Ha egy darabot a Sufniban mutat be a Katona, az feltétlenül jelzi, hogy a színház rétegelőadásnak tekinti, és nagyjából 50-60 néző részvételére számít.
Jelen esetben is aláhúznám, hogy nem árt, ha valaki tisztában van azzal, hogy ki is az az Elfriede Jelinek, mi jellemző a műveire, és ezen túl még nagyon célszerű a színlap elolvasása is, amely lényegi tájékoztatást ad.
Máté Gábor rendezése nagyon egységes, nagyon kidolgozott, briliáns színészi játékot láthatunk mind az öt szereplő részéről, de nem felhőtlen szórakozás, és elsősorban azok értékelnék, akik szeretik a közéleti problémákkal foglalkozó színházat, és nem dugják homokba a fejük.
A youtube-ra feltöltött video képe, amely alapján könnyen eldönthető, hogy vágyik-e valaki az előadásra, vagy sem.
Az előadás minősége számomra megkérdőjelezhetetlen, sőt a probléma-felvetés fontossága is. Átjön belőle az állampolgár kiszolgáltatottsága, aki nem tud mit kezdeni a nagypolitikai eseményekkel, amelyek fordulatai őt is sújtják.
Előadás közben az jutott eszembe, hogy a darab főszereplőjének, Trumpnak a megválasztása óta már milyen sok amerikaival beszélgettem, akik mind elnézést kértek az elnökük miatt. Szégyellték a megválasztását. Az ő megszólalásaikban ugyanazt a tehetetlenséget éreztem, mint Pelsőczy Réka megrázó zárómonológjában.
A szerző a Muppet-show szereplőiként (vagy hozzájuk hasonló figuraként) képzelte el az általa megírt figurákat, és ehhez az elképzeléshez igazodik a díszlet (színpadot látunk sok függönnyel – látványtervező: Katics Veronika és Simon Ferenc), és a szereplők karikatúra-szerű viselkedése, bugyuta rajzfilm figurákhoz illő hangja. Különösen Kiss Eszter esetén éreztem a hangváltásait színészi bravúrnak, és mesterien elérte, hogy elviselhetetlennek hasson. Éppen ezért volt óriási, amikor letette a parókán kívül ezt a hangot is.
Annak ellenére, hogy az előadás közben is átéreztem, hogy minden színész nagyon jó, elkülöníthető az öt szereplő stílusa, és rengeteg fontos, a mi közéletünkre is jellemző mondatot hallhattunk, az előadás stílusa engem zavart. Összességében elmondható, hogy Máté Gábor elérte, hogy rossz legyen ránézni ÉS hallgatni ezeket a figurákat. Érzem, hogy szándékosan provokált minket a rendező, az előadás ki akar minket billenteni a hétköznapjainkból, bár átjön a tehetetlenség érzete is – a szerző lehet, hogy részben azért is viccelődik, mert annyira menthetetlennek érzi a helyzetet.
Elek Ferenc játssza Donald Trumpot, és ránézésre mindenkinek át fog ez jönni, bár nem emlegetik. Nemcsak a kosztümje miatt van ez így, de a színész nyilván tanulmányozta is az amerikai elnök viselkedését, emiatt számos gesztusáról is felismerhető.
Az őt körülvevő négy nő mind dominál, de nagyon másként. Csoma Judit nagyon keveset játszik, a Komcsi nyanyában láttam legutóbb, továbbra sincs jobb tippem azoknak, akik rá kíváncsiak elsősorban. Ez most neki is, ahogy mindenki másnak is, egy főszerep szintű feladat. (Ahogy mülik az idő, úgy érzem egyre inkább, hogy mekkora koncentráció kellett ehhez.)
Közte és Kiss Eszter, Pálmai Anna és Pelsőczy Réka között arányosan oszlik meg a szöveg, és valóban eladják nekünk a bugyuta bábfigurát. Megtestesítik az alattvaló mentalitású állampolgárokat, akiket lehet befolyásolni, terelgetni.
Felvételről közreműködik még Szacsvay László és Ujlaki Dénes is, a páholyban ülő két öregember szerepében meg-megjelennek, később a tapsrendbe is bekapcsolódtak. Ez is tökéletes megoldás, költséghatékony és kifejező egyszerre.
Az előadás valóban nagyon kidolgozott, elgondolkodtató, lelkiismeret-ébresztő, és fontos annak ellenére is, hogy nem feltétlenül fogunk nagyon ellazulni közben. Nehezen emészthető, egyes megállapításai a tömegek befolyásolhatóságáról különösen megmaradtak.
Nem jól élünk – figyelmeztet, de ahogy látom, igazi választ ez sem ad, de talán hozzásegít ahhoz, hogy a keresés állapotában tartson minket.
