Öt éve Földes Imrét hallottam beszélni a Kékszakállúról a Bartók Emlékházban. Ő is négy alkalomból álló sorozatot tartott, hasonlóan másfél órás időkerettel, ráadásul azt követő zenehallgatással, és akkor is úgy éreztem, hogy ennél többre van szüksége a műnek, még sokkal több részletezésre, jelentősen több beszélgetésre utána. Akkor a zene volt a kiindulópont, jelen esetben a szöveg az, és most egyértelműen pszichológiai nézőpontból indult a vizsgálat, ráadásul hangsúlyozottan azzal a céllal, hogy a szereplők viselkedésének elemzésekor levont tanulságokat a hallgatóság felhasználhassa a későbbiekben, és pozitív irányba változtathasson viselkedésén saját kapcsolataiban. (A levont tanulságok nemcsak a házasságokban hasznosíthatóak!) Többször is elhangzott, hogy reményt akarnak nyújtani, hogy az elrontott párkapcsolatok is helyrehozhatóak. Éppen a Kékszakállúval, amely – ahogy ők maguk is elemezték – éppen azt mutatja, hogyan lehet teljes biztonsággal közös erővel szétverni egy kapcsolatot annak ellenére, hogy a felek szeretik egymást.
A két előadó – Tapolyai Emőke és Bolyki László – nemcsak a pszichológus szemet adta a vizsgálathoz, hanem a folyamat során, ahol csak lehetett, igyekeztek párhuzamot vonni a Bibliával, illetve a keresztény tanításokkal. A pozitívumok az ő látásmódjukból következtek, a darabban bemutatott kapcsolat leginkább elrettentő példának alkalmas – hogyan ne viszonyuljunk senkihez, ha tartósan vele szeretnénk maradni.
Úgy látszik, hogy bennük is megvolt az igény, hogy ezt az erősen depresszív történetet jóra fordítsák, ahogy bennem is ott volt erre a vágy évtizedeken át, de most már elmondhatom, hogy egyszer az életben az optimista kicsengést élő előadásban is megláthattam. Akkor végig az volt a benyomásom, hogy a szerzői szándékokkal egyébként ellentétesen, de mindkét szereplő azt sugározta a másik felé, hogy nincs baj, a szeretetük akármennyi hibázást lehetővé tesz, és végleg együtt maradnak. Ez talán a legtöbb, amit egy Kékszakállú előadás adhat (a zene esztétikai élvezetén túl).
Ezt az előadássorozatot szinte csoportos párterápiának érezhettük, és ezt is jelezte, hogy a második alkalommal hirtelen kiugróan sok férfi jelent meg a közönség soraiban (kb. 10 helyett 40%). Az első előadást meghallgató nők nyilván rá tudták beszélni a párjukat, hogy jöjjenek el, és a férfiak feltehetően megjegyezték a rájuk vonatkozó lényeget („úgyis minden férfi ilyen hallgatag típus, tehát nem velem van a baj, ha ilyen vagyok - ebből csak az látszik, hogy férfi vagyok”), megnyugodtak, és hazamentek. A harmadik napon már az eredeti (kb 10% férfi) aránynál csak kicsivel volt nagyobb az erősebb nem reprezentációja. A legvégén egy kérdésre kiderült, hogy a jelenlevők nagyjából harmada volt jelen végig. Még a közönség kapcsán annyit: az előadás végén kérdezők között minden alkalommal fele-fele arányban volt férfi és nő, azaz a férfiak jelen esetben végig aktívabbak voltak számarányukhoz képest. (Nyilván a nagy lépés számukra inkább az volt, hogy eljöjjenek a beszélgetést meghallgatni, és szembesüljenek az elmondottakkal.) Sok nő jegyzetelt, vagy a falra kivetített szöveget fotózgatta. Utóbbit nyilván a mellé írt tanulságok miatt, mert Balázs Béla librettójának szövege a neten is könnyen elérhető.
A sorozat négy estéje hasonló módon épült fel. Először felolvasták a párbeszéd egy részletét, majd ehhez kapcsolódott a részletes elemzés. Mindez természetesen a Prológgal indult, és azt le is játszotta Tapolyai Emőke zongorán, miközben Bolyki Lászlóból lett a Regős. A Prológ szövegét fontosnak tartják, most már nincs szó az elhagyásáról, ami az 1936-os bemutatótól a nyolcvanas évekig éppen Bartók álláspontját figyelembe véve megszokottá vált.
