Bach és barokk kollégái valamit nagyon tudtak, ami meghaladhatatlan: hogyan kell a legtragikusabb témát (pl. Krisztus meghurcoltatását és kínhalálát) is úgy feldolgozni, hogy a hallgatót ne a világban egyébként is jelenlévő keserűséggel szembesítsék, hanem a zene szépsége által átemeljék egy másik dimenzióba. Így lehet a veszteségeket a legjobban feldolgozni, és emiatt a „poszt-karantén” korszakunkban jó lenne akár receptre is felírni egy-egy ilyen zenei eseményt. Ezek a szerzők felvételen is hasonlóan hatnak, de élőben mégis minden más, így az igazi.
Nekem már nagyon kellett ez a két este, amelyikről most szó lesz HAT OLDALON át. Annyira régen írtam már előadásról, hogy most nem merült fel a rövidítés szándéka, de talán a kiemelések és a képek segítenek a gyors szkennelésben.
NE számítsatok zenekritikára, mert ez egy AJÁNLÓ, és inkább a személyes élmény vállaltan szubjektív megörökítésére, és néhány későbbi esemény előrejelzésére vállalkozom.
Koncertmester - Lesták Bedő Eszter
Ez a szombati lett VOLNA a 111. estém élő koncert nélkül, de nem lett, mert elmentem Biatorbágyra az Erkel Ferenc Kamarazenekart meghallgatni. Októberben egy hasonló szerkezetű és hangulatú eseményükön már jelen lehettem, Így nagyjából tudtam, mire számíthatok.
A 110 esemény nélküli este között azért volt egy kivétel: a házunkba is ellátogatott a Fesztiválzenekar 14 szerenádozó csapata közül az egyik, mégpedig egy négy hegedűre írt Telemann concertóval. A négy művész – Lesták Bedő Eszter, Czirók Györgyi,, Lezsák Zsófia és Kostyál Péter – mindegyike ennek a zenekarnak is tagja, és az általam többször is emlegetett ingyenes templomi koncert-sorozatokban is fel szoktak lépni. (Következő alkalom augusztus 20. után várható, lesz egy pesti helyszín is!)
Lezsák Zsófia hegedül - 42. kantáta
Rajtuk kívül a BFZ több művésze is szerepel az együttesben, és sokaknak ismerősek lehetnek, amennyiben nézték a zenekar online karanténestjeit. (Ha már a BFZ szóba került: lenyűgöző gyorsasággal reagált az együttes, a veszélyhelyzet kihirdetése után szinte azonnal jöttek a közvetítéseik. Ennek nyilvánvalóan az a titka, hogy Fischer Iván korábban is biztosította művészeinek a fellépési lehetőséget kisebb együttesekben, voltak vasárnapi kamarakoncertek - egyről én is beszámoltam korábban. Minderre jó helyszín a Selmeci utcai próbaterem, ahol augusztus 10. után élőben is részt lehet majd ilyen eseményeken venni, hetente háromszor is.)
A közönség Biatorbágyon az este elején
Az EFKZ tagjai közül többen élnek Biatorbágyon, a zenekart vezető Lesták Bedő Eszteren kívül Bolyki András, Fekete Zoltán és Kálló Eszter, utóbbi a zenekar egyik csellistája és a helyi zeneiskola igazgatója egyben, és még többen kötődnek a településhez – köztük említhető Bolyki László (akinek tavaly a Kékszakállú sorozatáról részletesen írtam), és a zenekar egyik alapítója, Kostyál Péter, aki több darabot is áthangszerelt, köztük a legutóbbi koncerten játszott Mendelssohn-művet is, amely a tervek szerint egy év múlva ismét hallható lesz Szent Iván éjjelén. Szerencsés megoldás, hogy a most már 35 éves együttest Biatorbágy örökbe fogadta, és ezek után a város hangjaként muzsikálnak tovább.
Az eddig általam látott két koncert alapján is nyilvánvaló, hogy sikerül változatos repertoárt megmutatni a helyieknek. Pest ugyan innen nem elérhetetlen, különösen autóval rendkívül egyszerű a bejutás, de mégis más egy saját zenekar – feltétlenül emeli a város színvonalát. Ezúttal három óriásplakátot is kihelyeztek az eseményt népszerűsítendő.
