Néhány gondolatot megosztok most a régebbi Rajna-előadások kapcsán, az egyre jobban közelgő új bemutató előtt. Külön bejegyzésben, előre, kedvcsináló szándékkal is és különösen azért, hogy amikor majd a szombati premierről írok, már csak és kizárólag M. Tóth Géza - számomra jelenleg még egészen ismeretlen - rendezői koncepciójáról és a szereplők színészi teljesítményéről lehessen szó.
Az Operaház 1993 februárjában mutatta be Nagy Viktor rendezésében legutóbb a Rajna kincsét. Öt év leforgása alatt követte ezt a tetralógia másik három darabja is. Így utólag visszanézve ez nem tűnik hosszú időnek, de még emlékszem a feszült várakozás időszakára. Igen, hosszú volt akkor az az öt év, mire mind a négy előadás elkészült. Miután az apámtól évtizedeken keresztül minden vasárnap hallottam, hogy a Ring az igazi opera, eléggé felfokozottan vártam a nagy lehetőséget.
A késleltetett bemutatók miatt történt az, hogy jelentősen több Rajnát láttam (januárban és május-júniusban volt műsoron minden évadban), mint akár Walkürt. Tekintve, hogy jól voltak elosztva az előadások, évente négyszer megnézhettem biztosan, amíg le nem vették. (2006 előtt még egyáltalán nem foglalkoztam a szereposztással, a darabot (és alkalmanként a rendezőt) választottam, nem az énekeseket. A Rajnát még véletlenül sem a fellépők személye miatt néztem meg mostanáig biztosan ötvennél is többször...
Idén márciusban tíz napon belül öt megtekintésre szántam el magam. Mert nem volt többször kitűzve. Ez talán jelzi, hogy látatlanban is bizalmat szavaztam a készülő előadásnak, de azért jóval kellemesebbnek érezném most magam, ha inkább öt hétre széthúzódhatna ez az élmény. Szervezési okokból az Operaháznak nyilván jobb ez a műsorstruktúra, de a Wagner-rajongókat figyelmen kívül hagyja. (Nincs még egy szerző, aki esetén olyan valószínű lenne, hogy a törzsközönsége egy sorozaton belül is legalább kétszer nézné meg az előadásokat.)
A legemlékezetesebb számomra a sokadik alkalom volt, 2001 januárjában. Hálás voltam a sorsnak, hogy még Vilma születése előtt éppen egy héttel meg tudtam nézni az egész Ringet. Ez volt nagyjából az utolsó színházi élményem, egy évre teljesen leálltam a színházi előadások nézésével. (Ha évi 185 helyett összesen 6-ra rámondható a teljes leállás....)
Nem elképzelhetetlen, hogy emiatt a még hasűri élmény miatt szerette Vilma olyan nagyon a Wagner napokat és attól az évtől (2008), amikor már a MüPá-ban a teljes tetralógia először látható volt együtt, szinte minden Ring előadást látott ő is, a Rajnák közül egy sem maradt ki. (Fisher Ádám 2-2 bemutatót tartott egyszerre, így lényegében a Rajna premierje után egy évvel már az egész sorozat lement egyben.) Azt lehet mondani, hogy mindkettőnk életének a fele úgy telt, hogy időről időre néztük a sorozatot, csak neki több szerencséje volt és korábban kezdte, hét évesen. Viszont ő most még nagyobb elvárásokkal tekint az új produkció elé, nehezen hiszi, hogy az általa megszokott Alberich überolható lenne. Hartmut Welkert túlságosan is megszerette, mindig vele látta évről évre. Most Marcus Jupither lesz az, aki ezzel az emlékképpel meg fog küzdeni, remélem, hogy sikeresen.
