Számomra lehangoló látvány a félig üres Művészetek Palotája. Valahogy zavar az a tudat, hogy rengeteg állami támogatással létrehoznak egy kiváló előadást, idevonszolnak nagyszerű külföldi énekeseket (a Neue Oper Wien művészeit jelen esetben) és egy ekkora városban nincs elég érdeklődő, aki megtöltené a házat. És nincs is olyan apparátus, amely művészeti iskoláknak diákjegy áron felajánlaná a maradék helyeket.
Ligeti György nemzetközi hírű operája közismert, a magyar ősbemutató 1998-ban volt a Tháliában. Kétszer ment akkor ősszel, és azóta tegnap lehetett először ismét látni Pesten. Ennek dacára üres maradt a második és a harmadik szint.
Én láttam azt a bizonyos ősbemutatót, amelyet Kovalik Balázs rendezett. Borzalmas nehéz volt bejutni, Fáy Miklós kritikus erőszakkal akart jegy nélkül bemenni és kidobták, szólt a legenda. Én akkor a Tháliában dolgoztam, így hozzám akkor is kegyes volt a titkárság és megnézhettem az előadást. Ezért (is) sokszor hálával gondoltam rájuk, mert az egyik legemlékezetesebb opera előadás volt, amit valaha láttam. (Az akkori 4000 Ft/os helyárak csillagászatinak számítottak. ) Látványos volt, vízió-szerű, zűrzavaros és mély nyomokat hagyó. Azt éreztem, hogy a felét sem értem a történetnek, de ezzel annyira nem lehetek egyedül, hiszen a mű cselekményét még a wikipédia is csak rövidítve közli, megjegyezve, hogy ennél az egész sokkal szerteágazóbb. Olyan volt, mintha egy körhintán ültem volna órák hosszat. De ez nem volt kellemetlen, sőt. Van aki a Vidámparkba megy egy napra, mások Ligetit néznek. Van választási lehetőség.
A tegnapi estében is jelen volt Kovalik hatása: a feliratok az ő fordításában jelentek meg a kivetítőn. Nem mondhatni, hogy túlságosan szemérmeskedőek voltak. Operaénekesek szájából egyik-másik egész furcsán hangozhatott, de minthogy németül énekeltek, épp ezeket a szlenges kifejezéseket nem tudtam méltóképpen értékelni. De ezen a blogon azért nem idézném a szöveget szó szerint.
Amennyire látványos volt az 1998-as Kovalik bemutató (valami 42 milliót emlegettek mint bekerülési költséget a két estére), annyira minimál-színházszerű volt ez a tegnapi. Nem törekedtek szerencsére még félig-szcenírozásra sem, hanem a megnagyobbított színpadra kitették a millió furcsa hangszert, kapucsengőket, autósdudákat, ébresztó órát és más zajkeltő eszközök sorát is, olyanokat, amelyek nevét sem tudnám megmondani. Nem véletlen, hogy az Amadindát is bevonták a produkcióba. Minthogy én nem ismerem a művet (másodszor hallani valamit 15 év után az lényegében olyan, mint az első találkozás) meglepetések sora ért, de átengedtem magam az élménynek. Eleve arra készültem, hogy majd valami átjön. Át is jött, ugyanis a színészek rendező nélkül is belső kényszert érezhettek arra, hogy egymással kapcsolatot teremtsenek és teremtettek is. Mégis, szcenírozás nélkül is létrejött a színházi este, megelevenedtek a legképtelenebb figurák is. Ami engem leginkább megragadott, az a Várhelyi Éva-Nicholas Isherwood kettős játéka volt. Adott egy "vérszomjas" asszony és egy csillagász-papucsférj. A nő csókot kér, és amennyiben nem kapja meg, felnyársalással fenyegeti párját. Utóbbi szemrevételezi Várhelyi tűsarkúját, ami a nyárs szerepét hivatott betölteni és inkább ezt választja. Sok a humor az előadásban, amely a közelgő halálról, a kilátásba helyezett világvégéről szólna - így, amikor az asszony halottnak hiszi a férjét, azon kesereg, hogy ezek után ki fog takarítani, főzni, ki fogja a házat rendben tartani... A szövegpoénok és a hangszerek furcsa használata végig ébren tudta tartani az érdeklődésünket és a műsorfüzet segítségével ugyan, de a történet is követhető volt. A legtöbben egy ilyen előadásnál az énekesi teljesítményeket emelnék ki, a mellettem ülő és szorgalmasan jegyzetelő szakkritikus minden bizonnyal ezt fogja tenni. Szó nélkül én sem mehetek el Jennifer Yoon két alakítása mellett. Vénuszként és Ávőnőként is emlékezetes volt a koloratúr-szoprán. Ő volt az, aki "csak" énekelt, a többiek mind igyekeztek a saját alakításuknak kisebb-nagyobb játékokkal is súlyt adni. Ugyanezt a szereposztást a Kovalik rendezésben szívesen megnézném újra meg újra, mert el kell ismerni, hogy énekes teljesítményük magasan a magyar szereposztás fölé emelkedett. (Egy-egy név még eszembe is jut, de 15 év után azért nem hánytorgatnám a hiányosságokat, amelyeket játékkal elég rendesen pótolták legalább.)
