Ismeretlen darab Jens Christian Grøndahl és Alex Broun művei alapján- két népszerű színésznővel, Udvaros Dorottyával és Földes Eszterrel. A Találkozások tehetségprogram újabb előadása.
Jó kombináció ez, hiszen sok nézőben eleve benne van a vágy valami másra, újdonságra, ugyanakkor ahhoz, hogy ki merjenek próbálni valamit, kell a "húzónév" is, aki garanciát jelent arra, hogy érdemes az energiát befektetni, mert valami szerethető biztosan lesz az előadásban.
Udvaros Dorottya már évtizedek óta rendületlenül pályája csúcsán van, mindig képes színészete megújulni, töretlenül érdekes maradt számomra is az 1980-as évek második felétől, és tavaly is két előadásban (Bánk bán, Gömbfejűek és csúcsfejűek) láttam tündökölni. Most is azt a benyomást kelti, hogy az anya, illetve az anya ápolónőjének szerepében a legtöbbet hozza ki abból, amit ez a darab és ezek a szerepek kínálnak. Saját élettapasztalatait mögé tudja tenni, sikeres színésznőt játszik, aki keveset törődött a gyerekével, és most kénytelen azzal szembenézni, hogy most már ez a gyerek lépett a helyére a színpadon is, rá irányul a reflektorfény.
A másik szereplője - az ápolónő - jóval hosszabban van jelen. Érdekes helyzet jött létre, az idősek otthonában a lányt nem a beteg anyjával látjuk, így nem valamiféle sablonos-szentimentális beszélgetésnek vagyunk a tanúi, hanem a lány egy anyját csodáló idegennek ad számot arról, hogyan lát rá elmúlt életükre, aki viszont az anya emlékképeiből összerakott lányt hasonlíthatja össze az élő emberrel, aki több év után ténylegesen megjelenik. A múlt e két nézőpontból rakódik össze.
Földes Eszter csak egy alakot testesít meg, a lányt - aki most már szintén anya és színésznő, és neki is meg kell küzdenie fia nevelésének problémájával, így feltehetően megengedőbben fog anyjára visszagondolni.
Földes Eszternek szintén módja van saját tapasztalatát felhasználni, nemrég tért vissza a színpadra szülés után, nyilván nem lehet neki sem egyszerű a próbákkal és előadásokkal összeegyeztetni a gyereknevelést. December végén volt a legutóbbi bemutatója (A baba a Karinthyban, melegen ajánlható), így nagyon úgy tűnik, hogy most már folyamatosan dolgozik.
A darab összességében nem tűnt különlegesen zseniálisnak, bár az anya-lány kapcsolat zűrösségének ábrázolása miatt valószínűleg sokakat arra késztet majd, hogy saját életüket végiggondolják, illetve az általuk betöltött szerepeket, hogy mennyire képesek helyt állni bennük. Aki - mint én - abban a szerencsés helyzetben van, hogy van anyja és lánya is, duplán is végiggondolhatja ezt. (Sőt tovább lehet menni: hogyan állunk helyt további szerepköreinkben? Mi van, ha tényleg minden szerepünkben hibát hibára halmozunk?)
Aki ezzel a témával nagyon nem szeretne szembesülni, az kerülje el az előadást, akit viszont kifejezetten érdekel a kérdés, azoknak a Bethlen Téri Színház régebbi sikerét, a "Nőkből is megárt"-ot tudom MÉG melegen ajánlani. Bevallom, én ezt nem szerettem volna annyira, de a két színésznő feltétlenül érdekelt, miattuk mentem én is, mint ahogy feltételezésem szerint a nézők többsége is.
Csábi Anna rendezése (Jordán Tamás mentorálásával a háttérben) sem mindig tudta feltölteni még két ennyire kiváló színésszel sem a darab üresjáratait, bár az érződött, hogy a színészek odateszik magukat. A felvázolt helyzethez képest még így is túlírtnak tűnt a szöveg - mondom én, aki nagyon hajlamos ugyanebbe a csapdába esni.
Az előadásból leszűrhető volt az a tanulság, hogy az anya-lány kapcsolat nagyon rizikós, szinte feloldhatatlan ellentéteket hordoz, ugyanakkor egyetlen igazán pozitív mondat azért így is elhangzott a fiatal színésznő szájából: "a film, színház megmarad, ezt nem veszítjük el". Igen, ez így van, és hozzátenném még a zenét, sőt általában a művészetet is. Nekem is ez életem egyik meghatározó pillére, és az előadásban játszó mindkét művészről is sejthető, hogy életük további évtizedeiben is ugyanezen a vonalon fognak maradni, mindhalálig, igazán képesek voltak azonosulni szerepeikkel. Érdemes őket megnézni élőben, minél többször, így ebben az előadásban is.
