Mezei néző

Egy nagyon takaréklángon végigcsinált (torokgyulladásos) április után elhatároztam, hogy májusban aztán most tényleg belehúzok a lemaradásaim pótlásába, és így is történt. Az elmúlt kilenc napban kilenc előadást néztem, és úgy alakult, hogy ebből hat (!) szólt a párkapcsolati krízishelyzetekről, és tartalmazott valamilyen (egy vagy több) háromszögtörténetet (sorrendben: Elektra, Meghallgatás, Káosz, A hős, Végkép), köztük ez a vasárnap délutáni, Nina Raine darabja különösen erre volt kihegyezve. Nem szándékosan szerveztem így, a műsor alapján ezt a programot sikerült összeállítanom a hiányokból. A legtöbb márciusi premier volt, egyedül A hős volt egészen friss, aznapi bemutató. A 11. előadását láttam a produkciónak, amelyet ebben az évadban június közepéig még további 13 követ majd.

Kevés a kortárs magyar darab, és örülni kell, ha az ember belefut egy olyanba, amelyik ráadásul megél a színpadon is. Az RS9 és a Formiusz Színház közös előadásának szövegét e színházak oszlopos tagja, Csáki Rita írta, aki rendezőként is jegyzi a produkciót.

Az RS9 műsorfüzetét végiglapozva mindenki megállapíthatja, hogy ez a repertoár számtalan újdonságot tartalmaz, itt nem a jól bevált és közismert klasszikusok újabb változataival találkozik a néző, helyettük sok az ismeretlen szerző, színész és társulat, tehát, aki változatosságra vágyik, jól teszi, ha kipróbálja ezt a helyszínt is.

Mérai Kata, Bacsa Ildikó - a két feleség

„Minden ember, aki két vagy még több nappal néz előre, ostoba” – hallhatjuk ezt a mondatot többször is, kellően kiemelve a Dajka – azaz Nagy Mari – szájából az előadásban. Pedig a vele kapcsolatos legfontosabb információ: május 31-én este nyolckor lesz legközelebb!!! Feltétlenül megnézendőnek tartom. Akik a görög mitológiára alapuló történeteket szeretik, biztosan fogják élvezni Gaál Dániel rendezését, aki az előadást koreográfusként is jegyzi. Szophoklész Trakhiszi nők című drámájából készített másfél órás „fizikai színházat” Sándor Júlia és Tóth Gergely dramaturgi közreműködésével. Az „ilyesmi dolgokat szeretem én” – jutott eszembe (tegnap ez a mondattöredék nagyon belém ragadt, A muzsika hangjában, eleget ismételték). Igen, ez az előadás igazán megközelíti az én színházeszményemet – ennek valóban teljes mértékben a célközönsége voltam.

Sipos Vera - Nagy Mari - a trakhiszi nők, egyben az előadás tartópillérei

Nem szeretem a musical műfaját, emiatt ritkán megyek ilyen előadást nézni, mert nem sok értelmét látom, hogy újra meg újra megállapítsam, hogy lám, igazam volt, és nem esett jól. Különleges szereposztás vagy alkalom kell hozzá. A legutolsó ilyen kilengésem több mint két éve volt, hirtelen felindulásból választottam Az Operaház fantomját, több más ok mellett azért is, mert megdöbbentett, hogy valaki egy hétvégén öt előadást vállalt be belőle, és nyomot akartam hagyni ennek a halálugrásnak.

Ezúttal negyedikes fiam osztálya ment rá, és mivel a gyereket érdekelte a dolog, bennem is felmerült, hogy akkor megnézzem én is. Ráadásul az érettségi szünet miatt az óráim is elmaradtak, kivételesen ráértem szerda délután háromkor. Közben jöttem rá, hogy ez a műfaj mindkét lányomnak egészen kimaradt, és a fiam is musicalek nélkül nőtt volna fel, ha most nincs ez a tanári kezdeményezés.

A program következtében viszont majdnem nyolc órát töltöttünk együtt a gyerekkel, amelyben volt fagyi, pizza, nagymama-látogatás, rollerezés is, és mindketten megjegyeztük, hogy ez a szerda így összességében jó élmény volt. (Minőségi idő, vagy efféle, ahogy a Magyar Filmhét kapcsán is. Majd a hét további részében nézem azt, amit én szeretnék – tettem hozzá.)

Ennyi személyes bevezető után most már nézzük az előadást:

Nem ez az első eset, hogy Vashegyi György és együttesei közös produkciót hoznak létre a Versaille-i Barokk Zenei Központtal. Ennek az közös munkának volt az eredménye az előző évadok számos felfedezése, a központ támogatásával ráadásul lemezek is készülhetnek a legkülönfélébb, a közönség számára teljesen ismeretlen szerzők 300 éve nem hallgatott műveiből. Ahogy látjuk – vannak kiadott bérletek, amelyek május 31-ig kedvezménnyel válthatóak meg – VAN érdeklődés erre a zenére, és ha nem is lett tele a Müpa, a Zeneakadémia nagytermében kevés üres hely szokott maradni ezeken az eseményekre. Az élő közvetítés híre és a kellemetlen esős idő persze lehet, hogy sokakat otthon tartott azok közül, akik az utolsó percre halasztják a döntést.