A második felvonás egy hercegi udvarban indul, ahol a fehér és a fekete miniszter, egy-egy párt vezére az uralkodót igyekszik fokozottabb adóemelésre rábeszélni. A hetvenes évekbeli Magyarországon nem kellett a pártok küzdelmét is szemlélnie a lakosságnak, Ligeti ezt nyilván Hamburgban láthatta, hogy megy ez igazi demokráciában. De szerencsére mi is utolértük ezt a világot azóta, van fogalmunk a nyílt politikai küzdelmekről. A két politikus ágálása látnivalóan érdeklődést keltett, különösen amikor az "Alkotmány Ha Ha Ha" szövegrészhez ért a librettó, akkor volt érezhető, hogy nem alszik a nézőtér, hanem spontán nyíltszíni taps tört ki, amilyet recitatívó közben még eddig nem tapasztaltam. Ugyanígy az adóemelések felemlegetésére is reagált a közönség. Úgy tűnt, hogy aki már elvergődött a MüPá-ba, az értékelte is a produkciót.
A cselekmény részletezése nem tartozik az ambícióim közé, akit érdekel, az valamit talál a neten róla. Sajnáltam, hogy amíg a legutóbbi MüPa opera alkalmából (Cappriccio) adtak teljes szövegkönyvet, most ezt nem kaptunk. Az az opera egészen egyszerű történettel bír, ez nem - most valóban nem ártott volna.
Az előadásnak lehet, hogy más célja nem volt, mint a híres szerző híres művét elővenni és ismét lejátszani ("Hommage á Ligeti" a program címe!), de ennél sokkal több történt. Akaratlanul rólunk kezdett szólni a történet. Óriási a káosz, még egy rendes világvégét sem lehet összehozni, erősen úgy tűnik.
A temetőben randevúzó szerelmesek szavaival zárul a mű, akik az egész hajcihőről végig nem vettek tudomást. Ők ketten együtt boldogok, számukra nem létezik a halálfélelem, "nem létezik más csak az itt és a most". Meg kell jegyeznem, hogy Ligeti a férfi szerepet is női hangra írta, így megtévesztő módon két nőt láthattunk csókolózni a koncertszerű előadásban. Bevillant az utóbbi napok két szenzációs híre erről a lezárásról. Az egyik kevésbé direkt, bár a halál-témához szomorú aktualitást adott Erőss Zsolték halála, akinek a cselekedeteit viszont legalább nem a halálfélelem irányította. A másik apropó banális: a szomszédos Nemzeti körüli hercehurca, Kerényi buzizós megjegyzése és Vidnyánszky hallgatólagos helyeslése. (Aki nem ismeri a részleteket, a szinhaz.hu-n bőven talál erről információt.) Ezt a záróképet látva bevillant, hogy milyen szerencse, hogy utóbbiaknak nincs ideje ilyen periférikus eseményeket látogatni, amilyen ez a " nagy haláltánc", biztosan megbotránkoztak volna ezen is.
