Mezei néző

A csütörtökön erősen vívódtam, hogy a lehetséges programok közül melyiket válasszam. Miután az Örkény számomra (is) a város egyik legfontosabb színházi műhelye, rendszerint előnyben részesítem. Ezen az estén három okom lett volna nem menni a főpróbára: a családom két tagja is erős érdeklődést mutatott a jegyem iránt (kellett egy harmadikat szerezni), másfelől tudtam, hogy Mohácsi János a saját fejlesztésű darabjai az esetek száz százalékában érdemesek a megtekintésre, de ugyanilyen arányban nem készülnek el teljesen a bemutatóra. Miután a rendező munkái lassan húsz éve érdekelnek, mindenképpen kihagyhatatlannak gondoltam az előadást és megpróbáltam magamat némileg visszafogni és kivárni legalább az ötödiket. Miután egy harmadik szempont is játszott, volt egy díjkiosztó, amelyikre szintén kíváncsi voltam, de ez csak este 9-kor kezdődött, gondoltam, hagyom magam befolyásoltatni és meglátjuk, hogy ott tud-e tartani az Örkényben az új Mohácsi operett vagy egy másik alkalommal kell megnéznem.

Ha valaki kicsit is ismer, akár a bejegyzéseimből, az tudhatja, hogy a vásárolgatás, a divat, smink az életnek egy olyan területe, amelyiken nem igyekeztem elidőzgetni. Most mégis egy divatbemutatón voltam, mégpedig az Alleeban. Két éve tanítok a plaza szomszédságában és ez volt immár a negyedik alkalom, amikor bementem ide. Ezek után másként fogom az épületet nézni, az biztos.

Ez a divatbemutató számomra kalanddal ért fel, kősivatagokban jelentősen több időt töltöttem el életem folyamán, mint ruhaboltokban. Azért, hogy mégis mentem (és ehhez súlyosbító körülményként egy főpróba szünetében távoztam egy nagyon jó színházból) a felelősséget részben (de csak részben) át is hárítom a Kamrában tegnap megnézett előadás főszereplőjére, Fullajtár Andreára, aki Harper Reganként ennél őrültebbnek látszó, de a szereplő karakterétől nem kevésbé idegen húzásokra volt képes. Hiába, a művészet hat a nézőre. Tessék vigyázni! (Természetesen külön bejegyzésben arról is részletes méltatás jön, de már most is mondom, nézzétek meg.) De most a divatbemutatóval és a díjátadóval kapcsolatos gondolataim következnek.

Vegyes benyomásokat keltett 1957-ben a West Side Story bemutatója New Yorkban. Hasonlóképpen alakult most is a helyzet. Ezúttal száz embert sikerült ezen az estén magammal vinni az immár hatodik Operakalandra, és közülük jó néhány benyomásaival is távoztam az épületből. Néhány megjegyzés következik.

Itt a régen várt nap, a régen várt óra - két év után Hábetler András modernizált Figarója ismét újraéled! Nekem, aki annak idején volt olyan szerencsés, hogy a Városmajorban mindkét előadást látta (2013.augusztus 2-án, aztán másnap is) és nagy élvezettel részletezgettem is két blogbejegyzésben, ez óriási hír volt március 3-án, amikor az évadnyitón Ókovács Szilveszter bejelentette.

Már akkor elhatároztam, hogy bár az előadás KIZÁRÓLAG vidéki helyszíneken lesz idén, így is végig fogom kísérni, tekintve, hogy Kovalik Balázs "Sárga Figarója" óta (2006) ez a leginvenciózusabb Figaro-rendezés, amely ráadásul valóban alkalmas arra, hogy olyan embereket is bevonzzon az Operába, akik egyébként nem szeretik a műfajt. Rövid (?) beszámoló következik a főpróbáról, és aztán havonta a vidéki előadásokról is. (Október 19. Szeged, nov. 23. Kecskemét - ennyi tudható most.) Ez éppen az az előadás, amelyikre érdemes sokszor beülni. (Ha elgondolom, hogy milyen rossz rendezéseket néztem eddig és fogok is még zsinórban megnézni kizárólag bizonyos énekesek miatt, most  igazán boldogító, hogy jó és gondolatgazdag rendezés párosul egy olyan szereposztással, amelyikben színjátszó képességekkel is rendelkező művészek lettek összegyűjtve.)

