Ha valaki kicsit is ismer, akár a bejegyzéseimből, az tudhatja, hogy a vásárolgatás, a divat, smink az életnek egy olyan területe, amelyiken nem igyekeztem elidőzgetni. Most mégis egy divatbemutatón voltam, mégpedig az Alleeban. Két éve tanítok a plaza szomszédságában és ez volt immár a negyedik alkalom, amikor bementem ide. Ezek után másként fogom az épületet nézni, az biztos.
Ez a divatbemutató számomra kalanddal ért fel, kősivatagokban jelentősen több időt töltöttem el életem folyamán, mint ruhaboltokban. Azért, hogy mégis mentem (és ehhez súlyosbító körülményként egy főpróba szünetében távoztam egy nagyon jó színházból) a felelősséget részben (de csak részben) át is hárítom a Kamrában tegnap megnézett előadás főszereplőjére, Fullajtár Andreára, aki Harper Reganként ennél őrültebbnek látszó, de a szereplő karakterétől nem kevésbé idegen húzásokra volt képes. Hiába, a művészet hat a nézőre. Tessék vigyázni! (Természetesen külön bejegyzésben arról is részletes méltatás jön, de már most is mondom, nézzétek meg.) De most a divatbemutatóval és a díjátadóval kapcsolatos gondolataim következnek.
Az öltözködés fontosságát nem becsülöm le. Sőt. A megtekintett lassan 2800 előadás arra is megtanított, hogy a színészek alakváltozásához erős segítséget ad a ruhaváltás, és ostoba dolog lenne nem elfogadni, hogy a "stílus az ember" mondás valóban igaz. Az eddigi éveim alatt tanárként is felismertem, hogy ugyanazok a mondatok hitelesebben hangzanának elegáns ruhában, de amíg néhány tanítványom az olvasástól, én a ruhák kiválasztásától és főleg magától a vásárlási folyamattól sajnálom az időt. Vagy csak lusta vagyok rá.
Ez a mai esemény, életem leghosszabb plázában eltöltött időszaka volt, mintegy 2,5 óra. De megérte, várakozáson felül adott új gondolatokat, feltétlenül érdemes volt elmenni az este 9-kor kezdődő divatbemutatóval egybekötött díjátadóra. Azt hittem,hogy unni fogom, de nem így történt.
A divat és az öltözködés gondolata (mármint az, hogy váltani kellene és valamennyire foglalkozni ezzel is) legutóbb 2006-ban merült fel bennem egy időre, mégpedig Meryl Streep Az ördög Pradát visel c. filmje kapcsán. Vásároltam két szoknyát és ennyiben hagytam a kérdést. Éppen elég a friss színházi bemutatókat követni a munka és a háztartás mellett, kell elég ruha a gyerekeknek, akiket valami miatt velem ellentétben vonz az öltözködés. A lányaim, ha korábban van ez a program, szívesen megnézték volna.
Ma nagyon sok meggyőző érvet hallottam a díjat átadó zsűritagoktól, hogy miért is lenne fontos igényesen öltözködnünk, muszáj volt elgondolkodni megint, 9 év után. E gondolatok egy részét meg is osztom veletek, egyetértve némelyikükkel, hogy az elegancia egyik legfontosabb tartozéka maga az ember, aki a ruhában benne van. Nagyon számít a belső kisugárzása annak, aki hordja.
A díjra jelöltek közül mindössze a hat színészt és egyetlen énekest láttam elégszer ahhoz, hogy megállapíthassam, hogy ebben az állításban van valami. Valóban egyéniségeket választott a zsűri. A színésznők tevékenységét ismerem a legjobban, rájuk ez talán még fokozottabban igaz, még a legfiatalabb Trokán Nóra is rendkívül erős jelenléttel bíró személy, Csákányi Eszter esetén ez pedig különösen igaz. Nemkülönben Cser Krisztiánra, akinek a különleges kisugárzását az operalátogatókon kívül azok is észrevehették, akik rendszeresen beválasztják az Operaház reklámfilmjeibe főszereplőnek, illetve gyakran lesz belőle plakátarc is. A programra igyekezve éppen egy új Kékszakállú plakáttal találkoztam össze. Jövő csütörtökön már az előadás is jön.
