Rövid nyomhagyó bejegyzés következik Kálmándy Mihály dicsőséges és töretlenül sikeres pályáját ünneplő szombat esti gáláról.
Az énekes 1988-ban jött át Erdélyből illegálisan, akkor még nem tudva, hogy mikor lesz módja hazalátogatni. A lépés jó döntésnek bizonyult: még az év májusában a Nabucco címszerepében léphetett fel.
Kálmándy Mihály maga válogatta estjének műsorszámain kívül a vendégénekeseket, sőt a zenekari tagokat is – ezek az információk derültek ki az előadáson megjelent Ókovács Szilveszter köszöntőjéből. Az esemény jelentőségét fokozta, hogy rajta kívül jelen volt még Kocsár Balázs zeneigazgató, és Almási-Tóth András művészeti vezető is, és így hárman együtt nézték meg a műsort. Kevés operaházi premierre emlékszem, amikor a vezetőség mindhárom tagja együtt jelen volt, és az, hogy most igen, aláhúzza, hogy a Főigazgató valóban a legjobb baritonistának tekinti Kálmándy Mihályt, ahogy azt meg is említette.
Ha már a közönségről van szó: az erkély utolsó sorait leszámítva, szépen tele lett az Erkel, ráadásul számos operaénekes volt jelen a nézők között, akikkel akár négy hasonlóan minőségi gálaestet is meg lehetett volna tartani. Azt hiszem, hogy ennyi művészt még korábban nemigen láttam nézőként megjelenni egyetlen programon sem, és ebből az is látszik, hogy sokan kedvelik és számon tartják a baritonistát a kollégák közül is.
Az előadás műsora arányosan állt össze, Kálmándy Mihály négy vendéget hívott, akikkel az este folyamán duetteket, illetőleg egy kvartettet énekelt, de mindenkinek módja volt egy-egy áriában önállóan is megmutatkozni. A rendező Aczél András volt, a filmrészlet beiktatása (Szikora János A bolygó hollandi rendezéséből) nyilván az ő ötlete volt. Az egész előadás méltó lezárásának kitalálásához nagyon jól jött, hogy a második rész végén volt vetítés is, és láthattuk az énekes képeit is más előadásokból is.
A vendégekről:
László Boldizsár, aki jelenleg talán a legtöbbet foglalkoztatott tenor (sőt vannak fellépései Szegeden és Pozsonyban is, mindegyik főszerep) az első rész zárószámában énekelt, a bosszúkettőst Verdi Otellójából. Ez a kettős azt hiszem, hogy önmagában is indokolta, hogy valaki a koncertre elmenjen, felkeltette a vágyat, hogy épp ezzel a két férfiénekessel hallgassuk meg újra a darabot. László Boldizsár nagyon jó formáját mutatta a második részben is, amikor Riccardo áriáját énekelte Az álarcosbálból. Júniusban nagyon szerettem a darab három főszereplőjét, és László Boldizsár szerepfelfogása különösen plasztikussá tette a király alakját, azóta is emlegettem, így külön örültem, hogy most épp ezt énekelte.
Boross Csilla jellemzően külföldön énekel – ebben az évadban ez volt az egyetlen fellépése az Erkel Színházban, én sem hallottam eddig túl sokszor. Vele kapcsolatban egy Tosca az, ami eszembe szokott jutni. Őt három alkalommal is hallhattuk, először az Aidából énekelt egy kettőst az est házigazdájával, majd egy áriát a Don Carlosból, és a második részben a Don Carlos kvartett egyik tagja volt, értelemszerűen újra Erzsébetként.
Fodor Bernadett szintén alig hallható itthon – két november eleji Requiem után majd az évad végén énekelhet néhány Álarcosbált még. Nagyon örültem, hogy Kálmándy Mihály épp rá gondolt, nagy élmény volt hallani Leonora áriáját A kegyencnőből, és a Don Carlos kvartettben Eboliként ugyancsak. Különlegesen erős hatást tesz rám ez a hang mindig, ahogy korábban Erdaként, úgy most Leonoraként is így történt.
