Mezei néző

Galambos Péter két éve rendezte meg az Operaház 14. Kékszakállú-verzióját, amely Vajda János Mario és a varázsló című egyfelvonásosával (ha a főpróbát is beleszámítom) hat alkalommal ment le 17 nap leforgásán belül az Erkel Színházban. A Mariót később, 2014 májusában az Operakaland részeként ismét játszották hármas szereposztásban. (Nyolc bejegyzés a korábbi előadásokról itt.) Jelenleg a felújítás átkerült az Operaházba,a Kékszakállúban kicserélték az énekeseket. A rendezés egyéb meghatározó elemei (sajnos) megmaradtak. Az előadás természetesen így is egészen másként hat. Ez persze akkor is így történne, ha ugyanaz maradt volna a két főszereplő. (Láttam rá példát, hogy két nap különbséggel is jelentősen másként működött egy koncertszerű Kékszakállú.)

Néhány gondolat következik az öt alkalomra tervezett sorozat csütörtöki főpróbája és a vasárnap délelőtti premierje kapcsán. További előadások: okt. 25 és nov.7. délelőtt, nov. 20. este. Miután ezt az előadást az évad programjának kikürtölése óta (márc.3.) folyamatosan vártam, a rendezéssel kapcsolatos minden fenntartásom ellenére is, nem lesz rövid, de talán jól átfutható. (Azoknak, akiket ez nem érdekel, a héten megtekintett további öt prózai előadásról szóló bejegyzést írtam.) A Mario és a varázslóról külön lesz szó.

34. évadjába lépett idén Karinthy Márton magánszínháza. Ez-az történt ebben az időszakban, változott a színházak helyzete is, mindenhol megszorításokról hallani. Eközben a Karinthy Színház tele van nézővel, prosperál és így terjeszkedik. Kitágult az előcsarnok, sőt most már nemcsak forgószínpada van, hanem süllyesztője is. A bolond lány című előadásban ez a süllyesztő hangsúlyos szerepet kap, liftként működik.

Valószínűleg ha valaki meghallja Marcel Achard vígjátékának címét, Domján Edit legendás alakítását tudja hozzá párosítani, amely után mostanáig mindössze 15 bemutatója volt ennek a kissé szentimentális krimi-komédiának. Az 1964-es Madách Kamarában tartott ősbemutatót jellemzően vidéki premierek követték, mindössze kétszer került színpadra a fővárosban, legutóbb 2010-ben. Én nem tudtam semmit korábban a történetről, és megadtam a lehetőséget az előadásnak, hogy spontán hasson rám.

Félrevezetett engem galád módon a szerző: nem volt semmiféle öreg pokrócról szó az előadásban. Ezt mindazoknak mondom figyelmeztetésül, akik tervezték az előadás megtekintését. Még jó, hogy saját maga megadja a műfaji meghatározását is: tanmese. Ez az, mégpedig ötven percben. Sokan nézték, kilencven százalékban nyugdíjasok, de azért néhány óvodás is, illetve profi kritikusok is, akik majd remélhetőleg nálam részletesebben írnak. Valószínűleg az előadás hatására mindenki, aki a nézőtéren ült  és titokban azt tervezgette, hogy utcára teszi szülőatyját két - újonnan vásárolt - pokróccal, most visszaretten, ahogy a darabban "az elkövető" házaspár is ezt tette végül. Emiatt valóban szó lehet, az előadás leírásában megpendített boldog végről.

Öt napja volt Az olaszliszkai premierje, azaz még a széria elején, de már nem protokoll közönségnek játszották tegnap. Olyanoknak, akiket annyira érdekelt, hogy hetekkel a bemutató előtt, részletes információk nélkül vették meg többnyire. Ahogy tavaly tavasszal megszoktam, most is telt ház volt, ezúttal annyira, hogy álltunk is néhányan. Lekötöttek a történések eléggé ahhoz, hogy ez ne zavarjon. (Sőt, kicsit azzal az illúzióval is megajándékozott a helyzet, mintha még mindig a húszas éveim elején lennék, amikor ugyanerről a helyről egész sorozatnyi előadást álltam végig.)

