2017 szeptemberében Vidnyánszky Attila gyors egymásutánban rendezett egy Bánk bánt az Erkel Színházban vendégként, majd saját közegében, a Nemzetiben is bemutatott egyet. Ezt megelőzően is többször hozzányúlt a darabhoz prózai és operaváltozatban egyaránt, és a kettős bemutató azt is jelzi, hogy egyaránt foglalkoztatja több megközelítési lehetőség is.
A "tárlóban" II. Endre és Bánk bán - Szalma Tamás és Mátray László
Eddig nem jutottam el az előadásra, mert az ősz folyamán nagyon kevés előadás volt műsorra tűzve, sőt azok egyrésze is elmaradt betegség miatt, viszont mivel az ismerőseim, akik látták, mind határozott elismeréssel nyilatkoztak róla, evidenciában tartottam, hogy muszáj lesz megnézni. „A régi Vidnyánszy-rendezésekre emlékeztet” – ez volt az egyik tipikus mondat, amit hallottam, és ennyi elég is volt, mivel nagyon tetszettek ezek a régi, még Beregszászhoz köthető előadások.
Igen, ez a 140 perces (szünet nélküli) előadás valóban figyelemreméltó, akit a darab érdekel, annak feltétlenül nézendő.
Látványban, a térkezelésében, a dramaturgiai beavatkozásokban pedig különösen, megjelenik egy széthullóban lévő, kaotikus világ képe, amelyet sikerül szinte minden szereplő szemszögéből közel hozni, amelyben sok a szenvedély, de nézése közben mégis megtartjuk a külső nézőpontunkat, és nem vonódunk be igazán, legfeljebb a minden szempontból ártatlan áldozat, Melinda oldaláról.
Meg kell nézni ezt az előadást, de előre szólok: nem alkalmas a Bánk bánnal való első találkozásra, nem pótolja a mű elolvasását, elemzését, előzetes tudás nélkül kizárt, hogy az egész érthető legyen. (A helyszínen több diákkal beszéltem, akik felkészítés nélkül jöttek, részeket élveztek, de az egészet nem értették meg.)
A Gobbi Hilda terem minden szempontból kedvező helyszín, mert jó nagy üres tér alakítható ki benne a játékra, és a székeket el lehet úgy rendezni, hogy minden helyről tökéletesen rá lehessen látni a játszókra.
Az alaphangulatot erősen megadja az, hogy a fekete dominál, és a legtöbb jelenet – emlékképeim szerint – alul van világítva. Éjszaka zajlik a cselekmény nagyobb része, így ez indokolt is, de áttételesen még inkább: az ország sorsa van veszélyben, és nemcsak a „békétlenkedők” által, de a hatalmat képviselő királyné rugalmatlansága miatt szintén.
A darab eredeti gondolatai átjönnek a szinte üres térben ténfergő, máskor erőteljesen hadonászó szereplők által: nincs semmi szilárd kapaszkodó. Bánk bán, aki nádorként hivatott lenne a helyzeten javítani, kézben tartani a folyamatokat, maga is érezhetően tehetetlen, nincs ötlete, hogy mit kellene tenni, bár sáros cipőjén látszik, hogy próbálkozott feltérképezni a hiányokat.
Mátray László Bánk bánja erős, energikus, alkalmasnak tűnik az irányításra, de mégsem állja ki a próbát, amikor vészhelyzetben józanul kellene döntenie, azonnal összetörik. És ez nagyon rossz hír, ahogy azt is érezzük, hogy a király sem költi igazán hasznosan az adófizetők pénzét a presztízs-hadjáratban, amelynek súlytalansága kifejeződik azonnal, ahogy a tartomány (Halics – Galícia) egy puzzle utolsó darabjaként (egy zsák földdel együtt) jelenik meg az előadás végén…
Jelenleg a király szerepében Szalma Tamás látható, aki tapasztalt, bölcs embernek látszik, de az előadás nyilván másként hatott a bemutató idején, amikor Cserhalmi György játszotta II. Endrét. Cserhalmi kifejezetten hőstípus, és ez nem változott kora előrehaladtával sem, így még mindig inkább Bánk bán-alkat. Éppen ezért különösen érdekes lehetett két hasonló alkatú szereplőt összeszikráztatni az utolsó felvonásban.
