fordítással párosítva találtam meg), láthatja, hogy a téma a szerelem és a hűség-hűtlenség, "a nagy kavarás", amit az emberek művelnek általában, mindaddig, amíg élnek. Viszont semmifajta konkrét történet nem rajzolódik ki a dalok szövegéből, csak érzések, így nem csoda, hogy a koncert szervezőiben nem merült fel, hogy feliratozással bajlódjanak. Csak a figyelmet terelte volna el az előadásról.
A már belinkelt pétervári koncerthez képest a magyar énekeseknek kevesebb szerep jut. A szó szoros és átvitt értelmében is háttérbe lettek szorítva. A színpad hátsó felében helyezkedtek el a zenekarral együtt (Budapesti Vonósok, vezényelt: Takács-Nagy Gábor). Nem volt feladatuk a szereplők megjelenítése és valamiféle történet elmesélése. A három énekes közül - amennyire ez a földszint 19. sorából megállapítható volt - leginkább Megyesi Zoltán volt az, aki átszellemült az éneklés közben és mintha még gesztusokkal is kísérte volna a szövegét. Én kicsit sajnáltam, hogy nem vonták őket jobban be a produkcióba, mivel alkalmasak is lettek volna színészi feladatok ellátására is. (Megyesi Schwartz Lúcia volt a harmadik szólista, aki most is hasonlóan remek formában volt, mint legutóbb a Háryban.)
A fő szerepet feltétlenül a Bozsik Yvette Társulat kapta, akik számára a koreográfus már 2004-ben a Kamrában (Commedia dell`arte) és 2007-ben a Kolibri Színházban (Pulcinella és Petruska) is rendezett darabot erre a zenére. Én ugyan sosem vonzódtam a commedia dell`arte művészetéhez, annak ellenére, hogy az olasz kultúra foglalkoztat és jelen esetben elég sokat meg is értettem az elhangzó szövegből (mert elég tisztán énekeltek a szólisták), mégis maradtak foltokban benyomásaim a Katona József Színház művészeit is bevonó első előadásból, amelynek koreográfiája egészen biztosan némileg módosítva erre az alkalomra is újrahasznosult.(A Kolibri előadását kihagytam annak idején, lehet, hogy az is részben hasonló volt.) Akkor is, most is szerepelt Vati Tamás, aki sajnos az egyetlen olyan tagja a Bozsik Yvette társulatnak, akit akárhány méter távolságból és bármilyen sminkben is beazonosítok, a többi közreműködőt sajnos nem. (Mennyire megérdemelte volna a további nyolc táncos is, hogy név szerint felsorolják a neveiket a mupa.hu oldalon és a műsorfüzetben! Mégiscsak ők voltak a fókuszban az előadás alatt, óhatatlanul is őket néztük.)
A koreográfiát követve világos, hogy Bozsik Yvette elszakadt a darab eredeti cselekményétől. A parodisztikus cselekvés sornak egyszerűen azt a címet is adhatnánk: huzavona egy koporsó körül, avagy csúfolódás a halállal. Az életünk leélése során a halál kisebb-nagyobb intenzitással, de folyamatosan foglalkoztat minket. Az, hogy a koporsó önmagán túl hol ágyat, hol fürdőkádat jelent és milyen leleményes húzásokkal lehet benne el- és feltűnni, mind utalhat erre. Néha egy, néha két, máskor pedig sok táncos is helyet talál benne. A halál imitálása feltehetően a legyőzésére irányuló mágiaként is felfogható. A probléma mindössze az, hogy a visszatérő, egymáshoz hasonló mozdulatsorok miatt ez a téma mégsem elég érdekes ahhoz, hogy negyven percen át lekössön. Illusztratív színháznak tűnik, nekem nem adott hozzá a zenéhez. Összességében a három pétervári énekes kezükben egy-egy maszkkal többet fejezett ki, mint a kilenc táncos. Ez nem jelenti azt, hogy ne ismerném el a táncosok lazaságát, rugalmasságát, akrobatikus ügyességét, némelyikük - és különösen a színészként is csodás Vati Tamás - mimikájának a kifejezőerejét. Ennek ellenére nem vonódtam be. Ahogy gyanítom, túl sok Bozsik Yvette koreográfiát láttam az elmúlt húsz évben és nem érzem a művészi megújulást. De tőlem függetlenül biztosan vannak olyanok, akiknek ez volt az első találkozás a koreográfussal és őket éppen úgy elvarázsolja, mint engem annak idején a kilencvenes évek első felében a Zárt tárgyalás.
Érthető, hogy erre az egyszeri alkalomra pont elég feladat volt az évek óta pihentetett koreográfia felélesztése, begyakorlása élő zenekarra. Ennél jóval többet irreális lett volna várni. A zeneszerzőnek erre a kevésbé közismert művére így is felhívta a figyelmet és összességében kellemes benyomásokkal, ha nem is katartikus élménnyel hagytuk el a Bartók Béla Hangversenytermet. A koncert után pedig ott volt a lehetőség újabb programokra, filmvetítésre, ismerősökkel való beszélgetésekre. Én elkezdtem várni a hétkor kezdődő A katona történetét, és amíg le nem állt a gépemen, hallgattam blogírás közben a MüPa élő adását is....