Cser Krisztián, az esemény szólistája, aki az Operaház reklámarcának is tekinthető – nem ez ez első idei óriásplakátja (a fotó az énekes hivatalos FB-oldaláról származik)
Szabadtéri volt a koncert, annak minden előnyével és hátrányával, a művelődési ház udvarán. Valami ilyesmire vágytam, amikor kezdtek lazítani a "szükségállapoton" - egy szavam sem lehet, megkaptam. Jó volt elnézni a hatalmas platánfát, ahogy a szélben meg-megrázkódtak a levelei, de a környéken hangoskodó fiatalok, az autók zaja, a kutyaugatás, sőt a tücskök ciripelése is erősen hallatszott. A hátsó sorban ülőként elmondhatom, hogy elég hatásosan terelték el a programról a figyelmünket időről időre a fel-alá rohangáló (egyébként nagyon cuki) gyerekek. Viszont cukorkáspapírokat senki nem zörgetett, vagy ha igen, a többi hatás ezt elnyomta.
Próba a platán alól nézve (saját fotó)
A tanulság: hasonló helyzetben érdemes előre ülni, hogy minél kevesebb külső hatás akadályozzon a zene élvezetében - ezerszer megfogadtam, hogy ezt a szempontot szem előtt tartom. Hátulról azonban egységesen lehetett hallani az egész zenekart és figyelni az egész közönséget – emiatt választottam a legtávolabbi padok egyikét.
Ami a szabadtéri események halála – eső, viharos szél – az most kimaradt, az utóbbi hetek kalandjai után már minden alkalomnak tudok örülni, amikor kimegyek a szabadba és mégsem ázom szét utána. (A művelődési ház terme adott volt, vész esetén könnyen befogadhatta volna a teljes közönséget, különösen most, hogy már nincsenek különleges szabályok az ültetésre vonatkozóan sem.)
Lesták Bedő Eszter konferál, Dinyés Soma a háttérben (Kismaroson készült kép)
Ennél a koncertnél még egy szempont miatt érdemes volt előre ülni: Lesták Bedő Eszter a számok közti átkötő szövegében a hallgatósághoz fordult kérdéseivel, és csokit lehetett a jó válaszokért kapni. Rögtön a műsor elején felmérte, hogy a Sport szeletnek, a Mozart golyónak vagy a konyakmeggynek van-e nagyobb rajongó tábora.
Ebből a kezdésből már megsejthető volt, hogy valóban oldott hangulatú eseményre jöttünk (ha valakinek nem lett volna előzetes tapasztalata), és a későbbiekben a gyerekek (és néha a felnőttek is) lelkesen válaszolgattak a feltett kérdésekre.
Az októberi hangversenyen a fellépő vendégekhez is kérdéseket intéztek – ennek a koncertnek nem volt ilyen színezete, de ez nem is hiányzott. Pontosan annyi – és kellően informatív - átkötést hallhattunk, amennyi a zeneművek között épp jól jött nekünk, illetve szusszanásnyi pihenésre is módot adott a különösen sokat játszó vendég-csembalistának, Dinyés Somának. A vonósok többsége eleget pihenhetett egyes zeneszámok alatt is, sőt szinte túl sokat is. Általános megfigyelésem az, hogy egy profi hangszeres művész számára a legnagyobb kihívás egy ilyen fellépésen az az időszak, amikor ő maga nem játszhat, és nyugodtan kell ülnie…
Martos Attila és nagybőgője
