A Radnótiban Székely Csaba "10" című darabjának ősbemutatóját tartották Sebestyén Aba rendezésében, amelyben tíz színész - Vilmányi Benett, Pál András, Martinovics Dorina, Kováts Adél, Márfi Márk, Sodró Eliza, Lovas Rozi, László Zsolt, Schneider Zoltán és Tóth Ildikó -, tíz nézőpontból mesél el egyetlen, ámde lazán szétágazó történetet élő zenével , amelyből kihámozható, hogyan nem tartjuk be a tíz parancsolat egyikét sem. Három és fél óráig tartott, de egészen lekötött a remek színészek kiváló összjátéka, ahogy a Patikánál nemrég, úgy most sem éreztem soknak.
Ennyi a lényeg, jöjjenek a részletek, bár nem egyszerű feladat úgy ajánlani, hogy közben ne rántsam le a leplet a meglepő fordulatokról:
"Az emberek lopnak, csalnak, hazudnak. Lustálkodnak. Vizezik a bort. Klórozzák a vizet. Egymásnak vermet ásnak. Részrehajlók, kárörvendők, önzők, zsugoriak, gyávák, pöffeszkedők, irigyek, kontárok, tohonyák." vagy: "Bűnösök vagyunk mind", ezt tudjuk, a világirodalom nagyrészt erről szól, és arról a néhány kivételes esetről, amikor valaki sikeresen betartotta a legfőbb parancsokat és mégis megjárta. (Nem tud erről is nem eszembe jutni a néhány nappal korábban látott revelatív Jeanne d'Arc...)
A két részes előadásban a parancsolatok köré szerveződnek az egymással összekapcsolódó történet darabok, amelyek között (Cári Tibor zenéjére, amelyet Rozs Tamás és Wágner-Puskás Péter játszik) a tíz színész latinul elénekli az éppen sorra kerülő parancsolat szövegét, amelyet magyarul ki is vetítenek nekünk. A színház nem bízik abban, hogy mindenki simán tudja sorban mind a tízet, és ebben nem is tévedhetnek, ez mindenképp jól jön, tagolásnak is jók a zenei betétek.
Fontos szerepe van a kivetítésnek, a három képernyőn hol azonos, hol eltérő álló vagy mozgóképek jelennek meg, amelyeket két videokamerával a szereplők maguk vesznek fel. A szelfizés korában ez szinte magától értetődik, annyi különbséggel, hogy jelen esetben ezek a képek nem azért készültek, hogy előnyös színben mutassák fel a szereplőket, sőt mintha épp ellenkezőleg, a torzítás a cél.
A főpróba során már azonnal az első jelenetben felmondta a technika a szolgálatot, így láthattuk, hogy milyen, amikor csak a színészek vannak, és nincs vetítés. Igazából nekem elég lett volna "csak" ez a csapat is, mert tagadhatatlan, ha van film, vagy akár csak kivetített kép, az mindenhogyan magára vonja a figyelmünket, azzal nehéz a színésznek versenyezni, a vetítést fogjuk elsősorban nézni. (Az előadás végén a függöny beakadása kapta a legnagyobb figyelmet, de nem baj, ha a főpróba ilyen pechesen indult, az előadások majd zökkenőmentesek lesznek remélhetőleg.)
A technikai leállás miatt kaptunk 20 perccel a kezdés után egy extra szünetet , és ahogy láttam, a nézők annyira nem bánták, hogy a friss élményt, az éppen kibontakozó előadást ilyen hamar meg tudták beszélni. A második jelenet, amikor már minden rendben működött emiatt különösen jó hangulatban folyt le, talán ez alatt voltak a közönség reakciói a legaktívabbak, Pál András még a helyzethez igazodva bele is szúrt egy mondatot a szövegbe, és ez is sikert aratott, majd az előadás gyorsan visszatért a saját megszabott medrébe. (A néző szereti a rendkívüli eseményeket, amelyek élénkítik az előadást.)
