Mezei néző

Számos ismerősöm posztjaiból szoktam ilyentájt, július-augusztus fordulóján valahol nem-Pesten értesülni az Alkalmáté aktuális előadásairól. Most nem lesz idén újabb osztálytárs-bemutató, de akinek ez erősen hiányzik, némi kárpótlást találhat Dömötör András-Járó Zsuzsa –Mészáros Máté - Ötvös András – Péter Kata - Schruff Milán közös kilencven perces előadásában, amelynek egyértelmű célközönsége mindenki, aki az említett sorozatot, vagy a felsorolt színészeket és különösen a már két éve futó Second Life c. előadást valaha élvezettel nézte.

Aki úgy érzi, hogy ebbe a halmazba tartozik, az persze valószínűleg a színlap rövid ajánlója alapján már talán meg is vette a jegyet rá, vagy meg fogja idővel, élménybeszámolóra nincs szüksége, amely nyilván szükségszerűen részben spoiler, bár igyekeztem a részleteket nem feltárni. Ez a bejegyzés elsősorban az ingadozóknak szól, és a Hatszín Teátrumban megtartott sajtóbemutató alapján készült. Ez volt a karantén utáni első, beltérben megtartott színházi előadás, amelyiken ott lehettem, így már csak emiatt is hálás voltam a lehetőségért.

Mind együtt: Ötvös András, Péter Kata, Járó Zsuzsa, Schruff Milán és Mészáros Máté

Legalább tízféleképpen tudnám elkezdeni ezt a bejegyzést, amelynek az előadásból választott kedvenc sorom adja a címét. Úgy látszik, mégsem ülök eleget a fészbukon, és csak hétfőn reggel ébredtem rá, hogy hoppá, EZ MÉG LESZ! Örülök, hogy megnézhettem - ajándék volt ez az este.

A Radnóti Miklós Színház a nyár közepére kitűzött három előadást a Tesla Labor kertjébe/udvarára, kilencven percben szünet nélkül Petri György verseit mondta/zenésítette Pál András és Rozs Tamás.

Remek volt, egyértelműen nézendő.

Ennyi a lényeg, de részletezem, „mert az angyal a részletekben rejlik."

Jó volt az utóbbi 10 napban összesen négyszer leutazni Szegedre, közben jókat beszélgetni. Nagyon úgy tűnik, hogy a miskolci kirándulás után ezzel véget is értek a nyári programjaim. Gondoltam, hogy a város kapcsán feltörő emlékeimmel sem az Agrippina bejegyzéseket, sem a frissen megírt Akárkit nem terhelem meg. Most negyedszerre – pénteken és szombaton -maradt idő erre a városra is, amelyik legtöbbször az elmulasztott (opera)előadások kapcsán merült fel. Feltétlenül több emlékem van arról, hogyan nem jutottam le ide, a szegedi alkotókhoz kötődő kb. 30 előadás kétharmadát vendégjátékként láttam.

Ígéretes kezdet - péntek délután szinte biztosra vettük, hogy az előadást nem mossa el az eső

Néhány fontosabb emléknek nyomot hagyok, azzal a hátsó gondolattal, hátha lesz valaki, aki kedvet kap az utazáshoz.

A nyaram nem szokott sem szabadtéri (vagy bármilyen más) előadásokról szólni, sem az időjárás előrejelzések folyamatos böngészéséről (estére lesz eső? nem lesz? – idén egyszer voltam eső miatt elmaradt előadáson is a város másik színpadán), a Szegedi Szabadtéri pedig nem szokott ingyenesen felkínálni egyfelvonásos prózai előadásokat a Dóm téren.

Most mégis jött az Akárki című moralitás-játék, amelynek a Tellér Gyula által írt szövegét, a rendező, Bodolay átdolgozásában használták fel a színlap tanulsága szerint, és napra pontosan 11 évvel a legutóbbi Dóm téri élményem (Turandot) után én is elutaztam Szegedre a fiammal. Ajánlanám, de csakis erre az egyetlen estére készült, és nem várható, hogy újra műsorra tűzik majd, így három oldalnyi nyomhagyás következik.

Akárki: Zsótér Sándor - Halál: Hegedűs D. Géza

Még a blogírás kezdetén minden nézésnek automatikusan új bejegyzést szenteltem, mert minden előadás tényleg más, még azonos szereplőkkel is. A néző is másként ül be másodszor – már az előzetes tapasztalatait nem hagyhatja otthon. Ha tegnap reggel tudtam volna, hogy van reális esélyem az esti újranézésre, eszembe nem jut a főpróba másnapján megírtakat némileg átdolgozni (mintegy 5 óra befektetéssel), kitenni, és most újra jelentkezni. Beértem volna egy poszttal is.

Azzal még inkább tisztában vagyok, hogy még egyszeri öt oldalt is rendkívül kevesen olvasnak el, minden esetben sokkal valószínűbb, hogy valaki inkább egy képriportot választ, és oszt meg. Még azok is, akikről szól a cikk, és akiket ajánl.