Néha nem rossz, ha az ember alaposan elolvassa egy előadás színlapját, mert alapvető információkra csak onnan derül fény. Például én, aki a vámpír-filmeket eddig teljesen kihagytam az életemből (másként nem lett volna időm "ezerszer" meghallgatni a Figaro házasságát, mindennek ára van), az előadás egy órája alatt biztosan nem jöttem volna rá, hogy a főhős egy köztünk élő vámpír. Az viszont, hogy alapvetően látványszínházi előadást látunk Kálmán Eszter rendezésében, mindenképp világos volt. Kevés beszéd, sok játék a tárgyakkal, fényekkel. És hozzá egy formátumos színészegyéniség, Bercsényi Péter. Ez az, amire számíthat az, aki az előadásra elmegy.

Lemaradtam annak idején (2012) Bella Máté első operájának bemutatójáról. Nem szándékosan, bár Wedekind darabja, A tavasz ébredése nem vonzott sosem. Jelen esetben - pénteken -  már jó pár idei (fogalmazzunk óvatosan) felemásra sikerült operabemutató után csak azért mentem a Zeneakadémiára, mert bíztam Almási-Tóth András rendezői vénájában, aki ezúttal a librettó szerzője is. Ő olyan előadásokat csinál, amelyekben van humor és van gondolat és jellemzően inkább logikusan építi fel a produkcióit, mint nem. És nem csalódtam, mert végre ez a minimálban kivitelezett produkció valóban tetszett is nekem. 45 percnyi intenzív operaélmény volt. Az UMZE Kamaraegyüttes szólistáit Vajda Gergely vezényelte.

Az Operaház ezernyi programja és 35 bemutatója mellett egy estét szentelt annak, hogy a még mindig aktívan rendező Szinetár Miklós pályáját újra reflektorfénybe állítsa. Nem, nem az egészet - mindössze annak egy szeletét.

Ennél az önironikus színezetű címnél jobb nem is kell, nem erőlködöm azzal, hogy egy másikat - gyengébbet - találok ki. Az előadás ötven percét szemlélve az elhanyagolt jelzőt valószínűtlennek tartom, de ezek után egészen biztosan a szélesebb nyilvánosság is méltányolni fogja Andrássy Máté és Újvári Milán adottságait. A tánc és a mozgásszínház kedvelőinek csak ajánlani tudom a megtekintést. Néhány gondolat:

Ahogy halad ez az évad megint megerősödött bennem az a gondolat, hogy a művészi alkotások, különösen a színház, valóban képes kisebb, de akár nagyobb mértékben is megváltoztatni az emberek életét. Ma két hete ezt megtapasztaltam, és mivel a Kamrának ez az előadása szintén erős, kicsit örültem, hogy valami véletlen folytán nem korábban került rá sor.

Előre bocsájtom, hogy ha valaki meg akarja tudni, hogy pontosan mit takar a cím, annak (hacsak mások nem árulják el neki) meg kell végig néznie az előadás mindhárom "kurta rövid felvonását" este tizenegyig, mivel az előadást lezáró hosszú tapssal korábban nincs vége.

Amint látszik, hosszan nem vártam a folytatással, 2 nap szünet után ültem vissza. Ilyenkor bizonyosodik be, hogy egy előadás rendszerint mennyit képes fejlődni attól is, hogy közönség előtt kétszer lejátsszák. Valóban kifizetődő néha kivárni az ötödik-tizedik alkalmat, akkor még friss eléggé, de már sokat csiszolódott. És persze a színház varázsa abban is van, hogy bármi megtörténhet, akárhogy alakulhat a helyzet. Örülök, hogy visszaültem, az Örkény társulata ma is remek jó formáját nyújtotta egy valószínűleg rendkívül kimerítő főpróbahét után, nagy többségében mezei nézők előtt.