A MüPa-előadás azóta is műsoron van, egy-egy év szünet ugyan volt. Mostanára azt a félig-szcenírozott rendezést elég jól sikerült megismerni. (Lesz idén, sőt jövőre is!) Eleinte hihetetlenül ingerülten fogadtam a rendezői ötletek némelyikét, majd megszoktam őket és képes voltam túllépni rajtuk és kizárólag a szereplőkre figyeltem azután. Rendkívül sok jó énekest láthattam, akik rendezői segédlet nélkül is életre keltették a szereplőket, bár némileg később is bosszantottak az illusztratív látvány-megoldások. Évről évre nézve őket, a külföldi énekesekhez is elkezdtünk ragaszkodni - gondolok itt elsősorban Christian Franzra, Walter Finkre, akiket a legtöbbet láttunk. (Még sok mindenki másra is, de a MüPa honlapja a régi szereposztásokat nem adja ki, a névmemóriám pedig nem az igazi.) A magyar fellépőknek különösen örültem. Emlékeim szerint mindig Németh Judit volt Wotan felesége - most is ő lesz a szombati premieren. Már szinte nem is tudnám azt a szerepet mással elképzelni. A sellők és a walkürök magyarok mindig, olyan énekesek, akiket az Operában is nézünk. Ugyanakkor számomra fájó, hogy Fodor Gabriella csak a MüPá-ban lép fel, valami (számomra) egészen érthetetlen okból az Operaház jövő évi műsorában sem találtam a nevét. (A tavalyi előadásokról írtam is részletesen, ha valakit érdekelne: Rajna,Walkür, Siegfried)
Az idei Rajna előtt egészen világos volt a rendező nevének ismeretében, hogy M.Tóth Géza operaházi keretek között nem félig-szcenírozott előadást csinál majd, hanem filmrendezői hátterével nyilván olyat, amelyben a látványnak fontos szerepe lesz. Azóta láttam összesen három fotót, és ezek be is igazolják, amit most már az Operamagazin márciusi számában közzétett riportból is tudhatunk: vetített háttér lesz, amely feltehetően le fogja a változásaival kötni a nézők figyelmét. Egyébként Wagner "összművészetben" gondolkodott, amelyben összhangban van a zene, a szöveg és a látvány is. Nem isten ellen való vétek, ha valaki a látványra hangsúlyt fektet, és a darabból - vélhetőleg - a mának szóló mondanivalót erősíti fel. Azt azért nagyon remélem a legkonzervatívabb Wagner rajongókkal együtt is, hogy a látvány nem fogja elnyomni az énekeseket, nem lesz belőlük egy puszta báb, hanem minden azt a célt fogja szolgálni, hogy minél sokoldalúbban megformálhassák a szerepeiket.
Mi az, ami miatt érdekesnek tartom a történetet, azon kívül, hogy a zenéje lenyűgöz? (Utóbbi tényező van annyira szubjektív, hogy valójában megmagyarázhatatlan.)
Engem nem a mitológiai elemek (istenek, törpék, óriások, sellők, sárkány, tűzzel körülvett vár, miegymás) érdekelnek a Ringben, hanem talán éppen ellenkezőleg: az összes szereplő emberi vonásai. Mert a Rajnában domináns halhatatlan istenek nagyon is esendőek, tele vannak emberi hibákkal, és természetesen ők is pórul járnak, szenvednek, mint akárki más. ÉS: nem pusztán egy szereplő oldaláról láthatjuk a történteket, hanem mindenkivel átélhetjük a maga igazát. A tragédia óhatatlanul bekövetkezik, lassítva láthatjuk amint a szemünk előtt (14 órányi zenével) egy világ összeomlik. Miért olyan elkerülhetetlen az istenek világának pusztulása?
