És már itt is van János harmadik bejegyzése, és a hozzá fűzött kommentjeim.
A harmadik napon...fél kilométerrel az Óriások pihenője előtt, a mezőn
A harmadik napon nem azonnal kezdett esni az eső, csak egy órával később, viszont gyorsan el is állt. Kezdtük megszokni az esőkabát-esőnadrág-vizes cipő kombinációt. Egy éjszaka a zoknik megszáradására sem volt elég, és mostanára már vagy hat-hét pár vizes zoknit is begyűjtöttünk, ezeket kimosva próbáltuk a hátizsákra csipeszelve szárítani. (A felét sikerült is a nap folyamán...)
Ami a reggeliket illeti, a bolti hideg kakaó-vajas kalács kombináció nyerő volt Jánosnál, igyekeztem ezt mindig biztosítani számára, ahogy gyakran vettem neki - minden meggyőződésem ellenére - kivételesen kólát is, hogy legyen néhány kis apróság, amelyiktől kedve lesz a naphoz. Én sokat koncentráltam út közben a szamócára és a meggyfákra, de János időveszteségnek ítélte meg a lassítást, és kevéssé tolerálta a plusz megállásokat.
A Naszály tetején megy a kék, mi pedig mellette a piroson haladtunk, mivel a kéktúra kapcsán már többször is voltunk a másik útvonalon. Ennek köszönhetően találtunk egy nagyon remek pihenőhelyet, ahol akár egy egész iskolai osztály megpihenhetett volna ("Óriások pihenője"). Akár szalonnasütésre is lehetett volna mód, már ha időnk és szalonnánk van.
Az alsópetényi néni a két unokájával tényleg emlékezetes, megtudtuk, hogy március közepe óta folyamatosan vigyáz a gyerekekre, így a lánya dolgozhatott a karantén alatt is, ő pedig észrevett bennem egy kullancsot és azonnal ki is szedte. Ez csak az első kullancs volt - még ma is találtam magamban egyet. Miután két éve kaptam már Lyme kórt egy nógrádi kirándulásnak köszönhetően, és tudom, hogy nem olyan nagy dolog az sem, nem félek, de nyilván idő kérdése, hogy kiderüljön, hogy a belém szakadt 8-10 kullancs valamelyike fertőzött volt-e vagy sem. Furcsa módon - de szerencsére - Jánosban egy kullancsot sem észleltünk, minden nap átnéztem. Lehet, hogy tényleg vércsoporton múlhat a dolog.
Ami a régi barátokat illeti, ha valaki ennyire kitartó, és a 3. bejegyzést is még elolvassa, az végezetül akár meg is tudhatja, hogy ismerkedtünk velük össze. Honnan ismerek valakit, akinek nagy tehenészete és földjei vannak épp Szátokon? (Miattuk tettük meg a kitérőt, egyébként Alsópetényben sok alkalmas szállás van a túraútvonal mellett, aki kékezik, annak ez jó megállóhely.)
Még 2002. augusztusának elején Montpellier-ben jártunk. Esteledett, épp kiderült, hogy ahova mentünk volna aludni, oda nem mehetünk, és tanakodva megálltunk az akkor másfél éves Vilmánkkal egy játszótéren. Vilma nem látta át, hogy épp latolgatjuk, hogy esetleg a tengerparton aludjunk-e, amikor magyarul valaki azt mondta a közelünkben: "de szép ez a kislány". Ebből az egy mondatból beszélgetés lett, és a francia ösztöndíjjal ideiglenesen ott tanuló lány és magyar rokonai befogadtak minket arra az éjszakára egy másfél szobás lakásba. Volt hely bőven - összesen tízen aludtunk ott azon az estén talán negyven négyzetméteren. Nagyon jót beszélgettünk, és azóta - 18 éve immár - hébe-hóba találkozunk, leginkább mi megyünk oda, de ők is voltak már velem színházban, és talán a hétvégén is kinéz egy közös koncert. Kevés embert ismerek, akivel évek kihagyása után is elmélyült beszélgetést lehet folytatni - ennek a családnak több tagja is ilyen, így feltétlenül jó volt ez a kitérő, a karantén elzártsága után éppen az ilyen "igazi" találkozások hatnak a legüdítőbben.
Viszonylag elhanyagolható mennyiségű alvás után, de kimosott és kiszárított ruhákkal felszerelve másnap kora reggel a családfő visszavitt minket Alsópeténybe, lerakott éppen ott, ahol előző nap felszedett, és mi mentünk tovább...
Ps. 2020.07.07 - A találkozás Kismaroson, a koncerten azóta megvalósult, és erről beszámoló is olvasható.
