Egy „Fekete-Fehér” előadás ismét, mégpedig a játékszenvedélyről, mégpedig a Radnótiban.
Az előadás előtt valakit invitáltam A játékosra, aki azt válaszolta „nem az én problémám".
Ezt azért jobban meg lehet kaparni, mert ha általánosítunk, sok minden más is behelyettesíthető a rulett helyébe, amely ráül az egész életünkre, kitölti gondolatainkat. Nekem például itt van ez a blog. Ha tetszik, ha nem, amióta négy éve írom, már leginkább az a szempont vezérel egy színházi előadás kiválasztásánál IS, hogy várhatóan lesz-e valami mondanivalóm róla, és már a nézés közben is eszembe jut, hogy ebből mi lehet érdekes egy olyan mezei nézőnek, aki éppen azt fontolgatja, hogy kitegye-e magát az élménynek, vagy sem. A hétvégén összesen négy kitűzött program vár, amelyekről négy bejegyzést fogok írni a következő napok folyamán, ebből is látszik, hogy nem vészes a helyzet. ((Ezt péntek éjjel írtam, azóta megnéztem a négy programot, de csak három bejegyzést írtam, egy esetben jobbnak láttam, ha passzolok, bár ezt átlagosan százötven megtekintett előadásból egyszer szoktam.))
De szerencsejátékot nem játszom, így voltaképp én is mondhatnám, hogy az előadás nem az én problémámat dolgozza fel.
A kisregényt ugyan olvastam, de jobban tetszett nála Makk Károly filmje, amely a regény keletkezési körülményeiről szólt. Mivel évekkel ezelőtt találkoztam mindkettővel, mostanára kellően elhalványultak az emlékeim, és így nem zavartak bele abba, hogy csak az előadásra tudjak figyelni.
Fekete-Fehér az előadás, mert Dosztojekszkij kisregényét, amelyet saját élményeit felhasználva adósságai törlesztése céljából írt, Fekete Ádám alkalmazta színpadra, és Fehér Balázs Benő rendezte. Visszagondolva a nem túl régen látott A Furára, az alkotókat most is egy fiatalember sorsa érdekelte elsősorban, és a csapatot most is Izsák Lili egészíti ki, akinek ismét sikerült nagyon emlékezetes díszletet terveznie, amelyik egyszerű, vélhetően nem túl drága, és nem fogja próbára tenni a műszak teherbíró képességét az átdíszletezés, mégis remekül illik a részben kaszinóban játszódó történethez.
Majdnem végig azonos a játéktér, amelyet csillogó szálakból készített függöny határol három oldalról, amely jó megvilágítással valóban utal a kaszinók közegére, ahol a pénz dominál, és csak alkalmilag láthatjuk az egyterű lepukkant legénylakást műbőrkanapéval, ahol hősünk instant levest készít, mégpedig az olcsóbb fajtából…
A színpad közepén van egy dobogó is, amely forog, a rulett kerékre utalva sokszor, de akár a szerencse forgandóságát is jelképezheti. Az, hogy a dobogóra volt-e bármi festve (ha igen, mi? – a rulett számai?) nem tudom megmondani, és nem volt emeleten ülő ismerősöm, akitől ezt megkérdezhettem volna. (Ha valaki látta, és kommentben közli, akkor tudni fogjuk.)
A legelső sor most sem a legjobb hely a színházban, de közel sem olyan mértékben zavaró ott ülni, mint pl. a Lear-en, mindig minden színész látszik innen is, csak esetleg nem teljesen. Viszont, amit az előadásban a legjobban szerettem, és ami a felfele nézés kis kellemetlenségeiért szerintem más nézőket is kárpótolni fog: innen nagyon jól nézhetőek az arcok, közelről figyelhettem a színészek tekintetét. Nagyon sok olyan jelenet van, amikor egyes szereplők nem beszélnek, és egyesek (Schneider Zoltán, Martin Márta – kiragadok két művészt, akik ezt tökélyre fejlesztették mostanára) annyira intenzíven tudnak nézni, hogy nem is érezzük, hogy muszáj lenne meg is szólalniuk ahhoz, hogy gondolataikat át tudják adni.