Köpeczi Sándor basszista volt a negyedik vendég, akiről az opera.hu semmit nem árul el, bár ugyanezt teszi a Kolozsvári Operaház honlapja is, és ez így már valamit csak jelent. Kálmándy Mihály részéről nagyon szép gesztus volt, hogy egy fiatal énekesnek adta a nagy lehetőséget, miközben még a nézőtéren is találhatott volna legalább két alkalmas basszistát a gálájára. A nézők közül sokaknak ő lehetett az igazi meglepetés, kevesen hallhatták eddig. Merész vállalásnak éreztem a Fiesco áriát, amely egészen nem is győzött meg arról, hogy itt volt már az ideje, de aztán a Don Carlos Fülöpjeként (a többször említett kvartettben) „nagyon ott volt”, és ekkor már elégnek éreztem a feladatra. Mélybasszus benyomását keltette, szép árnyalatú a hangja, a volumene pedig nyilván erősödni fog az idők folyamán. Feltétlenül ígéretes tehetség, akire érdemes lesz majd figyelni. Lesz is rá mód: nemsokára beáll A Nyugat lányába, majd később az Aidába, sőt az évad végén fiatal kora ellenére Ozmin is lesz az Operakalandban.
Az est karmestere Kovács János volt, aki A sevillai borbély nyitányával indította be az estét, amit az ünnepelt Figaro belépőjével folytatott. „Tutti mi vogliono” – igaznak tűnt a megállapítás. Az első részben a már említett kettősök mellett volt neki is egy áriája Az álarcosbálból, mégpedig Renato III. felvonásbeli áriája, és ez volt benyomásaim szerint az est egyik legjobban sikerült része. Ehhez a szerephez pillanatnyilag jelentősen több köze van, mint a Sevillaihoz, és ez látszott is az ária megformálásán.
A második részben Verdi „A lombardok” c. operájából a III. felvonás előjátéka volt a kezdő darab, amelyben G. Horváth László játszotta a hegedű szólót. Ezek után Kálmándy Mihály Puccini Edgarjából Frank áriáját énekelte, és ő zárta a Walkür Wotanjával az estet.
„Wotan búcsúja” azoknak az énekeseknek a repertoárján is megtalálható, akik nem szokták (vagy nem is tudnák) a teljes szerepet elénekelni. A Tűzvarázzsal együtt nem rövid (12 perc), és a közönség is nagyon szereti, ismeri, és ebből következően szinte mindenkinek van összehasonlítási alapja, vannak preferenciái, hogy milyen hanggal szeretné hallani. Erről a tegnapi Wotan búcsúról csak azt mondhatom, hogy bár nekem is megvannak a saját beidegződéseim, sőt megvan a saját ideálisnak tekintett Wotanom is, de ez az előadás igazán szép volt, megható, meggyőző, kellett nekünk. (De ugyan már, kit kellett volna ezen a nézőtéren meggyőzni? Mindenki azért volt ott, mert szereti Kálmándy Mihály művészetét.)
Kálmándy Mihály pályája során elsősorban olasz repertoárt énekelt, gyönyörűen beszél olaszul, érthetően énekli ezt a nyelvet, de ettől függetlenül 30 éve valószínűleg a magyar operalátogatóknak ő „A” bolygó hollandi, senki más. (Emiatt is volt nagyon jó gondolat, hogy felvételről abból is hallhattunk valamit, mert szervesen hozzátartozik az énekeshez épp ez a szerepe.)
Aczél András, László Boldizsár, Boross Csilla, Kálmándy Mihály, Fodor Bernadett és Köpeczi Sándor
Szép este volt, amely jelezte, hogy a pálya egy hosszú szakasza már mögöttünk van, de azt is éreztük, hogy a hang intakt, nem veszített semmit a fényéből, mennie kell mindennek tovább. De az, hogy legközelebb csak áprilisban, a Parsifalban lesz hallható, elég meredek gondolat. Még jó, hogy ezen a szombaton itt lehettünk.
PS. 1. Néhány éve egy Operaport keretében hallottam magáról beszélni Kálmándy Mihályt, akinek a pályáját érkezése óta követem, bár személyesen csak nagyjából tíz éve találkoztam vele először, mivel lányom aláírást akart tőle szerezni. Eggyel nem érte be, így az elsőt újabb alkalmak követték. Megtapasztaltuk, hogy mennyire kedves a nagy művész, jó élmény volt vele néhány percet beszélgetni, miután elénekelt egy óriási főszerepet. (Mást nemigen osztottak rá, vezető baritonnak jelentős szerep dukál.)
Ez a gála számomra az egész eltelt harminc (pontosabban: 31,5) évről szólt, emiatt volt kihagyhatatlan, és került bele naptáramba aznap, amikor az évad műsora nyilvánosságra került. Várom, hogy milyen Amfortas lesz.
PS.2. Nánási Tamás készítette a portrét, a gálán készült további fényképeket Fodor Bernadett hivatalos fb-oldaláról használtam fel.