Mika Myllyaho darabját egyrészes fekete komédiának minősíti a színlap, amely nyilván még a március 8-i bemutató előtt készült. Nem tudom, hogy mikor került az előadásba szünet, de jó, hogy benne van – az előadás így is nagyjából két órányi csak. Ez feltétlenül praktikus információ, de ennél persze sokkal fontosabb, hogy minden szerepét Botos Éva, Bozó Andrea és Szávai Viktória játsszák, hatalmas lendülettel. Az előadás célközönségét én elsősorban azokban a nézőkben látom, akik erre a három színészre kíváncsiak. Őket most hosszan lehet nézni.

Azt hiszem, hogy hasonlóan felvillanyozó élmény lehetett az ókori görögöknek újra meg újra szembesülni az ismert mitológiai történeteiknek egy-egy különösen jól sikerült feldolgozásával, amilyen most nekünk jut Budaörsön, ha megnézzük Fodor Tamás 1986-ban egyszer már bemutatott Elektra-verzióját. Az alapsztori remélhetőleg senkinek sem volt újdonság, de az, hogy milyen fordulatokat vett a cselekmény, az nyilván mindenkinek, aki nem olvasott előtte kritikákat, vagy netán nem látta annak idején a Stúdió K bemutatóját.

Ilyés Róbert - Balsai Móni - Brasch Bence - Böröndi Bence - Spolarics Andrea

Idén már csak egyetlen alkalommal látható Balázs Ágnes „szerelmi pszichokrimi”-je a Pinceszínházban. Másfél óra szünet nélkül. A március 8-i bemutató óta igyekeztem nem olvasni semmit az előadásról, hogy ha már késésben vagyok a megtekintéssel, legalább ne befolyásoljon másnak a tapasztalata, de ennek ellenére is nagyon sok pozitív kommentbe futottam bele. A tegnapi teltházas előadás tapsrendjét ezekhez hozzávéve, biztonságosan kijelenthető, hogy a nézők szeretik az előadást, így hosszú ideig lesz műsoron tartható. A siker fő oka leginkább a két színész összehangolt, érzékeny játékában keresendő, amelyet Gáspár András úgy támogatott meg, hogy nem érezzük, hogy itt éppen valami rendezői koncepció valósul meg.

Öt éve Földes Imrét hallottam beszélni a Kékszakállúról a Bartók Emlékházban. Ő is négy alkalomból álló sorozatot tartott, hasonlóan másfél órás időkerettel, ráadásul azt követő zenehallgatással, és akkor is úgy éreztem, hogy ennél többre van szüksége a műnek, még sokkal több részletezésre, jelentősen több beszélgetésre utána. Akkor a zene volt a kiindulópont, jelen esetben a szöveg az, és most egyértelműen pszichológiai nézőpontból indult a vizsgálat, ráadásul hangsúlyozottan azzal a céllal, hogy a szereplők viselkedésének elemzésekor levont tanulságokat a hallgatóság felhasználhassa a későbbiekben, és pozitív irányba változtathasson viselkedésén saját kapcsolataiban. (A levont tanulságok nemcsak a házasságokban hasznosíthatóak!) Többször is elhangzott, hogy reményt akarnak nyújtani, hogy az elrontott párkapcsolatok is helyrehozhatóak. Éppen a Kékszakállúval, amely – ahogy ők maguk is elemezték – éppen azt mutatja, hogyan lehet teljes biztonsággal közös erővel szétverni egy kapcsolatot annak ellenére, hogy a felek szeretik egymást.

A múlt héten egy hangversenyen, két egyfelvonásos operán és két Kékszakállú-beavatón kívül „csak” filmeket láttam, viszont abból nem keveset: egy dokumentumfilmet („Hűség”), azt viszont egy egész osztállyal, 20 kisjátékfilmet ( az összesen 32-ből, és csak azért nem többet, mert rossz volt az időzítés) és négy nagyjátékfilmet – mindezt négy napra elosztva tíz vetítés keretében. A legtöbbet a fiammal, akit így három napon is el tudtam vonni a youtube-nézéstől. Amint kiderült, sok színész, akiket én évtizedek óta figyelgetek, neki rég ismerős filmekből, sorozatokból, ráadásul az egyik filmet (Valami Amerika 3.) már többször is látta, és úgy tűnik, hogy nem zavarta meg a 16-os karika ebben…

Zsurzs Kati a legjobb női főszereplőnek járó díjjal :-)