Ezúttal is elhangzott, hogy a zenekar korhű barokk hangszereken játszik, amelyeket a meleg miatt gyakran kellett hangolni. Ez engem nem zavart, különösen szeretem nézni és hallgatni a hangolást, még jobban átélhető ezáltal, hogy a zene élőben és nekünk jön létre, ott és akkor. Nézőként meg is jelent Lesták Bedő Eszter hegedűjének készítője, Kós Viktor kicsi leányával együtt, aki nagyon nyugodtan nézte végig apja ölében a programot – nyilván nem ez volt az első hasonló élménye. Szerencsés lett volna, ha a többi kisgyereknek is jut egy-egy „saját” felnőtt – a koncertekre szoktatást másként nemigen tudom elképzelni úgy, hogy közben a többi nézőnek ne ártson vele valaki. Már, ha szempont lehet a többi néző… Vannak ismerőseim, akik ezzel vitába szállnak, szerintük egy igazi nézőt semmi nem zavar meg, és hagynák az előadás közbeni telefonhasználatot, evést, ivást, mindent. Én a „mindent szabad, ami másnak nem árt” híve lennék, de nem kell ezzel egyetérteni. (Egyszer beszámoltam egy grúziai operaelőadásról, amikor csak az én soromban 10+néző fészbukozott, és nem vagyok biztos, hogy ez lenne a jó irány…)
Oláh Villő és Kálló Eszter
Ez mellékszál, de nem mellékes kitérő, mert a zenekar egyértelműen családbarát, és a gyerekek komolyzenei beavatását is megcélzó programokat szervez. A gyerekközönség megnyerése szempont, a zenekar odateszi magát – a többi a szülőn múlik, hogy mennyire képesek jól előkészíteni az eseményt, elmondani, hogy miként kell egy ilyen helyzetben jelen lenni, tekintetbe venni az adott gyerek életkorát, és szükség esetén előre kiválasztani a menekülési útvonalat is, ha a gyerek még a koncert vége előtt feladná. Három gyerekkel csináltam végig a folyamatot, és amire alkalmas volt az első négyévesen, arra a második csak kilencévesen volt nagyjából fogékony, de annyira sosem, mint a nővére. Éppen ezért nem erőltettem. Jó lenne, ha előkészítés nélkül nem tennének ki egy kisgyereket sem egy nyolcvanperces komolyzenei koncertnek, mert ez vagy a gyereknek, vagy a környezetének nem lesz kellemes.
Hegedűsök: Paulay Katalin, Gulyás Emese és Simon Ágnes
MOST MÁR A MŰSORRÓL
Ahogy az októberi eseményen, úgy most is egy képzeletbeli utazáson vettünk részt, amely leginkább csillagtúrára hasonlított, előkerült Corellinek egy műve (D-dúr conc. gr. Op. 6.No. 4. 1. tétel), sőt Purcell is (Abdelazer szvit 2. tétel), mégis minden második állomása Bach volt. Számos kantátája közül hallhattuk a 32., 42. és a 159. egy-egy basszus tételét, amelyhez hegedűszóló is kapcsolódott. A 32. kantáta hétperces basszus szólója kifejezetten sok ismétlést tartalmaz, szólistát és nézőt is próbára téve ezzel. (A legtöbb híres basszus ária ennél jelentősen rövidebb…) Azt hiszem, hogy a kéthegedűs 42. kantáta-tétel volt a legsikeresebb, utóbbi szólóját a zenekarvezető mellett Lezsák Zsófia játszotta. Elhangzott később a Máté-passió 51. tétele is, mégpedig a BFZ-vel eddig három nemzetközi turnén is résztvevő, sőt a templomi koncertsorozatban legalább négy alkalommal is közreműködő Cser Krisztiánnal. Érezhető volt a szólista és a zenekar közötti összhang, a korábbi évek közös fellépéseinek hatása szerencsésen érvényesült ezúttal is.
Énekes a zenekar részeként
Az énekes jelenlétét sikerült igazán sokoldalúan kihasználni, nemcsak basszistaként. Csörgődobon játszotta az együttessel Rameau „Dardanus” című operájának „Tambourins” tételét, és eközben lejelezte, hogy meglehetősen nehezére esik nem énekelni. Azt is mondhatjuk: „show elemekkel” dúsította az előadást, és ezt a közönség nagyra értékelte. Ennek a produkciójának szinte nagyobb sikere volt, mint az áriáknak, bár ezt nem előzhette meg hosszas betanulási folyamat. (A basszista előadását nézve úgy tűnt, hogy nem állna neki rosszul a buffo szerepkör sem, bár nem hízott el és nem öregedett meg, ahogy a legtöbb esetben ezt el szokták várni egy buffó basszustól.)
