Aki azonnal kiszúrta azt, hogy az idézet nem pontos, annak igaza van. Szándékosan tettem többesszámba a záróduett kezdősorát a címben, mert a teljes csapatra gondolok ezzel.
Hosszú idő után végre megint többször megnézhettem ugyanazt az operát, így felül tudtam kerekedni a kezdeti kisebb-nagyobb kétségeimen is, amelyekről tavaly először hosszan, majd negyedére zsugorított változatban már írtam. Most már fel sem merült, hogy kellenek-e az előadásba Fekete-Kovács Kornél Kvintett által játszott jazz-betétek, vagy sem, vagy rászorul-e a Poppeára az újrahangszerelés. Nekem ezek is az előadás szerves részét képezik már. A Kvintettnek már itt az elején jár a plusz köszönetnyilvánítás, ahogy a negyedik előadás kezdetekor előálló csúszást bravúrosan kompenzálták - miattuk nem sajnáltuk a plusz tíz perc várakozást.
A tőlem telhető legfelhőtlenebb hangulatban élveztem az újranézéseket, mind a négyet. Külön örültem, hogy nem sűrítették be mindet egy hétre, bár az előadóknak nehezítést jelenthetett a két délelőtti időpont.
Minden előadáson 70-80%-os telítettség volt jellemző, amely a jelenlegi helyzetben nagyon jónak mondható, és a második felvonás ülésrendje miatt talán nem is baj, hogy nem voltunk többen - minden alkalommal teltház érzetünk lehetett, az énekeseknek néha nem lehetett könnyű utat találni köztünk.
A katonák között: Wiedemann Bernadett, Néró és Poppea: Szappanos Tibor és Keszei Bori, a lábuknál pedig az istenek: Kiss Diána, Daragó Zoltán és Brassói-Jőrös Andrea
Az előző ajánlóban leírtak ismeretét adottnak veszem, igyekszem nem ismételni magamat, és csak a leglényegesebb benyomásaimat rögzítem. Mellékeltem az Operaháztól kapott hét idei képet, amely elsősorban a két új beállóra koncentrál, Bretz Gáborra és Bakonyi Marcellra. Rajtuk kívül új volt a karmester, Sándor Szabolcs is, ne felejtődjön el ő sem.
Nagyon szeretem, ha egy operaelőadás kapcsán eljutok arra a pontra, amikor nem akadok le egy rendezői megoldáson, és nyugodtan tudok az énekesekre figyelni. Ez nem mindig olyan könnyű, lehet, hogy más is ilyen alkat, csak emiatt említem a saját problémás alkatomat.
Volt olyan eset, amikor ez azonnal megadott, és csak azt sajnáltam, hogy nem az első előadásra mentem – ilyen volt pl. „Az olasz nő Algírban”, ráadásul mindkét szereposztását teljes értékűnek véltem. A másik véglet a „függönyös” Kékszakállú (és a Mario) volt, amelyeket a felkért szólisták miatt rengetegszer megnéztem, de a legutolsó alkalommal is zavart minden, ami először. (Apropó Mario: Vajda János operáját december 2-án meg fogják tudni zavaró rendezés nélkül is élőben hallgatni mindazok, akik időben kapcsoltak, és vettek jegyet a Nemzeti Filharmonikusok előadására. Ez annyira ritka koncertdarab, hogy még ebben a járványos időszakban is elkelt két héttel előre. De lehet, hogy a jól összeválogatott szereplőgárdának köszönhető...)
A Poppea esetén igazán nagy szerencsém is volt. Mivel tavaly a főpróbát is láthattam, már a premierre sikerült feloldódnom, és a közvetítés is tetszett. Azóta eltelt egy év, és feltételeztem, hogy a produkció az eltelt idő és a felújító próbák hatására még jobban összeérik, még jobb lesz nézni. Mindössze az volt a kérdés, hogy két szereplő cseréje mennyire és hogyan fogja megváltoztatni a már kialakult viszonyokat.