A díjátadó köré fonódó divatbemutatón a modelleket figyelve szintén az önazonosság kérdése tűnt kulcselemnek:el kell hinnünk, hogy aki kijön a kifutóra, az valóban felvenné azt a ruhát és az a ruha egyéniségéhez tényleg illeszkedik. (Ez hasonlít valamelyest a színházhoz, hiszen rövid időn belül tucatnyi ruhát látunk a modelleken.)
Nem tudom, hogy akik szeretnek ilyen eseményekre járni, mit találnak benne legvonzóbbnak. Én a modellekre nézve megállapítottam, hogy szinte mindenki azon kevesek közé tartozik, akik mindenben jól néznének ki, így talán épp nekik lenne egészen mindegy, hogy miben jelennek meg. A modelleket nézők alakja rendszerint nem ennyire tökéletes, és így a felkínált ruhák közül nagyon kevés állna jól nekik - nekünk. Ez itt a bökkenő, épp azt megtalálni, ami illik az egyéniségünkhöz, sőt jó esetben meg is emel minket. (Ezen a ponton irigyeltem kicsit ezeket a modelleket, mert van, aki kitalálta nekik, hogy mit vegyenek fel és szinte mindenben jól is mutattak.)
A díjátadó előtt is után szisztematikusan bemutatták filmrészlettel (egy-egy híresebb színésznőt - Jordán Adélt, Pálmai Annát, Rezes Juditot pl.- felhasználva) az elmúlt száz év divatját, tíz mozzanatban. Kapcsoltak hozzá egy, a korra jellemző táncbetétet is. Igyekeztem elolvasni a feliratot a program végén, amely a közreműködők neveit tartalmazta, és talán jól jegyeztem meg a koreográfus, Balogh József nevét. A tánccsoport pedig a Dance Forte, ha jól láttam. Szerettem ezeket a jól kiválasztott zenéket és hozzá illő táncokat. Majdnem egészen a műsor végéig azt hittem, hogy a színházi előadások után, amelyek jellemzően a mai kor válsághelyzetével, társadalmi problémákkal foglalkoznak (már azok, amelyeket én nézek), most az Aleeban, megtalálni vélem a béke szigetét, amelyik este 9 és 11 között is azért van tele emberekkel, mert itt nincs stressz, a vásárlásban sokan örömforrást találnak és itt nem jelennek meg a legtöbb embert foglalkoztató problémák. De tévedtem, és nagyon értékeltem azt, hogy egy ilyen műsorban, amelyik egyértelműen a díjátadóra érkezők szórakoztatására készült, mégis egy utalás erejéig ott volt a jelenünk helyzete, mégpedig alapvetően ugyanolyan hangsúlyokkal, akár a XIX. századi magyar irodalmi művekben. Akárhogy is van, most is jól esett nosztalgikusan visszarévedni a régi zenék világába és nézni, ahogy együtt táncolnak, csoportokban vagy párosan. (Megint eszembe jutott, hogy most már tényleg be kellene iratkozni valami tánciskolába. Öt hónappal ezelőtt szintén felmerült bennem, ha ez így megy, a végén még teszek az ügyben valamit.)
Ezek után a legutolsó betét másról se szólt, mint ahogy hat különálló ember selfie-ket készít magáról. Ez az utolsó kép megemelte az összes többit is és befejezett, kissé nyugtalanító ívet láttunk. Hova jutottunk el mostanára? És mi lesz ebből még a továbbiakban?
Nézve ezt a műsort, meg kellett állapítanom kívülállóként, hogy le tudott kötni a program, bár én azt hiszem, hogy maximum két egységet tettem volna a díjátadó utánra, és talán egy órával is korábban kezdtem volna el. Mégis a díjátadón volt a hangsúly, az volt az érdekes.