A Kékszakállúban korunk tipikus sikeres (gazdag és híres) emberét láttatják, aki kifelé él, álarcot hord, játszmázik élete különböző színterein, miközben belső világát szánalmasnak érzi és elrejti. Semmiképp sem hajlandó megmutatni, mert fél a sérüléstől. Már azonnal az első percekben felmerült, hogy mindenkinek azt kellene tisztáznia, hogy mi az, ami hajtja a játszmáiban, mit fizet érte, egyáltalán jelen vagyunk-e ténylegesen a kapcsolatainkban?
Az egész első alkalomnak ez volt az egyik vezérmotívuma: a kapcsolat elejétől látható, hogy a megérkezés pillanatában egyik szereplő sincs lélekben igazán jelen. A Kékszakállú egyes szám harmadik személyben beszél magáról („íme, lássad ez a Kékszakállú vára”), ez is jelzi a távolságot, míg Judit még az elhagyott otthonával, vőlegényével van elfoglalva, még lezáratlan az előző története, és ez eleve rossz jel. A lezáratlan kapcsolatok rendszerint tönkreteszik azt, ami jöhetne utánuk.
(Nem hangzott el az előadásban, de hozzáfűzöm: a látszólagos jelenlét kapcsán nekem mindig a Süsü bábfilmsorozat „Vendég a háznál” része jut eszembe, amikor a beszédek elől a vendégkirály elmenekül, de a palástot-koronát otthagyja, és távollétében az képviseli az ünnepségen.)
Még nem tartunk szinte sehol, de már az elején esélytelenül indul a kapcsolat. Elhangzik, hogy ezt nagyon jól le szokta képezni a tipikus koncertszerű előadás, hiszen a két énekes alig néz egymásra, nem fordulnak egymás felé, nem közelítenek. (Konkrét előadásokra később nem utalnak, nem derül ki, hogy Tapolyai Emőkének volt-e emblematikus Kékszakállú-előadása, és Bolyki László is csak a nemrég véget ért BFZ-turné kapcsán futólag tesz említést arról, hogy játszani is szokta a darabot. Ezúttal zenei szemszögből nem közelítenek hozzá – kicsit sem. Amit hallunk elsősorban a darab szereplőinek egymáshoz fűződő kapcsolatáról szól, és valóban tanácsadás a cél – hogyan NE viselkedjünk mi. Nyitott és őszinte kommunikáció kellene, felhagyni a játszmákkal, és ne ragaszkodjunk erősen a saját álláspontunkhoz – ez lenne a dióhéj azoknak, akik a további három oldalt már nem olvassák el.
(Ami számomra érdekes: miután évek óta a diákoknak én is tartok Kékszakállú-beavatót, csak én felvételt használva: nem-pszichológusként mégis hasonló következtetésekre jutottam, és én is azt látom most már a darabban, hogyan emeli ki két szélsőségesen eltérő kommunikációs technika zsákutca-mivoltát. Talán a Kékszakállúnak ez is a legjobb felhasználási módja, az elrettentés mindkét viselkedési formától.)
Az alábbiakban néhány kiragadott gondolat következik a 4X2óra folyamán elhangzottakból, már csak azért sem a teljesség igényével, mert feltételezem, hogy ezt ugyanaz a (kb. 20) ember fogja elolvasni, aki a teljes sorozatomat, és itt most csak a legfontosabb, vagy az általam kevésbé v. egyáltalán nem érintett mozzanatok jönnek. És persze, feltételezem a mű részletes ismeretét. (Az előadók előzékenyebbek voltak, minden rész elején tartottak bevezetőt és összegzést.)
Tipikus férfi és női viselkedésmintát mutat a darab: a Kékszakállú változatlanságot szeretne, hogy olyannak maradhasson meg, amilyen és így fogadja el Judit. Erre törekszik. Judit elvileg hajlandó elfogadni, de azonnal a változtatás igényével lép fel, és ennek első lépcsője a megismerés, a kulcsok kikövetelése, ráadásul gyorsított tempóban.
Judit ehhez eszközként a meghozott áldozatát (otthagyott család, vőlegény) használja, amit felhánytorgat, és érvként is használ elkötelezettsége bizonyítására. Érzelmi zsarolás ez, amely a mű időről időre visszatérő motívuma. (Ez lesz a „mert szeretlek” mondatból is.)
