Most már egy kerek hét telt el a bemutató óta, amelynek én – előző nap – a főpróbáját néztem. Közben az események elsodortak két eltérő módon, de erős benyomásokat hagyó Kékszakállú, a Kálvária lakópark (Trafó), Az öngyilkos (Szkéné), az Alhangya (Ódry), egy ajándék-Norma-ária (Kolonits Klárától a Normafánál) és nem utolsó sorban egy másik Zsótér-bemutató formájában (Meggyeskert az Ódryn), sőt – műsoron kívül - lesokkolt és egy napra szó szerint teljesen cselekvésképtelenné tett Fehér Elephánt blogger halálának híre is, és tudom, hogy hosszú távon nyomasztani fog a hiánya, akivel több mint 20 éve látogattam ugyanazokat az előadásokat, és hetente összefutottunk. Na ő nem volt halogatós alkat, és nálam jóval több előadást nézett.
A csúszásnak persze előnye is van: ennyi idő alatt letisztulnak a hangsúlyok, és az ajánló tömörebbé válhat. Hátha.
Söptei Andrea, Kristán Attila - földbérlő házaspár
Zsótér Sándor gyakran nyúl Brecht után, idén rendezett két „Jóembert” is, egyet Kecskeméten, és egyet az Ódryn, de már 2012 októberében sem számított igazi meglepetésnek, hogy egy újabb Brecht-művet fedezett fel „A gömbfejűek és a csúcsfejűek” bemutatásával. Rajta kívül (a színházi adattár szerint legalábbis) senki nem készített még előadást ebből a meglehetősen didaktikus „rémmeséből”, amely fontos kérdésekkel foglalkozik, de kasszasikert kevéssé lehetne vele generálni.
Már 2012-ben, amikor az első bemutató miatt először olvastam, ismertem Dr. Seuss „The Sneetches” című meséjét, amely madárféle jószágokról szól, akik egymást szintén egy külső jellemző alapján bélyegzenek meg. Abból az illusztrált, összesen nyolc oldalnyi verses tanmeséből értesülhetünk a zöld csillagos sneetch-ek és a csillagmentesek vetélkedéséről, akik viszont végül csak ráébrednek, hogy ez a jellemzőjük épp egészen lényegtelen, ettől még összetartoznak, és végül happy enddel ér véget a harcuk.
Ez a mese mindig beugrik azóta is, ha a „Gömbfejűek” eszembe jut, a két tanmese bennem összekötődik, mindkettő a rasszizmus kérdéséhez szól hozzá, bár Brecht saját helyzeténél fogva nem mutatja az optimizmus jeleit. (A mű 1932-34 között íródott és Németországban nem mutathatták be, csak 1936-ban Koppenhágában.)
Brecht elemzi kora politikai életének mechanizmusait, megmutatja, hogy miként használják egy tetszőlegesen kiválasztott csoporttal szembeni gyűlöletkeltést hatékonyan, hogy a gazdasági problémákról eltereljék a lakosság figyelmét, és hogyan kamatoztatja ezt a hatalom.
A csuhok és a csihek, azaz a gömbfejűek és a csúcsfejűek egymással való szembeállítása a történetben ugyanezt a célt szolgálja, és követhető is, ahogy a konfliktust mesterségesen kialakítják, majd az szükségszerűen magával sodor néhány emberi sorsot is.
Brecht gondolatmenete logikus, és a néző csak bólogatni tud arra, hogy igen, tényleg így van ez a mai világban is. Direkt megfeleltetés 2018-cal nincs, de a kapcsolat megteremtődhet azoknak az agyában, akik figyelnek.
Elhangzik Ungár Juli fordításában valahol a „hideg világ” szókapcsolat, és ezt éreztem igazán találónak az egész előadás közegére, hangulatára.
Kávéskanna - avagy a bordélyház a díszletben - Mátyássy Bence, Farkas Dénes
Ambrus Mária, aki a díszletet tervezte, interjút adott, és abból tudható, hogy Aldo Rossi grafikáit és terveit használta kiindulópontként, hogy a történet helyszínei megjelenjenek előttünk. A színpadon egyszerre vannak jelen ezek a helyszínek, és ezeket jelzi is néhány díszletelem, ahogy a mellékelt fotókon is látszik, amelyek a Nemzeti Színház galériájáról származnak, ott további harminc kifejezetten jó fotó is megnézhető.
Ambrus Mária tervei mindig meglepőek első ránézésre, viszont előadás közben beigazolódik, hogy a darab szövegéhez nagyon jól illeszkednek, ahogy ehhez a térhez passzolnak Benedek Mari ruhái is.
Ebben a mesterségesen csihekre és csuhokra osztott országban, ahol az igazi ellentét a föld bérbeadói és bérlői között vannak, folyamatos a feszültség, bár a történések részben akkor is kiszámíthatóak, ha valaki nem ismeri előre a művet.
