Vegyes benyomásokat keltett 1957-ben a West Side Story bemutatója New Yorkban. Hasonlóképpen alakult most is a helyzet. Ezúttal száz embert sikerült ezen az estén magammal vinni az immár hatodik Operakalandra, és közülük jó néhány benyomásaival is távoztam az épületből. Néhány megjegyzés következik.
Nagyon sok összetevője van egy musical előadásnak, még talán nehezebb is előállítani, mint egy operát - jutott eszembe a keddi West Side Story kapcsán. Én életemben egyszer (1998.01.17) - önkéntes jegyszedőként egy arkansasi színházban - láttam egy utazó Broadway produkciót, a József és a színes szélesvásznú álomkabátot, amelyre eredetileg nem is voltam kíváncsi. Csak színház-éhségemben fanyalodtam rá, mivel nem fog meg ez a műfaj, ezért nem keresem az újabb lehetőségeket a találkozásra.
Ez az amerikai előadás viszont az előzetes kelletlenkedésem ellenére is magával ragadott, ugyanis minden résztvevője tudott hitelesen beszélni, jól énekelni és táncolni is. Emiatt engem is magával ragadott az este és a mai napig is emlékszem erre az elszigetelt élményemre. Óriási dolog valóban, ha valaki képes erre a három dologra egyszerre és annak a hatása a nézők körében sem marad el. (Nem véletlen, hogy ezért az élményért sokat is hajlandóak fizetni.)
Az Operaházban úgy tűnik számolnak a realitással és valóban nem lehet egy egész szereposztásnyi fenomén, akik egyesítik magukban a balett-táncost, az operaénekest és a prózai színészt. A rendező, Novák Péter így minden főszerepben felléptet énekest és táncost is. Van néhány kivétel, a karban lévő táncosok közül többen is beszélnek, csak nem a főszereplők. Ez a felemás megoldás az előadás egyes pontjain működni látszik, máskor meg nem. Ismerőseim és tanítványaim reakcióit is meghallgatva megállapítottam, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki bármikor amikor választási helyzetbe került, hogy kit nézzen, a táncosokat vagy az énekeseket, mindig a táncosok mellett döntött. Bízom benne, hogy ez a rendezői szándékkal megegyezően történt. A legtöbben nem értették az énekek szövegét sem, részben az énekesek kiejtése is oka ennek. (Nem mindenkinek könnyű az angolul éneklés, már a Britten operából is világos volt ez, kevés alkalom adódik rá, nem tud egy operaénekes igazi rutint szerezni.) A diákok közül pedig sokaknak meghaladta a képességeit, hogy háromfelé figyeljenek, még a feliratra is.
Én, mivel a sajtótájékoztatón látottak alapján erre számítottam, nem küzdöttem, nem kapkodtam, az idő nagy részében néztem a táncosokat. Hiába, a látvány erősebben hat.
A táncosok közül az egyik lányom a "feketékért" volt oda. Számomra mind ismeretlenek, de a punknak maszkírozott srác külön kitűnt közülük is. Lenyomoztam, hogy Irlanda Gergely a neve. Csapatnak látszottak és ez azért lényeges.
A főszereplőkre áttérve: Bajári Leventére jól illett a szelídebb Tony, Boros Ildikó illúziót keltő Maria, de nekem a markánsabb páros tetszett igazán és a legjobban az előadásban. Gikovszki Sznezsana ráadásul hasonlított is valamelyest Megyesi Schwarz Lúciára, aki Anita hangjaként volt hozzárendelve. (Az Operakaland időpontot "a másik Anita", Kálnay Zsófia megtekintése céljából választottuk, aki iskolánk - József Attila Gimnázium - egykori tanulója volt egy ideig, és szerettem volna neki is egy közönségtalálkozót szervezni az előadás után. Mivel nem sokkal a premier előtt átkerült a másik szereposztásba, ez a tervem nem valósulhatott meg, sőt a másik szereposztást meg sem tudtam nézni az összehasonlítás kedvéért sem.)
A korábbi élményeim miatt volt egy olyan előérzetem, hogy ha a félórás sajtótájékoztatón intenzíven hatott Apáti Bence, illetőleg tavaly A sárga hercegnőben egészen lenyűgözött az első élmény, feltehetően most sem lesz ez másként. Igen, amikor a színpadon volt, kénytelen voltam azt nézni, ami vele, körülötte történik, így a nézőtérre szervezett jeleneteknél erősen tekergettem a fejemet és igyekeztem követni a mozgását. Ritka erős színpadi jelenléte most is működött, nagyon rosszul érintett minket Bernardo halála és ezzel a táncos távozása az előadásból.
Az énekesek a rendezés következtében eleve hátrányos helyzetbe kerültek, sokszor csak szinkronhangként működtek (kottatartó mögött állva beszéltek, ezzel is hangsúlyozva a másodlagosságukat), másszor mégis részt kaptak a színpadi cselekményből. Mintha ez a második részben gyakrabban fordult volna elő és akkor már hiányoltuk mellőlük a táncos párjukat.
Éppen ezért, mert ez a háttérszerep adott volt, nem éreztem, hogy lett volna különösebb súlya annak, hogy értelemszerűen mindenki sokkal idősebb volt a szerep által meghatározott koránál. A táncosok esetén ez a különbség kevésbé volt jelentős és nem is vált problémává. (A táncművészetis növendékek viszont még túl civilek a színpadon, annak tűntek a premier előtt és ezen a területen nem léptek jelentősen előre azóta sem. A mozgásuk fejlődött mindössze.)