Martinovics Dorina és Pál András
A Radnóti színlapja minden parancsolathoz kiírja annak a színésznek a nevét, aki abban a történet-darabban központi szerepet tölt be, de mindig van egy-két, sőt néha három, sőt több közreműködő is. Végig mindenki a színen van, civilben figyeli a kollégáit amíg nem lép szerepbe. Néha látszik a többieken, hogy elismerően néznek egy-egy alakítást és közben jól is szórakoznak (nem lövöm le a poént, de Sodró Elizának van azért egy olyan jelenete, amelyiknél ez erősen átjön), van színész, aki közben vizet is iszik, egyszóval úgy viselkednek, mint a koncertező énekesek két megszólalás között - mindenki másként éli meg a várakozás helyzetét. Persze, miután a társulatban csak profi színészek vannak, feltehetően nem lesz olyan stádiuma az előadásnak, amikor civil megnyilvánulásokkal elvonják majd a nézők figyelmét a lényegről, elég feszes a rendezés, minden pontosan ki van számítva, nincs sok idő lazítani.
A színlap nem ír ki dramaturgot, így feltételezem, hogy az író és a rendező közösen gondozta a szöveget, amely már csak azért is képes végig fenntartani az érdeklődésünket, mert egymással párhuzamosan futó élettörténetek egy-egy darabját mesélik el nekünk, amelyek itt-ott összeszövődnek, és ahogy halad az előadás, egy-egy jelenetet meg is ismételnek nekünk, egy másik szereplő által elbeszélve. Jók ezek az ismétlések, szerencsés, hogy az író nem feltételezi, hogy minden apró részlet megmaradt bennünk, néha jól jön a megerősítés - ugyanaz a jelenet egy másik nézőpontból új értelmet nyer.
Az előadás a mesehallgatás helyzetére emlékeztet, csak sokkal érdekesebb, mert egy-egy részletet el is játsszanak nekünk, bár szinte kellékek nélkül, egy-egy jelzés utal csak a karakterre. Bianca Imelda Jeremias jelmezei a karakter lényegét célozzák, és amikor a színész ideiglenesen másik szerepet játszik, akkor minimális változtatással megfelelően érzékelteti. A jelenetek során az éppen nem aktívak néha ülnek, vagy az üvegfal mögött állnak - mintha egy buszon utaznának -, és ez a megoldás szintén kiemeli az éppen játszók mozgását. Bartha József díszlete - nem mellékesen - jól igazodik a színház ideiglenesen lecsökkentett színpadi teréhez, nem érezzük, hogy veszteség ér minket azért, mert a játéktér beszűkült, és nem túl nagy tíz ember együttes mozgatásához. A rendezés előnyt kovácsol ebből a helyzetből, és egészen végig nem jutott eszembe, hogy kényszermegoldásról is szó lehetett. Ahogy a társulat összetétele, úgy az egyéb körülmények is meghatározóak, de a produkció előnyére váltak.
Ebben az igazán egyszerű térben ezúttal kiemelten fontos lesz a füst effekt, amelyet annyira szoktam utálni a legtöbb előadásban, most a világítással ( Baumgartner Sándor tervezte) együtt tényleg erős hatást kelt időről-időre.
A történet kifejtése és a szereplők bemutatása nem lenne kihívás, éppen az ismétlések miatt is, azt hiszem, hogy mindenkiről lenne mondandóm, emlékszem egy nézés után is, hogy kivel mi történt. Azt hiszem, hogy mivel ismeretlen a történet, tényleg hozzáadott érték az, hogy előttünk válik egyre részletgazdagabbá a kép, kezdjük átlátni az összefüggéseket. Sikerült úgy kiosztani a szerepeket, hogy mindenkinek jól álljon épp az, amit kapott, bár nyilván nem ez volt az egyetlen lehetőség, ami szóba jöhetett még a Radnóti társulatán belül sem.
Amit a színészi munkában különösen szerettem: mindenkinek voltak olyan szövegrészei, ahol azt éreztük, hogy ezen a ponton teljes azonosulás jött létre, egészen elhihető volt, hogy a saját élettapasztalatát osztja meg velünk. Nemcsak az egyes színészek természetes színpadi jelenléte, de az összjáték is megfogott. Rám nagyon hat, ha egy színpadon azt látom, hogy a színészek ilyen harmóniában vannak jelen, ahogy itt ez a tíz ember, ez önmagában is ad némi reményt, hogy a történet ellenére előfordulhat, hogy emberek egymással összhangban, odafigyelve képesek egymással kommunikálni.