Trokán Nóra, Kristán Attila - lány és apja
A szereplők sorsa eltérő mértékben válik fontossá számunkra, bár többen is kerülnek vészhelyzetbe. Ha erre a nyolc nappal korábbi estére gondolok, akkor legelőször a Callas, földbérlő szerepét játszó Kristán Attila képe villan be, aki igazán szenvedélyesen vágyik arra, hogy lovakhoz jusson, és végre szánthasson. Rajta keresztül érezzük igazán kilátástalannak a földbérlők helyzetét. (Olyan ebben a szerepben, hogy valószínűtlen, hogy kifelejtsem az egy hónap múlva esedékes évadértékelésemből, a legerősebb férfialakítások egyike, amelyhez szerencsém volt az évad eddigi 231 színházi estéjén.) Nyomorúságát még ennél is jobban kifejezi, ahogy egészen természetesnek veszi, hogy lánya, akit Trokán Nóra játszik, bordélyházban dolgozik.
Utóbbi belenyugvó-együttműködő hozzáállása kellően provokatív, és látjuk, hogy így semmi esélye nincs a társadalmi változásnak. Trokán Nórának jól állnak a Brecht-figurák, még ez a kecskeméti Sen Téjéhez képest kevésbé részletesen megírt nőalak is megelevenedik általa.
Az előadásban nemcsak a már említett két színész emlékezetes, de Udvaros Dorottya mind Alkirályként, mind rendfőnökasszonyként erősen meghatározza azokat a jeleneteket, amelyekben benne van. Sokat nem voltam a Nemzetiben az utóbbi években, de most épp úgy alakult, hogy a Bánk bánt egy héttel korábban láttam, és mindkettőben nagyon jó a kettőse Söptei Andreával, aki egy gazdag földtulajdonos húga, aki az üldöztetés elől apácának menekülne. (Emellett az említett szegény földbérlő feleségét is eljátssza.)
Mindketten előhívnak belőlem régi emlékeket is, Udvaros Dorottyát mégis harminc éve kísérem figyelemmel, aki azon kivételes művészek közé tartozik, akik képesek évtizedeken keresztül valóban rendületlenül a csúcson lenni, és nyoma nincs a megfáradásnak, leengedésnek. Söptei Andrea művészi nagysága évekkel korábban is nyilvánvaló volt, de mintha még mindig tudna egyre letisztultabb és természetesebb lenni. Minden alkalmat értékelni kell, amikor megnézhetőek színpadon, így együtt különösen jól hatnak.
Söptei Andrea, Udvaros Dorottya
A negyedik színésznő, akinél ezt a nagyon erős és természetes jelenlétet érezzük, ráadásul én olyan régen láttam bármilyen előadásban, hogy újra rácsodálkoztam: Voith Ági, a bordélyház tulajdonos. Éppen úgy látja a dolgokat, ahogy a Kristán Attila által játszott földbérlő: a lány számára az, hogy nála dolgozhat mindössze jól jövedelmező üzleti tevékenység, szárazon, minden morális értékelés nélkül viszonyul hozzá. Jó ötlet volt egy ilyen súlyú színészt meghívni erre a szövegmennyiséget tekintve nem nagy, de mégis fontos szerepre.
Több színész játszik egy-egy alakot mindkét oldalon, bár az üldözött csihek jóval kevesebben vannak. Közülük kiemelkedik Farkas Dénes bérlőúrként, aki Callas földbérlő lányának megrontójaként a cselekmény középpontjába kerül hosszabb időre, de aztán láthatjuk, hogy olyan gyorsan nem ítélnek el egy gazdag embert, még akkor sem, ha csih. (Ott az alcím: „gazdag gazdaggal társul szívesen”)
Az előadás erőssége, hogy a kisebb epizódisták jó hátteret adnak a fent említett kiemeltebb szerepet játszóknak, és meg kell emlékezni még Mátyássy Bencéről, aki a darab alaphelyzetét körvonalazó kezdő jelenetben az Alkirály-Udvaros Dorottya államtanácsosát játssza, majd később trafikost is. Zsótér Sándor visszatérő rendező most már a Nemzetiben, és megfigyelhető, hogy több színész újra előkerül a munkáiban, így Mátyássy Bence a Brand és a Galilei élete után most már harmadszor is.
Nagy Márk még csak egyetemi hallgató, de már most több főszerepen van túl, az Ódryn is (lsd. A Schroffenstein családot még holnap lehet megnézni, jut eszembe, június 2-án!, és ott van a Biff is…), de ezúttal most kisebb feladatokat kap, ahogy Herczegh Péter, Mészáros Martin, Tóth László, Katona Kinga, Varga József. Nem írom le, hogy ki kicsoda, mivel ott a színlap.
A mű első élményként megmaradt nekem még az Ódryról, amelynek szerettem minimalista stílusát, és a benne fellépő bábszínész-tanoncokat (Eke Angélát utána kezdtem figyelni), és ebből a mostani előadásból elsősorban a már kiemelt színészek alakítása hagyott nyomot. A mű igazsága eléggé nyilvánvalónak tűnik, most nem kavart fel különösebben, bár nem vonom kétségbe, hogy szükséges ezt felmutatni, és az nem mellékes mégsem, hogy ez az ország egyik legkiemeltebb nemzeti intézményében történhetett meg.
Trokán Nóra - Farkas Dénes - beszélgetés a közös múltról