Eredetileg csak két megtekintést terveztem, az az érzet, hogy „MUSZÁJ” mindre visszamennem, csak az első este második részének nézése közben született meg bennem. Jó volt ott lenni az Eiffelben, vitt magával az előadás, és nem volt hiányérzetem. Félretettem elemző énemet, nem feltételeztem, hogy a szereplőkről kialakított képem is árnyalódhat, pedig a második és harmadik estén még ez is megtörtént.
Ami nagyszerű, és amit a célzottan Bretz Gábor november 20-i két előadásáról szóló bejegyzésben már megfelelő részletességgel leírtam: mindkét új játékos jól belesimult az előadásba. Előismeretek nélkül feltehetően senki nem mondhatta volna meg, hogy jelentősen kevesebb próbával vettek benne részt, mint a többiek. Sokat lehetett rajtuk nevetni, de mégsem fordult paródiába egyikük alakítása sem.
A dobogó tetején Seneca: Bretz Gábor, alatta Néró emberei: Dargó Gergely, Erdős Róbert és Kósa Lőrinc
A másik új beálló, Bakonyi Marcell Ottónéjáról senki sem gondolná, hogy majd egykor császár lesz belőle is (rövid időre az lett). Jelentéktelen, sodródó, bár sármos fiatalember, aki minden nőhöz vonzódik. Nincs jövőképe és nem lehet méltó vetélytársa a nagyformátumú maffiózó-diktátornak. Súlytalan, nem érezzük drámainak a veszteségét, nem tűnik úgy, hogy egy nagy szerelem omlik porrá előttünk. Jó, hogy ilyen, nem is merül fel, hogy Poppea nem áldoz-e vállalhatatlanul sokat azért, hogy császárné legyen.
Bakonyi Marcell alakítása szépen kidolgozott, fokozatosan épül fel. Nem kápráztatott el minket első megszólalásával egyik előadáson sem, viszont mire a végére érünk az estének, utolsó segélykérő megnyilvánulása közben már az egész nézőtér megszánja, bár van bennünk némi káröröm is, mert mégis egy nőcsábászt látunk Drusilla csapdájába esni. Almási-Tóth András egyik jól sikerült fricskája ez a jelenet, ellenrendezésében több valóságalap van, mint lenne abban, ha a szöveg szerint boldognak mutatná ezt a kapcsolatot.
Ottone és Drusilla: Bakonyi Marcell és Zemlényi Eszter
Megjegyzendő, hogy Zemlényi Eszter idén még jobban élvezi Drusilla szerepét, bár már tavaly is lubickolt benne. Láthatóan teljesen birtokba vette, akárcsak Ottónét a császári kegyelem után. Az, hogy minek neki egy ilyen férfi, még mindig nehezen érthető, de nem vagyunk egyformák. Ugyanakkor irigylésre méltó a vaksága. (Ha jól szétnézünk a szereplők között, talán ő az egyetlen, aki igazán boldogan távozhat, de ő is csak tévedésből.)
A nagy formátumot a rendező Senecától is sajnálta, vagy inkább nem tartotta reálisnak, hogy egy feddhetetlen ember legyen Néró egykori nevelője. A filozófus megöletése így viszont értelmetlen lesz, hiszen látjuk, hogy nem is állt a diktátor útjában semmi akadály.
Ezen a ponton tavaly megakadtam, mivel az eredeti darabból valóban elhihető, hogy Néró tart Seneca véleményétől, és az ő nézőpontjából akár szükségesnek is tekinthető az egyetlen szókimondó ember eltávolítása, így viszont nem. Csak az idei sorozat közben jutott eszembe az észszerűnek tűnő magyarázat, amelyet már le is írtam az említett Bretz Gáborról szóló posztomban: ez az értelmetlen gyilkosság csak a zsarnok kiszámíthatatlanságát húzza alá. Néró élet és halál ura. Semmi logika sincs abban, hogy a Poppea elleni merényletet megkísérlő Ottonét futni hagyja, volt mesterét pedig megöleti, bár az egy gesztusával végül „leokézta” a feleségcserét.