Tíz napja történt ez a főpróba, azóta írom részleteiben a bejegyzést, megakasztva minduntalanul különféle napi kényszerűségek és más kihagyhatatlan előadások által. Az élmény mostanára letisztult, az idestova négy napja tartott közönségtalálkozó is elmúlt (a rendező beszélgetett nyolcvan tanítványommal a József Attila Gimnáziumban), most már pont kerül a bejegyzés végére, mielőtt tanulmány lesz belőle. Annál is inkább mert vészesen közeleg október 19., a szegedi premier napja.

Sajnos nem én vagyok az értelmi szerzője a címnek. A kolozsváriak budapesti premierje előtti Hangolón hallottam, mégpedig Csákovics Lajostól, a Szerelmi tilalom librettójának fordítójától. Ezen a bemelegítő beszélgetésen az opera rendezője, Szabó Máté is részt vett, akit néhány múlt heti előadáshoz írt bevezetőben már idéztem is.Jó volt a beszélgetés, Balla Sándor a "legwagneresebb" részt énekelte nekünk zongorakísérettel. Érdekes volt Wagner korai vígoperájával szembesülni ezek után.

Csütörtökön a Müpában találkoztam egy európai kitekintéssel bíró zeneértővel, aki közölte, 2015-ben ez éppen a 17. olyan operarendezés volt, amelyiket tiszta fehérben játszattak és látott. Ezek szerint éppen ez a nyugat-európai divat. A külföldi tervezőknek köszönhetően (Gilles Gubelmann, Gianpiera Bühlmann) hozzánk is eljutott. Ha visszagondolok az előző nap megtekintett Cosíra, az is nagyon pasztelles, majdnem fehér. (Tavalyi bemutató volt az Operaházban.) De legalább nem tiszta fekete, mint az Otello. (És: nem gátolja meg az énekeseket abban, hogy jól érvényesülhessenek szólóik közben. Pillanatnyilag ezt is nagy eredménynek érzem már.) Félreértés ne essék, nem lett számomra hirtelen a legfontosabb szempont az, hogy milyen a látványa egy operának, de ha a rendezés nagy hangsúlyt fektet rá, akkor a nézőre sem marad el a hatása.

Némedi Csaba rendezését egy főpróbán és mindkét előadáson láttam, rengeteg benyomásra tettem szert. Elég nagy utat jártam be keddtől szombat estig. Feltétlenül érdemes volt nézni, sokat adott ez az élmény, így kissé kényszeredetten fogok hozzá a szétszedéséhez. Nem voltam igazán boldog a rendezői koncepcióval, később sem váltam azzá, viszont az egész előadással már igen. A zene és az énekesek ezúttal úgy érzem, hogy diadalt arattak és talán majdnem olyan jól jártunk, mintha koncertszerűen szólalnak meg a művek. Egyszerűbb és jobb érzés lenne mindenkinek ünnepélyesen gratulálni, de mégis jöjjön néhány észrevétel. A két este élményét talán nem rontják el.

Pénteken este láthattam a készülő Alföldi-bemutató egyik főpróbáját. (Az elmúlt 27 év alatt ez volt a 92. estém a Radnótiban.) Miután még a rendezői pult is kint volt, hangsúlyozódott az a tény, hogy ez a mai este még a próbafolyamat része, még nem előadás. Így csak néhány reflexiót osztanék meg ennek kapcsán. Előljáróban: aki a Radnóti társulatát követi, az feltétlenül megnézi az előadást, így most ez a bejegyzés azoknak lehet inkább érdekes, akik számára viszont László Zsolt a "húzónév" és őt vágynak látni ahol lehet. Figyelem, most megint nem kell Fehérvárra utazni hozzá, elég a Nagymező utcába elzarándokolni. A művész kedvelői számára kötelezően nézendő előadás ez. A blogbejegyzés tovább olvasása helyett inkább vegyetek jegyet. Azért néhány rövid gondolatra mégis sort kerítek így is.

