Két emlékképem is van korábbi baltákról, Lőrinczy Attila Shakespeare-parafrázisáról (a Kamrából 1998-ból, és Kaposvárról 1999-ből), viszont lemaradtam a darab szegedi, illetve legutóbbi (2014-es) nyíregyházi színreviteléről. Négyből kettő így sem rossz arány, és most jött hozzá egy harmadik jó élmény is a Magyar Színházban.
Az előadás remek, bár a 16-os karikát érdemes komolyan venni, sőt a megtekintés ellenjavalt azoknak, akik színházba azért mennek, hogy a mindennapi valóságunkról egészen elfeledkezzenek, és azoknak is, akik a trágár beszédet nem bírják színpadról elviselni. (Ebben a témában épp most beszélgettem egy osztállyal - úgy tűnik, hogy sokak számára ez a nyelvezet akkor sem elfogadható színházban, ha ők maguk is ezt használják.)
Az előadás színlapja felhívja a figyelmet az erős fény-és hanghatásokra is, a tájékoztatás teljes körű - még azt is feltüntetik, hogy két óra harminc perc a menetidő (egy szünettel).
Valóban Shakespeare előadásokra emlékeztet Lőrinczy Attila most már húszéves darabja, de helyenként nehéz lenne tagadni Martin McDonagh hatását sem. (Az Alhangya mostanában is nézhető az Ódryn, arra gondolok most elsősorban.) Az eltelt idő alatt nem avult el a mű, sőt mintha a középpontba állított szereplő, az iskolapadból éppen kinőtt Ricsi problémái még súlyosabbak és tipikusabbak lennének. Célnélküliség, kábítószer, alkohol, rossz hatású barátok - másfelől pedig a jól szituált család, amelyik mégsem adhat érzelmi biztonságot.
A szereplőnk tipikus, ha nem is Rolex órával, de anélkül sok hasonlót kallódó-útkereső fiút találhatnánk magunk körül, és még így is lehet Ricsinek drukkolni, hogy vannak bőven ellenszenves vonásai. Vilmányi Benettnek jól áll a "mai fiatal srác" szerepkör, nemrég a Mi és ők-ben is bizonyított, csak miatt is érdemes elmenni az előadásra, természetes jelenléte nagyon jót tesz az egész produkciónak, amely összességében is hatásos.
Horváth Illés rendezése a nagyszínpadra tesz minket nézőket is, szemben ülünk az elsötétített nézőtérrel, ahonnan alkalmanként néhány fény- és hanghatás ér azért minket, és nézhetjük Pater Sparrow esztétikus, és nem mellékesen nagyon jól átvilágítható díszlet-függönyét, illetve az alatta lévő kacatokból összeállított képződményt is, amely önmagában is jellemző a darabban megjelenő kaotikus világra, ráadásul hagy elég üres teret a játékra.
Gálvölgyi Anett és Miovác Márton pontosan úgy csak egy-egy ruhával jellemzi a szereplőit, ahogy az Shakespeare-előadásoknál szokásos is, nem is igényel több látványelemet a darab, a történet fordulatai, és különösen a főszereplő lendületes mozgásai (tervező: Elek Ányos, Horkay Barnabás) kellően lekötnek minket.
A rendező, Horváth Illés elsősorban mégis színész, így nem csoda, hogy egy jól kiosztott, színészközpontú előadás jött létre. Főszereplőnk mellett a leghálásabb feladat talán a nagypapát játszó Kovács Zsolté, aki már jól ismerte a darabot, hiszen Kaposvárott a csak férfiszínészekből álló szereposztásban, az akkor még f.h. Réthly Attila rendezésében Richárd anyja volt, aki most Csarnóy Zsuzsa.
Kovács Zsolt szeniális vénember, a történet legfontosabb fordulata éppen korlátoltságához köthető, és komoly része van abban, hogy az előadást végig tragikomédiaként értelmezzük. A legsötétebb Shakespeare tragédiákon is lehet alkalmanként nevetni, és ez most is így van, és több nap után visszagondolva, nagyon sok ilyen helyzet kötődik éppen a fia hamvait féltő öregemberhez.
Gémes Antos - Takács Géza - Kálid Artúr
A két bérgyilkos - nekem Martin McDonagh-ot idéző - figuráin szintén inkább komikusak, mint félelmetesek, és így elviselhetővé válnak a bemutatott szörnyűségek, még a gyilkosságokat is képesek vagyunk könnyen venni. Gémes Antos és Kálid Artúr jó kettőst alkot, érződik a hierarchikus viszony is, amely a haverságukat átszínezi, hasonlóképpen, mint amit a fiatalabb generációba tartozó Ricsinél és barátjánál, akiknek szintén ez a legmeghatározóbb emberi kapcsolata. Vilmányi Benett "rossz szelleme", Buci Takács Géza, kettejük között folyton változik, hogy ki a domináns fél. Ricsié a pénz, és mégis az a legfőbb érték, míg Bucinak vannak "szuper" ötletei arra, hogy lehetne még többet szerezni. Ennek a négy férfinak a dinamizmusa viszi előre a cselekményt, és formálják együtt a krimi-rémdráma paródiát, amin mi olyan jó szórakozunk, és esetleg utóhatásként gondolunk arra, hogy most éppen súlyos társadalmi problémákkal szembesítettek minket.
A férfi vonalat egészíti ki Bede-Fazekas Szabolcs, Ricsi apjának szelleme, és általa a néző komplexebbnek is látja a darabot, hiszen a Hamlet-párhuzam is feltűnik benne, és ezáltal is árnyalódik a központi szerep, aki ugyan rosszra tör, de hajlamosakká válunk mentegetni és valódi motivációt keresni tetteire.
A női szereplők huzakodása viszont megint leginkább a III. Richárdot idézi, bár mélyen fekvő okokat nem lelünk hozzá. A nagymama, Hámori Ildikó, Anna, Richárd nagynénje Móga Piroska - akivel így láthatunk egy "alternatív Anna-jelenetet" -, és Kismargó, Richárd unokahúga, akit Gáspár Kata nagy hatékonysággal fiatalít vissza, a már említett Csarnóy Zsuzsával együtt NEM biztosítják azt a családi hátteret, amely megakadályozhatná hősünk letérését a jó útról.
Nem maradhat ki a még egyetemista Dunai Csenge sem a színészek közül, aki megmutatja, hogy milyen az a nő, aki az "alvilágba lesüllyedt", jelenete Ricsivel és Bucival hatásos kezdés, jó ráhangolódás. Nehéz elhinnünk, hogy innen is van még lefele, de van.
A nézőtér egészen tele volt, és ez persze nem is meglepő, hiszen olyan keveset tudott menni az előadás az áprilisi bemutató óta. Egy osztálynyi diák is nézte, akik korban közel álltak a főszereplőhöz, és nem kizárt, hogy néhányukat meg is érinthetett már nagyon (vagy kevésbé) közelről Richárd élethelyzete. Engem az ő benyomásaik érdekeltek volna elsősorban, miként viszonyulnak ehhez a meglehetősen kisarkított helyzethez. Apropó, ha már diákok: az előadáshoz színházpedagógiai foglalkozás is tartozik - érdemes kihasználni.
Ps. A Magyar Színház képeit használtam. Továbbiak megtalálhatóak itt.