Bretz Gábor alakítása nagyon kerek, és ugyan jelenléte az előadás első felének második részére korlátozódik, de akkor különösen intenzív – a közönség az előadás végi tapsnál érezteti vele, hogy nem feledte el.
Azt hiszem, hogy az énekesnek így is előnyösebb lenne az eredeti beállítás, amikor egy jelentős személyiségnek tűnhetne legalább Seneca, de nem áll neki rosszul ez az öntetszelgő, feleslegesen magyarázó drogos filozófus sem. Legalább értjük, hogy Nérót nem egy tiszta ember nevelte azzá a szörnyeteggé, aki lett, hanem egy nárcisztikus mester. Ha ezt is számításba vesszük, akkor ez a beállítás az életszerűbb, nem is baj, hogy Almási-Tóth András rendezése mindenkiről lerántja a leplet, akiről csak lehet. (Megjegyzem: a zene ettől még kontrasztot képez, nem harmonizál a rendezői beállítással, de ennek a feszültsége még serkentőbben hat ránk – el is gondolkodunk a látottakon, nem hagy minket elandalodni az előadás.)
Ugyan a rendezésből az idealizálás egészen hiányzik, viszont nem mindenki veszítette el a nagyformátumát.
Ottavia: Szántó Andrea
Szántó Andrea Ottavia szerepében szintén még erősödött, különösen élvezi Ottone behálózásának jelenetét – kapott egy férfit, akivel bármit csinálhat. (Ezt a jelenetet látva még üresebb vádnak tűnik Néró szájából a „frigid” jelző. Ezt pont így mondhatná Carmenre is.) Biztosra vehetjük, hogy Néró tőle éppen azért akar megszabadulni, mert nem tudja leigázni, nem simulékony, szintén irányítani vágyik. Két ilyen alkatú ember sok egy házasságra.
Minden eddigi közönségre nagyon hatott Szántó Andrea távozási jelenete, igazi jó sűrű csöndet tud csinálni, és feltehetően ez később is így lesz, ha jön majd a következő sorozat. Ez a szerep az övé, és nehezen tudom elképzelni, hogy ebből bárki nála többet kihozhatna ebben a rendezésben.
Ebben az előadásban nagyon szerettem, hogy minden énekest jó helyzetben láthattam.
Nagyon remek a két dajka, akik hasonlóképpen vélekednek az életről a császárné, illetve Poppea oldalán. Farkasréti Máriában több a méltóság, én látom benne a volt-Turandotot is (de milyen kár, hogy élőben nem láttam). Hosszú időre nyomot hagy bennünk áriája a női sorsról, az öregedés tragikumáról, és nagyon szép, ahogy Ámorral közösen távoznak a színpadról. Érdekes megoldás, hogy a rákényszerített öngyilkosság után is még énekel, dicsőíti Nérót – ebben is megjelenik a zsarnok mindenhatósága. Jó kontrasztot képez Wiedemann Bernadett-tel, aki igazi komika, és nemcsak áriájára fogunk visszaemlékezni, hanem arra is, ahogy a némán őrt álló katonákat cirógatja a háttérben.
A rendezés erősségei közé tartozik, hogy az éppen nem éneklő szereplők is folyamatosan reagálnak, kis játékokkal helyenként lekötik azoknak a figyelmét, akik csak azért sem a fő akciót szemlélik. Minél többet nézi valaki az előadást, annál jobban élvezheti ezeket, és annál többet észrevehet belőlük. (Felmerült bennem, hogy pont emiatt akár több helyet is kipróbálhattam volna, de már tavaly a premieren jó választásnak tűnt Ámor színpada elé húzódni, és itt ragadtam.)