Felmerül: mit hagyhatunk el egy kapcsolatért? A „ha elűznél, megállanék, küszöbödre lefeküdnék” a teljes elköteleződés, sőt önátadás ígérete, amelyet ahogy látjuk, Judit mégsem tud megvalósítani. A Biblia is említődik, amely szintén alapnak veszi, hogy a házasság létrejöttéhez a felek elhagyják apjukat-anyjukat, de saját magunkat nem hagyhatjuk el egy kapcsolatért, ez túl nagy ár, és nem vezet jóra. Az egészséges énkép lenne az alap, ennek a megvédése elsődleges fontosságú a kapcsolat miatt is. Szükséges a megfelelő önértékelés – ha Juditnak nem lenne kisebbségi érzése, az egész zsákutcás helyzet nem jöhetne létre. Ez az a terület, amelyik mindkét embernél sérült, mindketten külső igazolásra szorulnak. Belső stabilitásuk hiányzik. Pedig csak az tud adni, akinek van miből!
(Az előadókat hallgatva: megerősödött bennem az a korábbi gondolatom, hogy Judit az ötödik ajtónál szembesül kikerülhetetlenül azzal, hogy nem fog ez a küszöbön fekvés működni, nem tudja magát beilleszteni a Kékszakállú világába, teljes önfeladás kellene hozzá. Erre szemmel láthatóan nem képes, még arra sem, hogy leállítsa a folyamatot, amelyről már érzi, hogy nem vezet a kívánt eredményre.)
Amit látunk végig: a szereplők elbeszélnek egymás mellett, nem tudnak igazán a másikra figyelni – pontosan az történik, amit a Prológ beharangozott: „nézzük egymást nézzük, regénket regéljük”. Csak saját magukkal foglalkoznak, nem hallják meg azt, amit a másik mondana. A Kékszakállú nem beszél az érzelmeiről, Judit pedig elhazudja azokat. Egyikük sem érzékeli pontosan, hogy éppen mi van a másikkal – elhangzott még az érzelmi analfabéták megjelölés is, talán nem is túlzás ennek a használata. (A saját sorozatomban éppen azért írtam le külön a két szereplő oldaláról a folyamatot, mert annyira világos, hogy külön-külön élik meg az egészet.)
Míg Judit lezáratlan, elgyászolatlan múltjával van elfoglalva, a Kékszakállúról láthatjuk, hogy nemigen képes kifejezni érzelmeit. Várában „nincsen ablak, nincsen erkély”, a vár „zárt rendszer” és ez – a nyitottság hiánya – ugyanazt jelenti, mint a férfi rövid mondatai. Egészen sokáig, a negyedik ajtóig nincs hosszabb megszólalása, és később is csak erős nyomásra fejt ki valamit. Emiatt is lesz nagyobb jelentősége, amikor mond néhány összefüggő mondatot, közeledik Judithoz, szinte áradozik neki. Csak a harmadik estén kerül szóba, hogy az intimitásra való törekvés megnyilvánulásai ezek, amelyeket persze Judit nem érzékel, és rosszul reagál (vér-motívum! ), mert a saját szempontjával van elfoglalva.
A Kékszakállú a csendet, az elhallgatást kínzásként használja, nem oszlatja el Judit félelmeit, nem tisztázza a helyzetet, nem közli, hogy épp mitől fél – nem őszinte és nyílt a kommunikációja. Ez a lebegtetés (a „hírt hallottál” mondatra nem vágja rá, hogy „az egész nem igaz, nyugodj meg”) bizonytalanságot, majd félelmet kelt Juditban, és ebből következik az agresszió, illetve Judit kicsit sem kellemes kitörései. Ilyen a Kékszakállú, és a pszichológusok az ő oldalát is védték, és senki nem mondta, hogy minden kulcsát azonnal ki kellett volna pakolnia a zsebéből. Emellett nem elfeledhető, hogy mivel nem tisztázza a helyzetet sem az elején, sem később, nagyban felelős a létrejött katasztrófáért.
Nekem a sorozatban ennek a modellnek az alapos kibontása volt az egyik leghasznosabb. A „kommunikáció hiánya – bizonytalanság – félelem – agresszió” lánc működik, a párkapcsolatokban magyarázat is lehet a nők elsárkányosodására („ kellemetlen, ha átfedés van a királylány és a legyőzendő sárkány között”).
Az egészséges kommunikáció jele, ha vannak összeütközések a két fél között, a kapcsolatot az őszinte megbeszélés hiánya öli meg.
A Kékszakállú „szemétkedik”, Judit pedig ennek hatására valóban fél, és bár ezt elhazudja magának is, hisztérikus követelőzéssel reagál. Az első ajtót szinte berúgja… Lehet, hogy ez nem is véletlenül a kínzókamra, már ebben is Kékszakállú bosszúja/provokációja fejeződhet ki. (Az ajtók nincsenek számozva, de nyilván nem véletlen a sorrend.)