Amíg írom e sorokat, még feltehetően tart Molnár Piroska születésnapi ünnepségének after partyja a Tháliában. A célom az, hogy maradjon nyoma a színház rendkívüli gesztusának, amellyel rendkívüli színésznőjét ünnepelte. KÖSZÖNET érte! Harminc éve nézem és csodálom rendületlen a művésznőt, így boldoggá tett a meghívás, hogy ott lehettem ma este.

Mennyire szerencsés a Thália, hogy Molnár Piroska is erősíti, ráadásul ezt ők maguk is tudják és meg is becsülik.  Ez igazán kivételes helyzet. Nem tipikus gesztus ez, a leggyakoribb az, amikor valakinek az érdemeit a halála után emlegetik nagy lelkesedéssel. Most nem ez történt: munkatársai vették a fáradtságot és budapesti színházi emberekkel, leginkább pályatársakkal megtöltötték szinte az egész Tháliát, hogy mindenki örülhessen a művésznőnek, aki nap mint nap négy színház deszkáin jó egészségben, aktívan dolgozik. Molnár Piroskának élete a színház. Reméljük, hogy ez az ünnepség kellő impulzust adott neki ahhoz, hogy még sokáig köztünk lehessen és nézhessük.

Milyen is volt az este? - néhány mozzanatot leírok azoknak, akik nem jöhettek, illetve azoknak, akik igen, hogy majd később a saját benyomásaikat felidézhessék.

Az Operaház ide műsorát már egy jó ideje tanulmányozom, márc. 3. óta, amióta az évadnyitó sajtótájékoztatón tudomásomra jutottak a kilátások. És lett is egy hetvenes minimál listám a megnézendőkről. A mai nap volt az egyetlen, amikor a Cosí fan tutte összejöhetett, benne Szemere Zita mint új beálló (Despina). Ezúttal a megtekintés apropóját az ő tavalyi mesterhármasa adta, amely meggyőzött arról, hogy ugyan már nincs kapacitásom újabb énekesek figyelésére, de neki bele kell még férnie "a keretembe". (A sárga hercegnőben, Hoffmann meséiben és a János passióban nyújtott alakításaira utalok.) Ugyancsak kiemelten érdekessé vált számomra ugyancsak tavaly Szigetvári Dávid is, aki egy másik János passióban volt emlékezetes.

Ez a tegnapi ugyan zártkörű rendezvény volt, a T-Systems harmadik születésnapját ünnepelte éppen ezzel az előadással, de a cég egyik programszervező képviselője megajándékozott egy földszinti belépővel, így ezennel köszönetet is mondok nekik a kivételes lehetőségért.

És most néhány benyomás következik az előadásról. Milyen volt Jiri Menzel rendezése harmadik nézésre, néhány új beállóval?

Az évadnak úgy futottam neki, hogy most jön a nagyszabású visszatérés a prózai színházhoz, különösen azért, mert nem tudom nem érzékelni, hogy (legalábbis azokban a színházakban, ahol én megfordulok) mennyivel (sokkal) jobbak a rendezések, kidolgozottabbak a kapcsolatok és elég jó szinten van a színészi munka átlagszínvonala is. A legtöbbször közepesen sikerült előadásokban sem lehet éppen a színészekre komoly panaszunk. A szeptember végeredménye mégis 10-10 lett, pontosan ugyanannyi operát láttam, mint prózai előadást. Az utóbbi héten láttam hetet a tíz operából, tehát elég töményen tapasztalhattam meg ismét, hogy milyenek is a jelenleg elérhető magyar operarendezések.