A fiatalember, aki most figyelmünk középpontjában áll és aki elég szimpatikus is, hogy érdekeljen minket a sorsa: Vilmányi Benett egyetemi hallgató, aki ahhoz képest, hogy még csak negyedéves, egy igazi kihívást kapott a színházi gyakorlatán. Azon kívül, hogy végig jelen van főhősként, még narrátora is az eseményeknek. Ő az, aki bemutatja az elején a szereplőket, és így azonnal az események közepében találjuk magunkat. Fogalmam sincs, hogy ezt a narrátoros megoldást maguk az alkotók mennyire találják jónak, de elmondható, hogy valóban időt lehetett vele megtakarítani, és annyira nem jött ki rosszul, amikor a szereplőknek is volt módja alaposan szemügyre venni azokat, akiknek játszani fognak, azaz minket nézőket. (Jobban érzik-e magukat tőle, ha felfedeznek egy-egy ismerős arcot, ki tudja...)
A történetből kiderült, hogy szinte mindenki gyanús alak valamilyen szempontból, többen is éppen a rulett-szenvedély által érintettek, gyenge emberek a mi hősünkkel együtt. Nézzük a kínlódásukat (nincs pénzük, nem érhetik el szerelmüket) már egy jó ideje, majd megjelenik egy igazán határozott, gazdag és karakteres személyiség, „A” nagymama, akinek a halálhírétől remélik a legtöbben sorsuk jobbra fordulását, és kiderül, hogy mi történik, amikor ő kerül be a rulett kerék mellé.
Én az előadásban az első rész végét és a második rész elejét szerettem legjobban, ehhez a nagymamához fűződő eseménysort. Csomós Mari szókimondó öregasszonyt játszik, és megjelenésével egy pillanat alatt megemeli a színpad energiaszintjét, átrendezi az erőviszonyokat – a szerepe szerint is -, és a nem túl hosszú idő alatt is nagyon szép ívet látunk, ahogy a karakter életérzései, gondolatai megváltoznak a kaszinóban töltött két este során. Ugyan nemrég lett belőle Nemzet Színésze, de ettől még akár kaphatna is a kritikusoktól egy legjobb mellékszereplő díjat idén erre az alakítására, igazán maradandó-ízű alakítást látunk. Csak miatta is érdemes megnézni a darabot, de nemcsak miatta érdemes. Izsák Lili sárga ruhája, amelyet hatalmas ananászok díszítenek, szintén telitalálat.
A többi szereplő helyzete ennyire nem hálás, de kitöltik a szerepeik körvonalait, bár a tipikus Dosztojekszkij hősnőnek mondható Polina szerepében őrlődő Sodró Eliza másik két gavallérja közül a franciára (Molnár Áron) sem mondanám, hogy Adonisz, és ellenállhatatlan és kitörölhetetlen szívtiprónak látszik. Sem ő, sem az angol (RusznáK András), sem hősünk nem kelti azt a benyomást, hogy annyira feledhetetlenek lennének, hogy nem lenne érdemes helyettük mégis valaki másra várni. Ezek a férfiak nem igazán karizmatikusak, legalábbis nekem nem tűntek annak, náluk már sokkal érdekesebb volt a Krupié szerepében Hajdu Tibor, illetve Konfár Erik – szinte néma – orosz hercege. Ugyancsak erősebbnek éreztem a jelenlétét a személyzetet játszó két fiatal színésznek (Dénes Viktor, Józsa Bettina), a nekik juttatott szövegmennyiséghez képest feltétlenül.
Összességében úgy tűnt, hogy a szerelmi szálnál erősebben jelent meg a játékszenvedély, mintha az lett volna az, amely ezúttal az alkotókat foglalkoztatta. A másik nő, a pénzszóró démon körül kialakult bonyolítás sem volt annyira meggyőző számomra, bár kétségtelen, hogy ami ebben a helyzetben meg volt írva, ahhoz igazán alkalmas volt Lovas Rozi és Schneider Zoltán is. (Lovas Rozinak jut egy pár másodperces, ám annál emlékezetesebb rövid jelenet, egyetlen gesztus, amelyik bennünk marad. De nem lövöm le a poént…)
A narrátor által kétszer is emlegetett heves izgalmakat nem éltem át csak a rulett-jelenetekben, ahol a feszültséget erős zenével és mikrofonos megszólalásokkal is erősítették, pedig mintha a történet mégis arról szólna, hogy szinte mindegy, hogy nyerünk-e vagy veszítünk, önmagában a játék az, amelyik tönkreteszi az életünket, kiöl belőle minden más érzelmet, és a szereplőt idézve, valóban egészen mindegy, hogy alakul a helyzet, nem fordul jobbra a sorsunk akkor sem ha nyerünk, hiába gondoljuk azt, hogy egy nagyobb pénznyeremény mindenre megoldás lenne. Hát nem az. Az előadás erről maradéktalanul meggyőz. És azt is kétségbevonjuk, hogy „az ember bármilyen körülmények között meg tudja őrizni a méltóságát”.