Már a száz évvel ezelőtti kritikákból is látszik, hogy mindig is egészen világos volt, hogy az ajtóknak szimbolikus jelentése van. Nagyon szerencsés, hogy ebben a sorozatban az is egészen tisztán kifejeződött, hogy a két „erőszakos ajtó” között lényegi különbség van.
A két pszichológus erőfitogtatásnak értékelte, hogy a Kékszakállú erőszakos oldalát nyitja ki először, ami pedig egyértelműen a bizonytalanság jele. (Én ebben próbatételt, sőt logikus gondolkodást is látok: ha ettől megretten, legalább a többi ajtót nem kell utána kinyitni. Sőt: az „erőszakos ajtók” után a „jó ajtók” még pozitívabbnak tűnhetnek…- ez is lehet egy Kékszakállú fejében.)
Míg a kínzókamra elsősorban arról szól, hogy a herceg akár ok nélkül/bosszúból mást bánt, a fegyveresház a védelmi rendszeréről szól, amelyre mindenkinek szüksége van.
Az előadásban kiemelődött, hogy mennyire lényeges a határhúzás, amely a férfi gyenge pontja. Nemet mond, majd mégis enged, ez állandóan ismétlődő helyzete a darabnak. Ennek kapcsán szó esett a mai kor tendenciájáról, a férfiak gyengüléséről. Pedig szükség lenne az erős férfira, ott van a darabban is Judit megfogalmazott igénye: „vezess engem Kékszakállú”, és a herceg egy ponton fel is vállalja ezt: „Adok neked három kulcsot”.
A három „jó ajtó” kapcsán elhangzik, hogy a férfi alapvágya, hogy elismerjék, sőt csodálják. És tényleg: miből állna a pozitív visszajelzések elküldése? Elhangzik a két előadó párterápiás tapasztalatából, hogy néha épp ennyi az, ami hiányzik, az elismerés verbális kifejezése, és persze, ami ehhez kellene: figyelni a másikra.
Judit nem tud megfelelően reagálni, a vér-motívum megjelenik a harmadik-negyedik és ötödik ajtónál is (a felhőn is a birodalom felett, ami teljes nonszensz, kifejezetten örültem, hogy itt is kiemelődött – ez mutatja igazán, hogy Judit nem tudja elfogadni Kékszakállú világát). A Kékszakállú kapcsán felerősödik az, ami nem stimmel vele kapcsolatban, és Judit beesik egy tipikus csapdába: amikor a másik félből már csak a hiányt érzékeli. Nem veszi tekintetbe, hogy már öt kulcsot megkapott, a maradék kettőt akarja, csak ez foglalkoztatja. Nem veszi észre a férfi nyitási kísérleteit - a 3.-4.-5. ajtónál megjelenő gesztusait, az intimitásra való törekvését. Erre mindketten vágynak, de közben félnek is tőle, bár az intimitás mást jelentene mindkettőjüknek: Judit számára beszélgetést, a másik fél megismerését, a Kékszakállúnak pedig testi közelséget, szexuális közeledést.
Az én védelme mindent felülír, a herceg még „páncélvédő páncélt” is használ, amely megakadályozza a közeledést. Védelmi rendszere sokrétű, egészen a mű elején, a megérkezéskor még saját várát is lebecsüli („nem tündököl, mint atyádé”), amely mögött szintén védekezés van, Juditot megfosztja a konfrontáció jogától, amikor saját maga szidja a várat.
A két szereplő végig elbeszél egymás mellett, és erre jó példája a hatodik ajtó kinyitása utáni helyzet is. A két pszichológus egyöntetű álláspontja szerint itt Kékszakállú könnyeit látjuk, a férfinak is vannak mély érzései, és most a sebezhetőségét mutatja meg. Már ez óriási tett, a bizalom jele, amelyet Judit nemhogy nem értékel, de ráadásul az elcsábított nők könnyeiként értelmez, beilleszti a koncepciójába, és a látvány féltékenységét még fokozza. Az ajtó kinyitása így a távolságot növeli kettejük között, felesleges áldozat volt a Kékszakállú részéről, aki egészen eddig hagyta, hogy tévesen ítéljék meg, és nem tesz kísérletet arra, hogy vonzó és érdekes sorozatgyilkos helyett egy szenvedő, szeretni tudó embert lásson benne Judit. Nem hangzik itt sem egyértelmű közlés, csak az előadók improvizációjában halljuk azt, amit jó lett volna a darabban hallani a „könnyek” helyett: „ezek az én könnyeim”.
Megjegyzem: nagyon szerettem a négy előadásnak azokat a részleteit, amikor a két pszichológus improvizációjában hallgathattuk meg az újragondolt párbeszédeket, ahogy azok egészséges párkapcsolatban elhangozhatnának. Menet közben is sok a humor, a kőkemény téma ellenére szórakoztunk végig.