Az Erény, Fortuna és Ámor – Brassói-Jőrös Andrea, Kiss Diána és Daragó Zoltán – idén is teljesen bevetették magukat, néma jeleneteikben is szerepben maradtak mind, de azért Ámor mégis a legdominánsabb - tagadhatatlanul. Az elején elhangzó tételmondat az Erény háttérbe szorulásáról a történet végére beigazolódik, hiába magyarázza, hogy nem alkuszik meg soha, végül mindhárom istenség leül Néró lába elé a dobogóra, teljes a behódolás. Mindhárom énekes ragyoghat, a tavalyi premieren betegsége miatt kieső Kiss Diána is végre játszhatott élő közönség előtt.(A negyedik alkalommal különösen nehéz lehetett ilyen hosszú színpadi néma üldögélés után énekelni, és azonnal teljes lendülettel vitatkozni, de sikerült neki.)
Az, hogy az eddig említett szereplők megjegyezhetővé váltak, annyira nem meglepő, de ennek a rendezésnek az egyik erőssége, hogy Néró három embere szintén emlékezetes alakítást nyújthat, elsősorban színészként. Keveset énekelnek, viszont szinte folyamatosan jelen vannak, és saját történetük lesz nekik is. (Előléptetésük szolgából konzullá nem tanulság nélküli.) Az eredeti műtől némiképp eltérve a tanítványok helyett ők hárman veszik körül Senecát, szabályos műsort adnak neki a haldokláshoz. Még annak is erős hatása volt minden alkalommal, ahogy a zene nélküli csendben a zörgős nejlont eligazítják a kádban heverő holttest fölött. (Még ezer részletet le lehetne írni, de inkább majd nézzétek meg, amint lehet...)
Idén is nagyon szerettem, ahogy Kósa Lőrinc (Littore) elszánja magát Ottone megölésére, és amikor nem kapja meg a parancsot, elfojtja mérgét. (Néró mögé bújva nem egy ember éli ki ösztöneit, ezt sejtjük.) Rajta egyébként végig látszik, hogy elsőszámú bérgyilkosként miként reagál menet közben a helyzet megváltozására, de másik két kollégája reakcióin is, hogy annyira nem lelkesednek a hirtelen váltásokért, amelyeket nem mindig tudnak követni, sem a virrasztásért Poppea háza előtt. (De ehhez nem kapnak egy jó áriát, amilyet Leporello kap hasonló élethelyzetben Mozarttól, majdnem kétszáz évvel később.)
Erdős Róbertnek (Libertino) elhittem, hogy nem szívesen visz túl nagy adag drogot Senecának, a katonák közül ő a legtapasztalatlanabb, akit a többiek befolyásolnak. Jó, hogy a három között van egy, aki még szinte ártatlan, még nyíltan elmondja a véleményét. (Le is intik érte.)
A legtöbb énekelnivalót közülük Dargó Gergely (Lucano) kapta, akinek van két parádés megnyilvánulása, nemcsak szembeszökő tetoválása ég bele (négy megtekintés után feltétlenül) az emlékezetünkbe. A második rész elején kénytelen Néróval együtt parancsra énekelni, és Poppeát dicsőíteni - mintha előadásról előadásra egyre kényszeredettebben tenné, és kevésbé figyelne arra, hogy időben adja Néró kezébe az újabb fényképeket...
Számomra kérdéses, hogy mekkora valószínűsége van annak, hogy Néró (a számára bármikor elérhető és a jelenlétét követelő!) Poppea felkeresése helyett inkább a nő képeivel a takaró alá bújik…Ez a megoldás számomra nem a rendezés erős pontja, de a kiszolgáltatott katona elnézegetésével kárpótoltam magam, akit nagy kedvem lett akármi másban is újra megnézni. Ebből a jelenetből az mindenesetre leszűrhető, hogy Nérónak Poppea hiánya is kell, hogy vágyakozni tudjon rá. (Az epekedést azért Monteverdi is beleírta, bár nem biztos, hogy ilyen színpadi megvalósulást álmodott hozzá.)
