Az év elején megtartott "Színház hátulról" program keretében már láthattunk egy negyedórás részletet a Mohácsi testvérek frissen íródó darabjából (egy modernizált Bánk bán próbát), ma pedig újabb két jelenetet egy "nyílt próba" keretében. Az utóbbi években ezek a nyílt próbák divatossá váltak, különösen a "művészszínházak" körében, akik ezzel az intézménnyel jelentős kockázatot vállalnak. A nyílt próba során a közönség belenézhet a készülő előadásba. Élvezheti azt is, ahogy néhány részletet akár háromszor is lejátszanak a színészek, ahogy beszól a súgó és mondatai azonnal utána megelevenednek egy igazi színész száján keresztül. Kedvet kaphat az előadáshoz. (A lányom, akit magammal vittem, mert az István a királyon belehabarodott (éppen) Schneider Zoltán művészetébe, és már tavaly óta kifejezett Mohácsi-rajongó, a próba után kijelentette, hogy kétszer akarja ezt is megnézni, ahogy a Liliomfit. A fele színházi-kultúrpolitikai viccet nem érette, de volt így is annyi poén az előadásban, hogy felcsigázta. Hatott a próba, bár nem úgy tűnik, mintha már az utolsó simításoknál tartana a produkció.) A nyílt próbák azért kockázatosak, elrettentő hatásuk is lehet, de a nézők jelenléte jó arra, hogy láthatják a színészek, hogy mi az, ami működik már a jelenetben, melyik poénnak szánt mondat jön be. Emiatt vígjátékok esetén a nyílt próbának talán még nagyobb a fontossága. Ma óriási vastaps volt, másoknak is eléggé tetszett az, amit láthattunk. Az volt benyomásom, hogy a siker (még nem nemzetközi) a színészeket erőteljesen meglepte. Lehet, hogy ők inkább azt érzik, hogy még nem tartanak sehol, miközben a mezei nézők már annak is tudtak örülni, amikor egy-egy jelenet megszületett.
Az előadás eddigi benyomásaim szerint bohózatnak készül a mai magyar színházi viszonyokról (főleg). Akármilyen nagy fájdalmakról is van szó, kellemes előadást csinálnak belőle, szórakoztatót-élvezhetőt. Ilyen előadásokra szükség van, ez nem is kérdéses. Áthallásos poénokkal működik, ahogy az régen is divat volt, még az "átkosban".Ha valóban az a legnagyobb büntetés a bűnökre, ha jól kinevetjük őket, akkor most megkapják a színházak működésébe beleokvetetlenkedő hivatalnokok, felügyeleti szervek, mert ki lesznek figurázva, miközben a szerzők a színházi társulatok tagjainak is tükröt mutatnak. Hogy mennyire görbe ez a tükör, az majd később lesz látható.
Mi az, ami viszont most derült ki?
Mohácsi János rendezés közben (lehet, hogy akkor is, ha nem nézik még kétszázan) nagyon élvezi nézni a színészek játékát. A színház játék, amikor felnőtt emberek úgy tesznek, mintha másvalakik lennének. Engem ez a bátorság nyűgöz le a legtöbb esetben, de Mohácsi is nagyon szereti nézni a játszó-improvizáló színészeket és bátorítja őket. Nem köti meg a kezüket, nem szól bele minduntalan, így a színészek felelőssége jóval nagyobb lesz és az ilyen előadásokban az fog kiragyogni a karból, aki a legtöbbet tudja magából is beleadni. Nyilván ez a próbamódszer nem mindenkinek való, néhány színészt pedig ez a nyílt próba-dolog feszélyez, mások viszont egész felszabadultan mertek "még nem készen lenni".
Ezen a próbán két jelenet és egy zenei próbarészlet volt. Az első jelenetben a "Honi Szini Társaság" (vagy valami hasonló - teljes egészében kitalált színházi szervezet (?), naná) az egész magyar színházi életet meghatározó vezetője és a polgármester érkezik a színházba, és egy próbatétel elé állítja a társulatot. (Nem részletezem, spoiler lenne.) Ebben a jelenetben már most nagyon lehetett szeretni Gazsót, aki rendkívül természetesen mondaná el a Füstbement tervet, kár, hogy nem elégedettek vele... Erre az apró epizódra biztos, hogy Gazsó kapcsán még hosszan vissza fogunk gondolni.