A díjátadón az Allee igazgatója elmondta, hogy a 2013 után immár másodízben átadott Elegancia díjjal az az elsődleges céljuk, hogy néhány közismert és a saját területén kiváló embert modellként állíthassanak fel az emberek elé, olyanokat, akik a hétköznapi életükben is gondot fordítanak az öltözködésükre.
Amikor én a díj kiírását augusztus közepén megláttam, azonnal eszembe jutott a felsorolt nevek elolvasásakor, hogy a díjat, amelyet közönségszavazás eredményeként fognak átadni, még véletlenül sem a legelegánsabban öltözködő fogja kapni, már csak azért sem, mert a legtöbbjüket csak színpadon vagy tévében látjuk, amikor nyilvánvalóan a helyzethez öltöznek, tehát sosem tudjuk meg, hogy valójában mit venne fel egy színész, ha saját maga dönt a kérdésben. Nem olyan biztos, hogy saját magának is elegánsan öltözne. Én azt hiszem, hogy a díjazottak nevét látva egyértelmű, hogy a legtöbbet az számított, hogy mostanában a médiában mennyire forog az illető neve, illetőleg mennyire népszerű maga a dolog, amivel foglalkozik.
A jelölést viszont egy zsűri végezte (nevek) és így a jelölés ténye már eredménynek tekinthető. Ezek szerint a jelöltek mind egyértelműen alkalmasnak bizonyultak arra, hogy a társadalom elé állított modell szerepét betöltsék.
Schell Judit, az egyik díjazott nagyon szellemesen beszélt az öltözködésről a díj átvétele után. Mi mást is jelent egy színész számára az öltözködés, mint folyamatos ruhaváltást? Nehéz elképzelni, hogy ezt valaki élvezi, de ezek szerint mégis.
A férfi színészek közül Bereczki Zoltán kapta a díjat, aki elsősorban azt köszönte meg, hogy színésznek és nem musical-színésznek v. hasonlóként sorolták be. Ha valaki olvasta azt, amit az Illatszertár kapcsán írtam (megtekintését különösen ajánlom a Centrál színházban), már tudja, hogy én - a musicalek hanyagolása miatt - ebben a prózai szerepében ismertem meg (bizony rá kellett keresnem a névre a színlapon!) és csodálkoztam rá a hosszú évek óta befutott művészre. Nekem nem kellett átértékelni. A díjat valószínűleg mégis az Operettszínházban eltöltött évtizedeinek és az ott szerzett népszerűségének köszönheti.
A sportolók között a számomra egyformán ismeretlen Császár Gábor és Jakabos Zsuzsanna kapta a díjat, az énekesek közül Rúzsa Magdi, akiről ugyan hallottam, de élőben még sose láttam, illetve Takács Nikolasz, akinek a díjkiosztón érzékelhetően jelen volt egy komolyabb rajongó tábora is. Az ő nevével - ha szégyen ez, ha nem - a jelöltek listáján találkoztam először, bár az elhangzott adatok alapján komoly sikereket és ismertséget tudhat magáénak. Nyilván jól csinálja, amit csinál - meg fogom hallgatni.
Az egész program jó hangulatban telt, azok akiket jelöltek, de nem kaptak díjat igazi eleganciával fogadták a helyzetet és nem látszott senkin a csalódottságnak a nyoma sem. Számos kamera vette az eseményt és remélhetőleg reklámszakemberek is nézték és a díjtól függetlenül még találhatnak olyanokat a jelöltek között, akiket érdemes valóban modellként is hasznosítani...
A legtanulságosabb számomra Tombor Sarolta sminkmester meghatározása volt az eleganciáról, amelyet a címben is felhasználtam. Az elegancia tisztelet a környezetünkkel szemben, szépség és erőforrás. Ez utóbbi számomra is nyilvánvaló. Éppen azokon a napokon szoktam magamra erőltetni egy szoknyát, amikor szükségem van arra, hogy valami összetartson. Mint amilyen valószínűleg ez a mai is lesz, amikor így hajnali kettőkor, egy jó élmény után, pontot teszek az utolsó bekezdés végére.