Legyen végezetül néhány szó itt a szereplőkről, anélkül, hogy az előadásbeli szerepüket körülírnám, és elvenném tőletek, az előadás jövendő nézőitől a felfedezés örömét. (Igen, most attól tartok, hogy jobb nem tudni, hogy ki kicsoda.)
A csapat vegyes, és végignézve rajta csak az jut eszembe, hogy milyen erős játékosokkal bővítette Kováts Adél a társulatát. A "legfrissebb szerzemény", Márfi Márk egyetemi hallgató, akit rossz névmemóriám ellenére is első látásra megjegyeztem tavaly Az élet álom-ban, és ez nem az én zseniális éleslátásomat tükrözi, hanem azt, hogy ő is abba a színésztípusba tartozik, aki olyan erősen van jelen a színpadon, hogy muszáj észrevenni. Mivel ez egy ajánló, csak ideírom, hogy egy hét múlva Rómeó lesz a Hatszín Teátrumban, és meg is nézem, sőt nyilván ajánlót is írok róla a terveim szerint.
Vilmányi Benett és Sodró Eliza
Vilmányi Benett sem sokkal idősebb, de mintha már beskatulyázták volna a "problémás fiatal" szerepkörbe, viszont tehetségét feltétlenül jelzi, hogy erre mindig új színeket tud mutatni. A Balta a fejbe után más árnyalatú ez a srác, akiről persze az első radnótis nagy szerepe, A játékos is azonnal beugrik.
Nem tudom, hogy mikor állt együtt utoljára a Radnóti színpadán Tóth Ildikó és László Zsolt, akik együtt mentek át Székely Gábor Új Színházába, de ha ezt a két nevet együtt hallom, mindig a 27 évvel korábbi Strindberg előadás (Bertha és Axel) jut eszembe, az annak idején a szokásosnál jobban is megfogott. Jó látni őket most itt ha nem is párként, de ugyanabban az előadásban.
Mindenki máshoz is sok előadás-emlék köthető, a színház más törzsnézői is így lehetnek ezzel. Pál Andrásról bevillant a tőle (mint Anatoltól) kapott fehér rózsa, amikor szintén az első sor közepén ülhettem a főpróbán, Kováts Adélról a még frissnek mondható Nóra 2.,és az Üvegfigurák, amelyben annyira jók Lovas Rozival együtt, aki idén Művésznőként már bizonyított.
Martinovics Dorina szintén már nem egy előadásban játszott ebben a társulatban, de a nevét hallva még mindig az alföldis Nemzeti jut eszembe, viszont előadás közben ez mind kiesik, marad a megélt szerepe. Ugyanez a helyzet Sodró Elizával, aki abban az egyetlen sorozatban játszik, amelyiket követek, de az előadás idejére ettől mégis el tudtam vonatkoztatni.
Schneider Zoltán maradt a felsorolás végére, akinek szintén az egész pályafutása "megvan", ahogy az említettek többségének is (a pesti előadásaik legalábbis), aki most is képes szerethetővé tenni a nem különösebben vonzó életutat felmutató szereplőjét. Ez a színész sajátos vonása, akármit is játszik, nagyon lehet neki örülni.
Tóth Ildikó és Schneider Zoltán
A történet, amelyet homályban hagytam, tíz esendő embert mutat meg nekünk, akikkel részben vagy egészben azonosulni tudunk, vagy ha nem is, de megértjük a szempontjaikat, a cselekmény egyes pontjain drukkolunk nekik, hogy legyen szerencséjük. Három és fél órán át az ő bajaikkal vagyunk elfoglalva, nem a sajátunkkal, és garantáltan látunk több olyan embert, akik nálunk rosszabb helyzetben vannak. Sokat nevetünk ennek ellenére, és egy intenzív színházi este után jobb állapotban állunk fel a nézőtérről, mint ahogy odamentünk. Érdemes megnézni.
PS. A képeket a színház honlapjáról vettem, Dömölky Dániel készítette. Napokon belül biztosan lesz ennél több is, és számosm kritka. A szakemberek majd eldöntik, hogy mennyire szpoiler a cselekmény esetleges bemutatása. Én enélkül biztatnék mindenkit az előadás megtekintésére ezzel az ajánlóval is.