A cím lehet, hogy valakiben hamis benyomást kelt: nem, nem 23 percig tart az előadás, bár a mű egyik kulcspontján említődik ez az időtartam, amely valóban fontos is. Denis Kelly darabja Keszég László rendezésében száz percig tart szünet nélkül, és mégsem csak erről szól, hanem egy nő egész életről, kiemelten házasságáról. Kis módosításokkal akár happy enddel is végződhetett volna minden – színházként akkor is élveznénk.
A darab tragikus véget ér, családirtás lesz belőle, ez van elvileg a fókuszban. Jó, ha a néző erre lelkileg felkészül. Erősen vitatható, hogy ez a végkimenetel mennyire van előkészítve, és mennyire szükségszerű a bekövetkezte.
Annak ellenére, hogy valóban ez a téma, és a színlapon is kiemelődik, hogy a családon belüli erőszak mennyire tipikus jelenség, egy átlagos néző számára azt hiszem, hogy nem éppen ez a komor vég a lényeges, hanem éppen az ezt megelőző folyamat, amelyet elmesélnek nekünk.
Egy magányos nő megtalálja az igazit, családot alapítanak, születik két gyerekük és mindkét ember beindítja közben a saját karrierjét, amelyek változó sikerességgel működnek.
Ez az alap sokak életére passzolhat, nincs benne se rendkívüli, se olyasmi, amiről valaki azt gondolhatná, hogy egy előadás témája lehetne. (A végkimenetel egyedül az, ami kizökkenthet minket.) Legalább kilencven percig Járó Zsuzsa lebilincselően meséli nekünk ezt az életutat, amelyhez hasonlóban akár a nézők felének is része lehet.
Amit én lényegesnek éreztem, és a tragédia előidézőjének is: hallunk két egyértelműen kifelé élő emberről, akik nagyon igyekeznek, hogy a család fenntartása érdekében is minél jobban dolgozzanak, megfeleljenek a külső elvárásoknak. Mindketten a saját mókuskereküket pörgetik, és így teljesen kézenfekvő, hogy egy idő után elhidegültek egymástól, annak ellenére, hogy hallottuk, hogy a kapcsolat elején egymásból tudtak erőt meríteni.
Ez az a mozzanat, amelyen hasznos lenne, ha a néző elgondolkodna, mert nem kizárt, hogy sokan hiszik azt, hogy elég megtalálni az igazit, összeházasodni, és ezek után minden végleg rendben van, nem kell ebbe a kapcsolatba energiát tenni.
Természetesen nem minden elhidegült házasságból lesz családirtás, sőt válás sem feltétlenül, de az igaz, hogy amelyik kapcsolatra nem figyelnek, az mindenhogyan szétesik, ráadásul még az sem elég, ha az egyik fél akár háromszoros figyelmet fordít rá, nem kedvező a féloldalasság sem.
Az, hogy manapság annyi a széteső család, leginkább azt mutatja, hogy könnyebb egy új, izgalmas kapcsolatot létrehozni, mint a régit fenntartani. Hasonló a helyzet, mint az autókkal: ha valaki mindig újra cseréli a régit, sosincs gondja a javítással, kényelmesebb élete van, ha mindig kicsit inkább ráfizet. (De az emberek nem tárgyak, és épp az a jó, hogy valaki nem pótolható, nem felcserélhető.)
Az előadást még szerdán láttam, három napja. Közben láttam egy elvileg nem ide kapcsolódó macskás posztot a fp-on, amely szöget ütött a fejemben, és ehhez kapcsoltam. Ebben az illető kijelenti az állatok világnapja alkalmából, hogy „otthon rám két nyúl és két macska VÁR”. A vár szón éreztem a hangsúlyt, és elképzeltem, hogy itt a lényeg, ami megváltozott az egykeresős családmodell idejéhez képest.
Manapság – akár anyagi okokból, akár a társadalmi kényszer, bevett szokások miatt – már két kifelé élő, saját karriert formáló ember próbál családot fenntartani, gyerekeket nevelni, és egyiküknek sincs energiája ahhoz, hogy otthont jelenthessenek a másik számára, a folyamatos pörgés melle erre se idő, se energia. Korábban a családi munkamegosztás egyszerűbbé tette a helyzetet: a férfi élt csak kifelé, a nő pedig várta. Jelenleg esetleg valóban egy kutya, macska tudja ezt a szerepet betölteni, aki sosem tesz szemrehányást, mert nincs időérzéke, ehelyett mindig változatlan szeretettel fogadja a gazdáját, és éppen ezt a más kapcsolatokból hiányzó stabil érzelmi hátteret meg tudja adni. (Azért mellékesen eszembe jutott, ha egy kutyát a gazda hol etetne, hol nem, mennyi ideig lenne zavartalan ez a viszony...Lehet, hogy az állatok hamarabb adnának visszajelzést, hogy valami nem stimmel, mint az emberek, akik akár hosszan képesek türelmesen várni, hogy a partnerük változtasson a viselkedésén.)
Ezen a kérdésen akár az előadástól függetlenül is el lehet gondolkodni, amely messze több, mint „csak” egy nagyon jó színésznő különlegs estje. Mert azért ne felejtődjön el, hogy ez egy bravúros alakítás, üresjáratok nélkül. Járó Zsuzsa meg tudta ragadni a nagy lehetőséget, és bizonyítja, hogy egyedül is le tud minket kötni, nem kell hozzá se látványos díszlet, se partnerek. Végig vele megyünk, drukkolunk neki, hogy a színlap sejtetése ellenére ne legyen semmi baja.
PS.Az előadásra, amely nyilván felnőtteknek készült, de legalább 16 éven felülieknek, elvittem a fiamat, aki mindössze a tizenegyet töltötte be nemrég. Fel volt készítve előre, a napi hírekből is hallott hasonló esetekről, sőt előzőleg – minden eshetőségre készen - még a Médeia történetet is elmeséltem neki.
Magamtól persze sose jutott volna eszembe, hogy ezt megnézessem vele, de az előadás előtt éppen egy héttel maga vetette fel, hogy valamiben meg akarja nézni Járó Zsuzsát, akiről a Drága örökösök c. sorozat alapján is meg tudta állapítani, hogy milyen jó színésznő. (Én 1998 óta nézem, még egyetemista sem volt, nekem ehhez nem kellett a sorozatot, hogy ezt tudjam.) Emiatt a véletlen egybeesés miatt vittem el. Mivel János elsősorban a színészre volt kíváncsi, akit a Jurányi folyosóján még civilben is láthatott,jó élménnyé válhatott számára az este.
Van néhány érdekes megoldás is benne, amelyeket akár elemezgetni is lehetne, de azt viszont eszembe sem jut leírni, nézzétek meg magatoknak. :-)
PS 2. - A fotó az art7.hu interjújából való, amit érdemes elolvasni az előadás kapcsán.