Amíg Bánk bán esetén a bizonytalansága és zavarodottsága dominált, addig Udvaros Dorottya királynéja túlságosan is öntudatos volt, az ellenérvekre nem hallgató, akinek éppen a rugalmatlansága és önhittsége okozza a vesztét. Nagyformátumú alakítás, és hiába telt el több mint harminc év, amióta először láttam élőben játszani, a színésznő semmit nem veszített kisugárzásából, továbbra sem lehet figyelmen kívül hagyni, ha színpadon van – még akkor is őt nézzük, ha szándékosan a történések peremére rendezték, és netán a nézőkkel „beszélgetve” szemlézi a napi sajtót. Mellette erős kontraszt a szebbnél szebb ifjú leányok/udvarhölgyek kara, akik mind kaposvári egyetemisták, és egészen súlytalan „csibe csapatnak” tűnnek a jelenlétében.
Közöttük a királyné egyetlen vetélytársra sem lelne, és ugyan nem tudom, hogy férfi szemmel is indokolt-e, hogy Ottónak a sok szép és egészen fiatal lány helyett mégis a kialakult személyiséggel bíró, de már negyvenhez közeli – nála idősebb - Melinda az érdekes, de az egészen biztos, hogy Söptei Andrea Melindája az egyetlen olyan nő a színpadon, akinek van olyan erős kisugárzása, mint Udvaros Dorottyának.
Őket nézve akár gondolhatjuk azt is, hogy a királyné azért támogatja Ottót a csábítási projektben, hogy ezt az erős és büszke nőt, aki riválisa az udvarban, tönkretegye. Ugyanez a kapcsolat nem születhetett volna meg, ha a rendező a szokásos módon egy sokkal fiatalabb színésznőt választ Melinda szerepére.
Söptei Andrea játékán keresztül átjön egy nagyon megfontolt, de empatikus nő képe, aki megérti Ottót, és mivel mégis csak nő, hat rá a feléje irányuló vonzalma is. Egyetlen probléma van csak ezzel a beállítással nagyobb ostobaságnak tűnik Bánk bán viselkedése, ennek a nőnek hinni lehet.
Az előadást csak a két említett különösen formátumos női alakítás miatt is érdemes megnézni, amelyek hosszú távon is nyomot fognak hagyni bennem, érzem.
Külön említendő, hogy az előadás némiképpen súlyt helyez mindkét nő anya-szerepére is, Gertrúd trónjára ragasztva láthatunk néhány gyermekrajzot is, és látjuk a hozzájuk tartozó kislányt és kisfiút is. (A gyerekek mindig nagyon hatásosak színpadon.)
Még egy nő van, Ács Eszter játssza Izidóra szerepét. Róla most is, mint nemrég az Alkésztisz esetén is, a különösség jut eszembe, illetve az, hogy túl sok ellentmondásos karaktervonásból van összerakva, és ezekhez még egy nagyon kihívó ruha is párosul. Izidóra udvarhölgy is, a királyné köréhez tartozó, de úgy tűnik, hogy mindenáron meg akarja kapni Ottót, és így viselkedése helyenként inkább egy prostituáltat juttatna eszünkbe. Benne is ott van a bizonytalanság, tétovaság, a kallódó emberek számát szaporítja.
Farkas Dénes Ottóként lehet esetleg vonzó, hiszen a királyné rokona, van vagyona, de nem tűnik fajsúlyos szereplőnek, és nem is csoda, ha Melindára nem hat. A színész jó választás Ottónak, és most is, mint talán minden Bánk bán előadásban, hozzá képest érdekesebb Biberach alakja.
Most először láttam igazán jól indokolva azt a folyamatot, ahogy Biberach annyira feldühíti Ottót, hogy az kockázatos helyzetében inkább bevállal még egy gyilkosságot is. (Hiába a túlzott önbizalom is tragédiához vezet.)