(ha tudnám a nevét, ideírnám utólag...:) )
Ezek után egy önként jelentkező nagyobbacska fiú is kipróbálhatta, hogy milyen a zenekarral együtt tamburinozni. Neki se ment rosszul.Végig érezni lehetett, hogy nemcsak a szólista, de a jelenlévő nézők is végig együtt mennek a zenekarral, és a vidámabb zenének, illetve a megcsillanó humornak (pl. ennél a csörgődobos tételnél) igazán örültek. De még ekkor jött a meglepetés.
Az énekes magával hozta fellépni igazán helyes ikerlányait, akik idővel a család immár a hatodik ismert zenész-generációjához tartozhatnak. Cser Alina csellózott, míg Cser Blanka hegedült. Két számot önállóan játszottak (Gastolditól, illetve Zempléni Lászlótól), majd az egész zenekar kísérte őket.
fotó: Dóczi Klára
A két gyerek játékán jól észrevehető volt, hogy nagyon egymásra vannak hangolva, és látható lámpaláz nélkül játszanak választott hangszerükön. A konferansziéból megtudtuk, hogy a zenekar várja a helyben tanuló zeneiskolások jelentkezését, tervezik, hogy másoknak is biztosítani fognak bemutatkozási lehetőséget a zenekarral.
Az Erkel Kamarazenekar profizmusa talán a lánykák kísérésekor nyilvánult meg legjobban, nagyon ügyesen alájuk játszottak, nem nyomta el a sok profi zenész a két kezdőt. Végig azt érezhettük, hogy az együttes egységesen, nagy szeretettel hordozza a tenyerükön őket. Ez a koncert a lányok számára életre szóló jó élmény lehetett, olyan impulzus, amely nagyobb akadályokon is átlendítheti őket további tanulmányaik során, amennyiben ők is hivatásos zenészekké szeretnének válni.
Az előadást közös éneklés zárta, addigra már besötétedett, és aki akarta, telefonjával tudta megvilágítani a kiosztott kottalapokat, amelyen a Máté-passió egyik korálját olvashattuk.
A koncert vége felé
Nagyon szerethető volt a koncert programja, kifejezetten jónak éreztem a válogatást, amely több olyan művet is tartalmazott, amely az átlagnézőnek ismerős lehetett, még ha nem is tudtuk volna a szerzőjét/címét megnevezni. Örültem, hogy terveztek belőle ráadást, azonnal másnap, mégpedig Kismaroson, ahol napra pontosan egy éve jártam „Zenés vendégség”-en a Lanner kvartett jóvoltából, amelynek három tagja az EFKZ-ben is, és a BFZ-ben is játszik (Kostyál Péter – hegedű, Fekete Zoltán – brácsa, Martos Attila – nagybőgő). (Akit érdekelne egy újabb hasonló esemény, annak őszig mindenhogyan várakoznia kell, korábban nem lesz újabb sorozat. – Ezt a hiteles háttérinformációt is meg tudom veletek osztani.)
Kostyál Péter, a kismarosi zenei programok egyik legfőbb szervezője
KISMAROS, a vendégjáték
Kismaroson a koncert ezúttal is a művelődési házban volt, ahol a zenei események szervezője, a már többször említett Kostyál Péter lényegében a házigazda szerepében lépett fel, a terem átrendezésével kezdődött a délután. Itt is az önkormányzat támogatta a hangversenyt, illetve nyilván nem mellékes tényező, hogy a szólista a „Köszönjük Magyarország” program keretében énekelhetett, amely vidéki hangversenyekért cserébe támogatta a fellépési (és egyben pénzkeresési lehetőség) nélkül maradt pályázó művészeket.
Az új helyszín mindig megváltoztatja a koncert hangulatát, emiatt életem legjobb koncertélményei közé tartoznak a BFZ barokk együttesének templomi koncertjei, azok közül is az a két sorozat, amikor mindhármat tudtam nézni. Ugyanazt a műsort három próbán és három előadáson látni már azt a benyomást kelti a nézőben, hogy kezdi ismerni a műveket, különösen akkor, ha már előzetesen sikerül ezeket mások előadásában is meghallgatni.