A második rész fogadó képe, a körben ülő nézőkkel - Lucano, Ámor és Néró várakozása a kezdésre (fotó: Péntek Kriszta FB-oldala)
Lucanóra visszatérve: később, a szerelmi kettős közben van egy néma jelenete is: számára a boldog pár mindössze akadályozó tényező, miattuk nem tud rendesen beágyazni. Muszáj nevetni rajta, és a rendező ezzel is eléri, hogy kizökkenjünk. Nem akarja, hogy valami rózsaszín ködfelhő boruljon ránk, nem élhetjük bele magunkat az idillbe. Nem ad igazi happy endet, bár elvarázsol minket, amikor az összes szólista hangja körbeölel minket a végső dicsőítés közben. (Csak a negyedik előadáson hitték azt néhányan, hogy ez már a vége - ez is jelzi, hogy ez a Poppea beavatóként is működött, sokan most láthatták először. Aki ismeri a darabot, az talán mindig várja a szerelmi kettőst a végén, anélkül nem szívesen mennénk haza.)
A rendező határozottan érzékelteti, hogy teher a császári cím (ahogy a korhű jelmezek is kényelmetlenek), és a főszereplők látványosan unják a folyamatos dicsőítést. (Ilyen az, amikor valaki megkapja azt, amiért küzdött? Lehet, hogy tényleg nem tudunk hosszan örülni semminek?)
Az összes korábbi Poppea előadásban (többféle rendezésben is) elkönyveltem magamban, hogy Poppea nem több, mint egy számító nőszemély, aki tisztán hatalomvágyból csábítja el Nérót és Monteverdi írhat neki olyan szerelmi kettőst, amilyet akar, mégsem hihetem el azt, hogy valóban bele is szeretett. (A mai világból túl könnyű lenne párhuzamot vonni, mert valóban nehéz elhinni valakinek, hogy pl. egy milliárdosnak nem a lehetőségeibe, hanem a varázsos egyéniségébe szeretett bele, akárhogy bizonygatja.)
Az idei második előadáson viszont azt vettem észre, hogy Keszei Bori meggyőzött, és egy olyan Poppeát látok, aki lehet, hogy először csak a karrierépítésben gondolkodott, de Néró határozott fellépését látva (miközben letárgyalta a merénylet-ügyet Ottonéval és Drusillával), akár szerelemmel vegyes csodálatot is érezhet a környezeténél feltétlenül egy számmal nagyobb (gaz)ember iránt. A harmadik nézésre viselkedésében már megláttam a félelmet is. Mintha ráérezne, hogy lehet, hogy nem járt mégsem annyira jól, a császárnéi cím megterhelő, a véres diadém súlyos. A negyedik nézésre ez még súlyosabbnak tűnt, az énekesnő kicsit törölgeti is a kezét, miután megfogta...
Igazán összetetté vált ez a Poppea, a sokszori nézésre egyre több árnyalatot láttam meg benne, és nem vált kicsit sem unalmassá. Keszei Bori korábbi nagy dobásaihoz (Susanna, A tisztességtudó utcalány) képest is úgy éreztem, hogy megint sikerült szintet lépnie.
Mire is képes a szerelem?
Az, hogy ennyire jó, annak is köszönhető, hogy valóban jelentős személyiségnek láthatjuk Nérót. Szappanos Tibor ebben a szerepében már tavaly is „megvett”. Nagyszabású maffiózó, aki bár szerelmes, mégis átüt agresszív énje is, nem veszélytelen (legalább a feliratban előre jelzett végkifejletet is el tudjuk vele képzelni, felesége hasba rúgását).
Ez a két ember mostanára már annyira egymásra hangolódott, hogy be kellett látnom, hogy tényleg szükségszerű ez a házasság, és minden alkalommal annak ellenére katartikusnak éreztem a darabot záró „Pur ti miro”-t, hogy általuk nem két frissen egymásra talált szerelmest látunk, hanem inkább két olyan embert, akik sok bajt közösen átvészeltek egymásba kapaszkodva.
Ezt visszük magunkkal, és a szép játék emlékét. Már most várom a következő sorozatot. Lennie kell folytatásnak.
PS. Rákossy Péter képeit nagyon köszönöm az Operaháznak.