Horváth Lajos Ottó Biberachként „az ott van a haza, ahol a haszon” gondolat megtestesítője, minden rezdülésében kidolgozott, szép alakítására fogunk még emlékezni. Ha szerethetővé nem is válik, de érhetőek döntései.
Hozzá képest a békétlenkedő csoportja kevésbé tűnik megfontoltnak és józannak, és talán ez is a legszomorúbb, hogy még ha vannak is részigazságaik, nem tudják ezt megfelelően képviselni, nem állnak hiteles személyiségek a gondolatok mögött. Rácz József, Mikhál bánként menthetetlen alkoholistának tűnik, az, hogy ő, vagy akár a többiek (Tóth László Simonként, Olt Tamás Peturként), vagy egészen fiatal követőik elérhetnek valami eredményt, lehetetlen. Ebben a közegben Tiborc - Varga József - szintén csak panaszkodni tud, és a körülötte történő eseményeket szemlélni.
A káosz és a kiábrándulás érzete teljeskörű, és ezt a rendező térkezelésén, a Vidnyánszky-előadásokra mindig is jellemző a felvonás végére örökösen kialakuló „szeméthegy”—képződésen, erős hatásokon (csülök-evés és vértócsa) és az Olekszandr Bilozub által megtervezett sötét látványvilágon túl az előadás nagyon sokszínű zenei aláfestése is erősíti. Az élő zene mindig jót tesz a színháznak, és most – hasonlóképpen az Alföldi-féle Bánk bán előadáshoz – a megcélzott diákközönségre is gondolva a rock-zene, a rap, a hip-hop motívumok dominálnak különösen az elején, de aztán sor kerül az opera beidézésére többször is, az előadásban Simándy József leghíresebb Bánk bán áriája is megszólal – amíg le nem állítják. (Szinte azonnal.)
A zenei világban, a hangulatban tényleg rengeteg a hasonlóság az igazgató-előd látomásával, de kardinális kérdésekben nagy a távolság is.
A „Bánk bán junior” egyszerűbb, átláthatóbb volt, követhető azoknak, akik semmit sem tudtak a műről. Inkább keltette az összefogottság, mint a szétesés benyomását. Nem volt túlságosan optimista Alföldi Róbert képe sem, de amit most látunk, az még annál is messzebb megy, és tényleg igaznak érezzük a királyné szavait rá: „Meddig mehetek el? – bármeddig!” Most tényleg egészen merész és kreatív adaptáció született.
Merészek a zeneválasztásai, az is, ahogy a szöveget kezeli – Szász Zsolt dramaturggal együtt - , valószínűleg korábban még soha senki ennyit nem mert húzni a nagy magyar klasszikus műből, és még vannak benne átírások, betoldások is. Megemlítődik a herderi jóslat is, amelynek nyoma kétszáz éve rajta van a magyar kultúrán. A színészek pedig nagyon sokszor kinéznek ránk, nem kezelnek minket levegőnek…
Semmi sincs rendben, nem is volt és soha nem is lesz. Nagyjából ezt a kevéssé vigasztaló tanulságot szűrhetjük le, ha végignézzük ezt a megrendítő előadást.
De várjunk már egy percet, hogy is van ez? Nem arról volt szó még évekkel ezelőtt, a Vitéz lélekkel megnyíló Nemzetiben, hogy „a remény színházát” kell létrehozni? Azt mutatni, hogy mi az érték az életben?
Ez talán a legszomorúbb, hogy ezek szerint a Nemzeti új gazdája is csak belátja, hogy igaz és lélekbemarkoló előadások csak a valóság megmutatásával születhetnek meg, az idealizálás nem valódi megoldás, és a nézők számára kevéssé érdekes.
Az előadás mindenesetre érték, nézendő, ahogy ilyennek találtam a Nemzetiben bemutatott Zsótér-rendezéseket is korábban – ilyen a Brand, ilyen a Galilei élete, a Hippolütosz. És igen, jön hozzájuk még egy újabb Brecht is a jövő héten, a Gömbfejűek és csúcsfejűek. Várom.