A második részlet a polgármesteri hivatalban játszódik. E jelenet kapcsán átélhettük, mit jelent, ha egy csapat négy napja próbált utoljára egy jelenetet. A súgó aktív munkáját élvezhettük.
Ami nekem a leginkább tetszett, az Kovács Márton rövid zenei próbája volt. Most is, ahogy a legtöbb Mohácsi előadásban a színészek aktívan zenélnek - jelen esetben dobolnak mindenféle eszközökkel és tárgyakon. A próba során lefoszlott mindenkiről a színész-mivolta. Én azt hiszem, hogy a próba jelenlegi állapotában mindenkit civilben láthattunk zenélni. A nézőkkel sem igen foglalkoztak, még néhányuknak erősen kellett koncentrálni az ötnegyedes ütemek tartására, miközben a háttérben a profik más tempóban és ritmusra zenéltek. Ha rontottak, ha nem, ezt így is jó volt hallgatni és szívesen elnézegettük volna még, ahogy Schneider Zoltán a láncon húzogat valami fémet, ahogy Pál András és Adorjáni Bálint magabiztosan dobolt bőröndökön és trégeren (azon a rúdon, amin a díszletek be vannak lógatva). Utóbbiakon nyoma sem volt az elfogódottságnak, az élvezet látszott, a játék öröme. Szervét Tiborra kevésbé láttam rá, de amikor igen, ugyancsak nevetett, szerintem ő is szeretheti a zenélést, ami nem tipikus követelmény a Radnótiban. A társulat női tagjain a koncentráció és a "jól akarom csinálni, nem akarom elszúrni ennyi mindenki előtt" érzés inkább látszott, talán Martin Márta volt a legoldottabb. Ha mindez, amit leírtam nem így volt, vagy ez is szerep, ilyennek akartak látszani (és valójában mind vérprofi dobosok), akkor ez is azt bizonyítja, hogy jó erős a Radnóti társulata. Sajnálhatja Csomós Mari és Bálint András, hogy őket kihagyták ebből. Én sajnáltam. (Még két hét hátra van, egy Mohácsi előadásban minden megeshet, a direktor akár be is könyöröghetné magát, hátha összejönne neki egy minisztériumi biztos szerepe, mondjuk.)
Külön bónusz volt, hogy ma a nyílt próba előtt a Klubrádió az egész Klubdélelőtt műsorát a Radnótinak szentelte és reggel 9-től interjúkat közöltek sorban a társulati tagokkal. (Szávai Viki-Schneider Zoltán, Szervét Tibor, Kováts Adél, Valló Péter voltak azok, akikkel meg tudtam hallgatni a beszélgetést, aztán el kellett mennem épp a Radnótiba. A rádió archivumában meghallgatható, akit érdekel, az tegye meg. Engem kissé azért lelombozott, hogy kulturális műsort vezethet valaki egy fontos rádióban, akinek szemmel láthatóan sok saját tapasztalata nem fűződött a színházhoz. Mindenkitől megkérdezte, hogy mi lesz az új bemutató és egyszer sem hallottam egy olyan mondatot, hogy a Radnótiban ezt vagy azt látta az illető színésszel. (Bálint András interjúja később volt, lehet, hogy abban voltak ilyen mozzanatok is.) Néhány kérdés ugyancsak azt mutatta, hogy mintha a nagyérdeműt és a médiát is jobban érdekelné a színészek magánélete, és nem az az első, amit a színpadon nyújtanak. Az újságírói tájékozatlanság nem tudom, hogy kap-e majd akármilyen szerepet is a Mohácsi-darabban. Az már eddig is kiderült, hogy a kultúráért felelős hivatalnokok hasonlóan szerepelnek le, mint ahogy a való világban is.
És ha már archivumot említettem: a Radnótinak is van már archivuma a honlapon, sőt ehhez kapcsolódó játéka is (baromi nehéz szerintem, sok sikert mindenkinek!). 28 éve működik már a színház a Bálint András által megszabott irányvonalon, én meg éppen 25 éve nézem. Két képet így sem tudtam beazonosítani... Ezt állapítottam meg.
Remélem, hogy a Radnóti van olyan kicsi, hogy senki nem nézi ki magának és a Mohácsi-előadás továbbra is más társulatok kínjairól-problémáiról fog szólni elsődlegesen, nem pedig erről a "boldog szigetről", ahogy a Radnóti jelenleg a függöny másik oldalán ülő mezei nézőknek egyértelműen látszik.