A legfőbb baj talán az, hogy mindig a nyugalmi állapot elérésére törekszünk, ezért küzdünk, ugyanakkor - tisztelet a kivételnek - a derűs, egyhangú nyugalmat, amely szükségképpen ingerszegény(ebb), nem tudjuk eléggé megbecsülni. (Lsd.: írom a blogot, hogy ne legyen lemaradásom. Ahogy kész van, azonnal új téma után nézek, hogy legyen miről írni...és így tovább.) Sokkal jobb mindig valami probléma megoldásán töprengeni, valamivel aktívan foglalkozni. Most gondoljuk el, ha ehhez a sajátosságunkhoz párosul a főhatalom és az örök élet is. Amikor elvileg bármit megtehetnénk, felmerül a kérdés, hogy akkor miért is ne tennénk meg. Kissé leegyszerűsítettem a problémát, de ezért lesz a mitológia főistene minden kultúrában nyughatatlan vándor, aki még véletlenül sem ül a palotájában, hanem többnyire konfliktusokba kergeti magát, leginkább a feleségével, akit a rá is vonatkozó szabályok szerint elvileg meg kellene becsülnie és persze némileg azokkal a nőkkel is, akik az örök mitológiai időben az útjába akadtak. (Időarányosan nézve még az is lehet, hogy nem is olyan sok nőről van szó...) A Ring Wotanja éppen ilyen alkat. Ráadásul nem gondolja precízen végig cselekedeteinek következményeit, bízik a tűz istenének ígéretében és fedezet nélkül elkezdi építtetni a két óriással a Walhallát, pedig fogalma sincs mivel tudná kifizetni őket. A palota az asszonynak kell, aki annyira naiv, hogy azt hiszi, ha megépül, a férje majd otthon fog ülni. (Létezik ilyen fokú naivitás - én is KOMOLYAN azt hittem, hogy a nagyobb lakásból majd kevesebbet fogok eljárni színházba és képes leszek megülni nyugodtan. Ezek után nehezen hibáztathatom Frickát éppen a naivitásáért...)
A Rajna kincsében vázolt szövődmények miatt éppen ellenkező eredményhez vezet a nagyszabású építkezés: Wotan ezek után semmi mással nem foglalkozik majd, csak a világhatalmat jelképező gyűrű megszerzésével, mégpedig kerülő úton. A törvény őre mást nem is tehet, erőszakosan nem veheti vissza. Ez a mozzanat, a vezetők csillapíthatatlan hatalomvágya ugyanúgy nem áll távol a mai világtól, mint ahogy Wotan mai férjként is elég jól elképzelhető. Sőt a karrierista hatalomvágyó ÉS nőcsábász férfiakból is lehet néhány. Vannak, akik mindent egyszerre akarnak, és nem veszik észre, hogy ott van az egyébként buta sellők intő szava, amely igaz: a szerelemmel nem fér össze a hatalomvágy, aki a hatalmat akarja, annak minden mást fel kell áldozni. Akié a gyűrű az nem lehet boldog. (És nem is soká marad élve...) Wotanban ugyanakkor van vonzerő, van meggondolatlanságában-felelőtlenségében valami gyermeki báj is. Ha a szereposztásra ránézek, akkor reménykedem, hiszen Kálmándy Mihály utóbbi 25 évének számos alakítását láttam, a régi rendezésben is volt már Wotan. Benne meg is vannak azok az összetevők, amelyekből igazi Wotan születhet. Hátha a rendezés segít neki abban, hogy ezek érvényre juthassanak most is. (Akárhányszor ránézek az énekesre, alig látom rajta a változást 1991 óta...nekem bezzeg ennyire nem sikerült konzerválni magam, ezt a következtetést levonom.)
A többi isten közül messze kiemelkedik Loge, a nagy kombinátor, aki nélkül Wotan nem juthatna messzire. Kisakkozza, hogy mi lenne az optimális. Benne is van naivitás, reméli, hogy a sellőknek vissza tudja juttatni legalább a gyűrűt. Ő az, aki a legeszesebb: nem költözik be a Walhallába, hanem elhagyja az istenek romlásnak indult világát azonnal, a pusztulás kezdetén. Adrian Eröd sok nívós helyen énekelt már, érdeklődéssel várom. Eddig ez volt a kedvenc szereplőm a Ringben, sajnáltam mindig, hogy nem szerepel többet.