A brácsázók csapata: Bolyki László, Fekete Zoltán és Fazekas György
Ezúttal két próba és két előadás jutott, de ez esetben ez volt az adható maximum, és hálás vagyok a zenekarnak, amiért elfogadták, hogy már a próbán is nézem őket.
Ezúttal sokkal kevesebb gyerek volt jelen, talán emiatt is csökkent az átkötő szöveg hossza, a kérdések száma, sőt helyenként a tartalmán is változtatott Lesták Bedő Eszter, alkalmazkodva az új helyzethez. (Több csoki maradt meg az együttesnek.)
A kismarosi művelődési házban a zenekar túl nagy volt ahhoz, hogy bezsúfolódjanak a kis színpadra – így oda, a "páholyba” néhány olyan néző tudott beülni, akik felismerték, hogy ott vannak a leginkább ideális távolságban az előadóktól. A zenekar a hosszanti oldalon helyezkedett el, szemben öt sorban ülhettek le a nézők, közel ugyanannyian, mint Biatorbágyon. (Voltak többen is, akik dupláztak, illetve olyanok, akik Pestről, illetve a környékbeli településekről érkeztek.)
Hangos fotó kellene...
A zene nemcsak egészen betöltötte a teret, de szinte szétfeszítette azt; ehhez a térhez jobban passzol egy kisebb együttes, ahogy a Lanner kvartett esetében tapasztaltuk. A hatáshoz nemcsak a zenekar nagyobb mérete, de Cser Krisztián hangjának kiáradása is erősen hozzájárult. A korábban érkezők jól hallhatták még az udvaron is, a bezárt ajtók mögött a próbát. Amikor az énekes először megszólalt, mintha több zenekari tag is felfelé tekintgetve azt vizsgálta volna, hogy miként fér el itt egy olyan hang, amely könnyedén megtölti az Erkelt, a hatására esetleg nem fog-e ránk szakadni a tető... Ez a hangverseny egy háromszor ilyen nagy, de hasonlóan jó akusztikájú termet igényelne. (Ha ezt nézzük, a biatorbágyi művelődési ház voltaképp remekül illik a zenekar méretéhez.)
Az előtérben: Bolyki András
Az előző napi tapasztalatok után most igazán közelről néztem, a második sorból, és magam elé ültettem az általam meghívott baráti család két kiskorú tagját. Nagyon örülök mindig, ha mód van muzsikáló zenészek megfigyelésére, feltétlenül pluszt ad számomra, ha az arcokat is közelről láthatom – ezúttal még azt is követhettem, hogy milyen hatással van két (egyébként zeneiskolás) gyerekre a program. Erről a családról írtam nemrég egy kirándulós bejegyzésemben is, már több hete megbeszéltük, hogy eljönnek erre a koncertre.
Kispál András - önkéntes közreműködő
11 éves fiuk, András, akiről megtudhattuk, hogy zeneiskolában trombitán játszik, több kérdésre is válaszolt és vállalta a csörgődobos közreműködést, így együtt léphetett fel a szólistával. A program ennyiben eltért a biatorbágyitól, most nem hallhattuk kétszer a tamburinos tételt. (Napra pontosan egy éve az én fiamnak jutott hasonló kaland, másnap egy barátjának Leányfalun. Elég jó arányban lesz fellépő az általam koncertre hívott gyerekekből, állapítottam meg.)
A karantén alatti 15 hét kihagyás közben kezdtem aggódni, tudok-e majd újra koncentrálni, illetve vissza tudok-e majd állni a blogírásra. Szombaton csak hellyel közzel ment a figyelés, minden elterelt, de ezen a napon én is jobban teljesítettem, jobban választottam helyet, és így a koncert is erősebben hatott rám, de ismétlés volta miatt feltehetően objektíven nézve (ha lehet egyáltalán valamit így nézni) is jobban ment. Ez a minőségi ugrás a fellépő gyerekek teljesítményén érződött a legjobban, nekik használt volna a legtöbbet egy harmadik fellépés.
Biatorbágyi próbán - 1.