A hatodik ajtó kinyitása és ami ebből lesz, már önmagában is katasztrófa, Judit ezek után mégis kitapossa a hetedik ajtót, amit a pszichológusok sem nyitnának ki. A férfi lelke itt összetörik, már feladta, az örökös nyaggatásnak nem tudott ellenállni. (Párhuzamként megjelenik a bibliai Sámson, aki bele is hal abba, hogy nem tudja a határait meghúzni.)
Az egész folyamatban nem azt látják meg, hogy Judit ilyen nagyon kíváncsi lenne a Kékszakállúra, hanem alacsony önértékelése az ok, és ugyan végül megkapja a vágyott megerősítést („te voltál a legszebb asszony”), ezzel egyidőben ez az értékét is elveszíti, mert a kapcsolat közben tönkremegy.
Mindkét szereplőnek láthattuk a négy este folyamán a hibáit és az igazát is, láthattuk, hogy miként jött létre, hogy elbeszélnek egymás mellett (a végén már egymás szavába is vágnak).
Annak ellenére, hogy a mű befejezéséből reménytelenség árad, a szakemberek biztatnak minket: a séma megtörhető, a játszmák leállíthatóak őszinte és nyitott kommunikációval, az érzelmeink kifejezésével, énközléssel, empátiával – a másik szemszögébe helyezkedéssel, annak tényleges meghallgatásával. A szeretet ezt jelentené, kockáztatást, saját sebezhetőségünk felvállalását.
De ki mondjon le először a saját igazáról/játszmájáról/forgatókönyvéről ? – Erre nyilván az erősebb fél a képes, akinek stabilabb a saját énképe, így előbb félreteszi az „én” érdekeit azért, hogy a „mi” érvényesülhessen. Az utolsó alkalom végén emellett elhangzik a „mitől férfi a férfi?” felvetés is, és a válasz: a férfiasság egyik megnyilvánulása: a férfi képes kezdeményezni, bár ott van a veszély is, hogy az első erőtlen és suta próbálkozásokat a nő leoltja, és akkor aztán nem lesz esély a közös gödörből való kimászásra.
A többször is elmondott végső tanulság: sosem késő változtatni, mert „ugyan mindig van lejjebb, de mindig van előre is”. A diagnózist megkaptuk, most már jöhet a hallottak megfontolása, illetve a cselekvés.
PS. Miután hetekkel ezelőtt kiposztoltam, hogy menni fogok erre a négyelőadásos sorozatra, kaptam nem egy olyan megjegyzést, hogy „minek ez neked? te úgyis mindent tudsz a Kékszakállúról”. Ezt a gondolatot egyáltalán nem érzem megalapozottnak, nemcsak azért, mert 56 élő előadás és hasonló mennyiségű cikk, sőt a legutóbbi 11 részes elemzés sem jelenti azt, hogy ne tanulhatnék még mindig sok újat a darabról, ne jöhetne szembe még egy újabb szempont. Ez a folyamat nem záródhat le, bár nyilván újabb impulzusok nélkül szünetel. (De mindig jönnek ilyenek, tekintve, hogy az utóbbi két hónapban kevés nap volt, amikor egyszer sem hallgattam meg valamelyik felvételemet.) Az operaelőadásokat nézve is az az érzésem, hogy még maguk az előadók sincsenek sosem véglegesen készen a szereppel, a saját életük fordulatait leszűrve beépítik. Ők sem állhatnak le a történet újragondolásával, mert ami tegnap még pont jó volt, az mára már elavul, ahogy az emberi kapcsolatok hatékony működtetéséhez is folyamatos odafigyelés, energiabefektetés (lenne) szükséges.
A mű jelenleg aktív előadói közül Komlósi Ildikó az, akinél ez a folyamatos megújulás a leginkább látszik. 31 éve játssza a szerepet és még mindig vannak új színei, ahogy az idei Juditjai közül három alkalommal én is megláthattam. (A 11. Kékszakállú-előadása volt számomra a legelső még 1989-ben, és a 186. Juditja lesz a következő, ha minden jól alakul, mégpedig szeptember 25-én a Nemzeti Filharmonikusokkal a Müpában, ismét Cser Krisztiánnal, aki hozzá képest még az út elején van (a 41. Kékszakállúja táján), de éppolyan szorosan kötődik ehhez a szerepéhez.) Akinek eddig kimaradt a darab élő előadása, de valamilyen oknál fogva ezt a bejegyzést végigolvasta, ez lenne a tökéletes alkalom a megismerkedésre.