Nagyon szeretem még az egy jelenet erejéig megszólaló Erdát, aki tavaly a MüPá-ban is Gál Erika volt. Ő lesz most is. Ahogy az írásomból kiderül, ez volt Gál Erikának az a szerepe, amelyben "megvett", ezt valóban átütőnek éreztem. (Ősszel Eboliként szintúgy, a Carmenben sem volt rossz, de azt kevésbé éreztem az ő szerepének, mint pl. Erdát.)
Mime szerepében Megyesi Zoltán lesz látható. Remélem, hogy megkapja ezt a szerepet a Siegfriedben is. Nagyon szeretem a tenorista hangját és a színészetét is. Láttam nem is olyan rég manóként (Jancsi és Juliska) és már akkor próbáltam elképzelni, miféle Mime lesz. Minthogy jellemzően sikerül neki még koncertszerű előadáson is igazán életszerű alakokat formálni szerepeiből (lsd. Pulcinella), ha ki sincs neki semmi se találva, őt szinte elnyomhatatlannak érzem, azt hiszem, hogy nincs az a rendező, aki hatástalaníthatná...És hátha nem is cél.
Egri Sándort már jó ideje figyelem, elég sok kis szerepet kapott, és ezeket mindig nagy precizitással oldotta meg, odateszi magát ezekben a villanásokban is. Donner szerepe hasonló, de most is számítok arra, hogy néma szereplőként is hatásos lesz a jelenléte. Mindig egyéniség.
Nyári Zoltán jellemzően szép nagy főszerepekben bizonyíthat, talán ez a legrövidebb szerepe, ami van - ugyanakkor szintén szükséges a jelenlét hozzá. A lányom különösen örült, hogy látni fogja őt is.
Freia szerepében ugyancsak régen nézett énekes lesz, Keszei Bori. Ő az áldozat-jelölt, akit fizetség gyanánt ideiglenesen elhurcolnak az óriások. Persze csak azért hiányolják, mert nincs aki aranyalmákkal lássa el az isteneket...
A három sellőnek (Wierdl Eszter, Simon Krisztina, Heiter Melinda) nagyon drukkolok, hogy valami extrém borzalmas ruhába ne kényszerítsék őket. Amikor megláttam az óriások jelmezét, akkor rögtön a sellők sorsa jutott eszembe. Nyilván jól fognak énekelni, nem kétlem....
Az óriásoknak korábban is mindig eléggé előnytelen ruhájuk volt, de a szerep lényege az, hogy félelmet, irtózatot keltsenek. Nem lehet amorózó Fasoltból, akkor nem éreznénk igazán horrorisztikusnak, hogy elragadja a szép istennőt. A fiatalabb, szerelmes óriás ezúttal Cser Krisztián lesz. Tavaly a MüPá-ban Gábor Géza volt, aki az első olyan megszemélyesítőjévé vált e szerepnek, aki igazán hatni tudott Walter Fink Fafnere mellett. Gábor Géza most esélyt kap, hogy a másik óriás szerepében is bizonyítson. Az óriások ruhájától már lesokkoltam korábban (2 fotó alapján), ez nyilván segít majd abban, hogy az előadás nézése közben már ne ezzel foglalkozzam. Miután már láttam mindkét énekest néhány alkalommal, mondhatjuk azt is, hogy ahányszor csak lehetett, annyiszor - nyilván fokozott várakozással figyelem majd, hogy mire jutnak egymással és a szereppel - űrhajós jelmezben.
Jön a premier - egy év várakozás után azon kivételes ünnepi pillanatok egyike következik, amikor azt kapom, amit szerettem volna - olyanra vágyakoztam, ami elérhető. Most már nincs más hátra, csak kellően örülni kell tudni a lehetőségnek és élvezni a pillanatot - pontosabban az előadás nagyjából 150 percét. Ha azt öttel megszorozzuk, akkor már nagyon sok jó percről van szó, amely vár rám a következő napokban....És a nyilvános főpróbáig már csak kettőt kell aludni...