Egyértelműen érzékelhető, ha egy művész egy darabot már nem frissen tanul be, hanem előzetes koncertélmények után veszi újra elő. Az, hogy mindkét napon olyan nagyon remekül ment a két hegedűszólista által játszott 42. kantáta, részben azért is lehet így, mert közel két éve, szeptember végén a Fesztiválszínházban már ennek a csapatnak egy részével, a BFZ koncertjén elhangzott, már elénekelte a szólista, míg a 32-es és 159-es kantátákat még nem – a számos Bach művet felsorakoztató repertoárjában ezek nem szerepelnek. Ami viszont a Máté-passiót illeti, azzal valószínűleg többször találkozott már, mint ahány alkalomra emlékszik. Az első Máté-passióm (2014-ből) szintén hozzá kapcsolódik, és ez az esemény indított el szerencsésen (ha nem is túl korán) a barokk zene irányába. A nemrég elhunyt Cser Miklós vezényelt, akire minden alkalommal gondolok, ha ezt meghallom.
Ezen a második estén minden szükséges tényező együtt volt ahhoz, hogy a zenekar az énekessel együtt elemelkedjen a földről, és egy másik dimenzióba vigyen minket – túlléptünk e mái kocsmán. Nekem legalábbis ez volt a határozott benyomásom. Annyira nem szoktam a katarzis szóval dobálózni, már csak azért sem, mert igazi mély megrendítő hatást nem tud még a legjobb zenekar/énekes sem menetrendszerűen előállítani, hiszen ehhez ráadásul a néző alkalmas állapota is szükséges, de mégis ez, amire vágyunk – nem pusztán „jó szórakozásra”, és ez most számomra is meglepetésszerűen, de megadatott.
Biatorbágyi próbán - 2.
(Nemrég a facebookon egy színházi szakember kommentben leírta a tanácsot a közelmúlt eseményei kapcsán: „aki nem akar politikáról olvasni, ne fészbukozzon, hallgasson zenét.” – Aki nem akar kétségbeesni, az nagyjából ezt választhatja, teszem hozzá. És az élő zene a legjobb, amelyik egyben közösségi esemény is.)
Az előző nap és a délutáni jóhangulatú próba jó alapozása volt ennek, a karantén által létrehozott hiány nem kevésbé, így a Máté-passió 51. áriája az előadás legvégén egészen megindított. A 42. kantáta szólója most is remekül sikerült, de ez a 3,5 perc a passióból mindent vitt. Sikerült ennek a csapatnak együtt érvényre juttatni a szerzőt, a fájdalmat örömmé alakítani bennünk.
A zene szépségét, az énekes és a zenekar tökéletes összhangját megtapasztalva belém hasított, hogy mennyire szörnyű lenne ezt a zenét egészen nélkülözni. Itt lóg a fejünk felett a második hullám fenyegetése, és bármi lesz, a közösségi zenehallgatást nem tekintik alapszükségletnek, a gyülekezésben pedig tényleg van veszély, így megint ezt veszíthetjük el elsőként. (Bevezető köszöntőjében a polgármester is érintette ezt a témát, a karantén emléke, és a járvány kiújulásának réme nem múlt el. Úgy néz ki, hogy Kismaroson a település legfőbb vezetője is tudja ezt, emiatt is lehetett ilyen gyorsan ide ezt az eseményt megszervezni.)
...és még egy próbafotó
Ha még ezek után valaki rövid összegzést várna, csak azt mondhatom, hogy már nagyon hiányzott az élő koncert, annak a megtapasztalása, hogy milyen harmóniában és természetességgel lehet együtt muzsikálni. Most megélhettük ezt az összhangot a zenekar és a vendégei között, és közös zenélésük örömével térhetett vissza ki-ki saját otthonába. Reménykedem, hogy ezek után hasonló hosszabb megvonási szakaszokat nem kell majd átvészelnünk, és nyugisan figyelhetem tovább mind a zenekar, mind Cser Krisztián pályájának további felívelését.
....és még egy saját próbafotó is (amikor még azt hittem, hogy csak magamra számíthatok)
PS. A biatorbágyiakat Veres Gábor, a kismarosi képeket Révuti Norbert Attila készítette