Ennek ellenére azt gondolom, hogy az Agrippina csapata öthetes szegedi próbaidőszak után, a karantén utáni első operabemutató elkészítéséért tőlem mindenhogyan megérdemli azt, hogy a maximális alapossággal járjak el, még akkor is, ha ez nem praktikus.További három oldal olvasható az előadásról.

Mindent leírok, ami még eszembe jutott a közönség előtt lejátszott második alkalom kapcsán, ezáltal saját magam számára meghosszabbítva az előadást magát is.

A látottak igazolták a rendező, Pányik Tamás elképzeléseit. Ennyi a lényeg, bővebben.

Több okból is nyomhagyásra érdemes a Szegedi Szabadtéri új bemutatója, nemcsak azért, mert ez az első nagy szabadtéri premier a karantén-időszak óta. Mostanára jól kiéheztünk, és szinte bárminek tudunk már örülni, amit együtt megnézhetünk – akármilyen rendezvény szervezői erre is számíthatnak. Jó lenne, ha ezek után most már mindig így maradna - "legyen az élet újra szép", és jöjjenek most már sorra az újabb előadások.

Eredetileg a premierről akartam írni, de csak a szerdai főpróbáról sikerülhet, mert a péntek estét elmosta az eső. A helyszínre mindkétszer külön lementem csak az előadás miatt, jó társaságban telt el az a pár óra, így nem bánom az elmaradt kalandot sem. Jó lett volna azért az előadást kétszer is megnézni, itt-ott biztosan módosíthattam volna az első benyomásaimon, de most már ennek a lehetőségét elengedtem – aki közel lakik, ma este 9-kor még arra mehet, próbálkozzatok. Emiatt is teszem ki már most a posztomat, hátha lesz, aki rájön, hogy ennek ő a célközönsége.

Hanczár György és Mester Viktória - Néró és Agrippina kampányol

Mire számíthat?

Ritkán akarnak egy előadásra annyian elküldeni, mint éppen a Szőcs Artur rendezésében 2019. októberben a miskolci Kamaraszínházban bemutatott Feketeszárú cseresznyére. Nemcsak azonnal a premier után, de később is érkeztek ilyen üzenetek, több személytől is. Az előadásról nemcsak azok beszélnek lelkesen, akik tíznél többször nézték, de azok is, akik még mindig csak tervezik. (A népszerűségnek ez biztosan az egyik fokmérője, korábban a „Kivilágos kivirradtig”-at emlegették hasonló mennyiségű szuperlatívusz kíséretében.) A miskolci nézők az évad előadásának is megszavazták, majd a tömeges érdeklődésre való tekintettel négy alkalmat tűztek ki belőle július 7-10 között bérletszünetben, ekkor már a Kamarából a Nagyszínházba áthelyezve (az 500 nézős keretet persze betartva).

Mi az előadás titka? – erre kerestem választ az utolsó, egyben évadzáró előadáson a hatodik sor közepén ülve. Ez az egyetlen prózai előadás, amit a karantén óta láthattam, így most minderről hét és fél oldalnyi kifejtés következik sok képpel.

Simon Zoltán - Lajos András - egy magyar és egy szerb hazafi

A váci Régi Zenei Napok két korábbi zárókoncertjéről is beszámoltam már, és most harmadszorra már úgy tűnt, mintha mindig itt adtam volna hálát eseménydús évadaimért. Nem kellett hozzá veszélyhelyzet, hogy tisztában legyek, hogy kivételes helyzetben vagyok, és nagyon sok olyan előadásra jutottam el, amelyeknek valóban könnyen lehetett örülni.

Ez a Teremtés ezúttal mégis inkább kezdet volt, jó esetben a poszt-karantén időszak elejét is jelezheti, bár egy héten belül voltam már három korábbi koncerten is. Az EFKZ és a Concerto Budapest programjairól írtak után most sikerült valamivel tömörebben megnyilvánulnom.

A karantén után visszatértek a koncertek az életünkbe, és most már a harmadik koncertről számolok be, illetve ajánlom a zenekar három jövő évadra tervezett programját is. Visszatértünk a rendes kerékvágásba? Megy minden most már minden, mint a karikacsapás? Változott valami alapvető vagy sem?

Az eddigi nyolc napon belül átélt összesen öt esemény után a magam részéről biztosan kijelenthetem:

1.egyetlen legjobb minőségű és szereposztású felvétel sem adhatja meg az élő zene élményét

2.nem kell, hogy egy produkció minden szempontból 100%-os legyen ahhoz, hogy nagyon lehessen szeretni, és hasson ránk

3.a karantén után sem akar senki hosszú leírásokat olvasni – továbbra is többet ér egyetlen jó kép (lám, én most mégis 3 oldalt nyomok rátok, teljesen logikátlanul – de csak arra, aki hagyja, és a tovább gombra kattint.

Eljött az utolsó nap. Akár maradhattunk volna még egy napot Répáshután - telt volna a nyárból -, de János már menni akart haza az apjához és a számítógépéhez, illetve a videómegosztóihoz, akiket nem tudott már napok óta követni. Az utolsó bejegyzése is kész, és így megírtam én is a kommentjeimet.

na még egy bükki kép