Miklósa Erika, aki Gara Máriaként nekem kevés volt (színészileg nem meggyőző), jelenleg Maria ártatlanságát, naivitását hozta és összességében most el tudtam fogadni. Boncsér Gergelyben minden megvan ahhoz, hogy Tony legyen, neki nem hiányzott a kettőzés, sőt mivel intenzívebb a jelenléte, néha zavarba jöttem, hogy most őt nézzem-e mégis, vagy Bajári Leventét. Bátki Fazekas Zoltán igazi színészként is értékelhető, ő az, aki tud úgy beszélni, hogy a karaktert halljuk, nem azt, ahogy egy operaénekes igyekszik szépen hangsúlyozni. Amikor beszélt vagy énekelt, akkor többnyire őt figyeltem, nem az akciót, ami egyébként a színpadon történt. Káldi Kiss András sajnos valóban előnytelen helyzetben adott jó hangokat Apáti Bencének.
Prózai színészek is felléptek és Bozsó Péter rendőre (Krupke) kellően ellenszenves volt. Megint eszembe jutott az azóta megszűnt Budapesti Kamaraszínházban megnézett éppen száz előadás, amelyek közül nagyon sokban szerepelt Bozsó Péter is. Azóta alig láttam, most megint éreztem a személyes veszteséget, amelyet e színház bezárása számomra jelentett. (Akiknek a véleményét kérdeztem, szintén az elsők között észrevételezték, hogy mennyire jó ez a rendőr alakítás.)
Szirtes Gábor Doki szerepében visszavitt harminc évvel korábbra, amikor én voltam ennyi idős, mint a programon résztvevő diákok, gimnazista Miskolcon, ő pedig az akkori társulat egyik legnépszerűbb fiatal komikusa.
Összességében megállapítottam, hogy az előadásból a három szekcióból egyértelműen az operaénekesek voltak a leghálátlanabb helyzetben, mert így még jobban hallatszottak a hiányosságaik a színpadi beszéd területén. Elég sokszor kell operettekben, sőt operákban is prózában megszólalniuk, ezért muszáj lenne a képzésük során jobban fejleszteni őket, mielőtt még a mély vízbe kerülnek, amilyen például ez volt.
Ez az előadás, amely csak részben épít a táncosokra, egyértelműen bizonyította számomra azt is, hogy nagyon terhelhető és jó ez a csapat. Jó nézni őket és nem csodálkozom, hogy néhány ismerősöm sokszor újranézi a baletteket.
A West Side Story összbenyomása nem volt kellemetlen, bár lehetett volna karcosabb, erősebb, keményebb is. Ugyan néha előfordult egy-egy erősebb kifejezés, de az ábrázolt közeghez képest ez így is lagymatagnak tűnt, kevésnek, nem elég súlyosnak. A darabot ráadásul még a menekültválság előtt választották, amikor még pusztán egy értékes musical színpadra állítása volt a tét. Mostanára néhány mondatnak különös súlya és jelentősége támadt anélkül, hogy ezt a rendező külön erőltette volna.
Nem tudom, mert nem láttam, hogy az öt, nem diákoknak lejátszott korábbi előadás durvább volt-e vagy sem, de jelen esetben valóban azt éreztem, hogy egy "lájtos", kímélő előadást nézek. (Egészen nyilvánvaló nekem is, hogy a diákok nagy része konzervatív, 24 ezer, iskolából kivonuló emberrel nem lehet megnézetni egy Mundruczo rendezést, pl. A jeget, amely valóban drámai erővel bír. Azért ez kár, mert több kihozható lett volna ebből a darabból.
Persze, ha összehasonlítom a későbbi bemutatóval, az Otellóval, akkor megörülök neki, mert ez egy nézhető előadás.
Ez a West Side Story október 6-ra esett, az aradi vértanúk emléknapjára. Az Operaház méltóképpen, a nevek kivetítésével és a Hunyadi László zenéjével emlékezett meg. (Kedvem lett volna végighallgatni azonnal a Hunyadit, de várni kell márciusig. Akkor lesz ötször két héten belül.) Nem tudom, hogy a diákok fejében bármiféle kapcsolat megszületett-e a történelmi esemény, azaz a többségében magyarul nem beszélő katonatisztek kivégzése és a műben bemutatott tragédia, esetleg a közélet a menekültkérdésre adott reakciói között. Az előadásban felmutatott idegengyűlölet, illetőleg az ellenségeskedés veszélyessége egyértelmű. Nem árt, ha a diákok hamar eljutnak oda, hogy milyen bonyolult a nemzeti identitás megállapításának kérdése, illetőleg a haza-csere is, amelyre sokan készülnek mostanában.
A darab mondanivalója miatt feltétlenül jó, hogy sor került a bemutatóra, ráadásul Operakaland formában is. És az sem mellékes, hogy Dénes István vezényletével az Operaház zenekarát kifejezetten jó volt hallgatni, néhány részletét azóta is dúdolgatom, éppen úgy, mint amikor a bakelit lemezen beszereztem a Bernstein által vezényelt eredeti felvételt. Reméljük, hogy sokan lesznek, akik a májusi fesztivál keretében még visszaülnek megnézni.
