A nyaram nem szokott sem szabadtéri (vagy bármilyen más) előadásokról szólni, sem az időjárás előrejelzések folyamatos böngészéséről (estére lesz eső? nem lesz? – idén egyszer voltam eső miatt elmaradt előadáson is a város másik színpadán), a Szegedi Szabadtéri pedig nem szokott ingyenesen felkínálni egyfelvonásos prózai előadásokat a Dóm téren.
Most mégis jött az Akárki című moralitás-játék, amelynek a Tellér Gyula által írt szövegét, a rendező, Bodolay átdolgozásában használták fel a színlap tanulsága szerint, és napra pontosan 11 évvel a legutóbbi Dóm téri élményem (Turandot) után én is elutaztam Szegedre a fiammal. Ajánlanám, de csakis erre az egyetlen estére készült, és nem várható, hogy újra műsorra tűzik majd, így három oldalnyi nyomhagyás következik.
Akárki: Zsótér Sándor - Halál: Hegedűs D. Géza
Amit láttunk, nem a Szegedi Szabadtéri erre az évre meghirdetett programjának részét képezte (ezt a vírus-helyzet módosította, sok előadást töröltek), hanem a közönségnek szánt gesztus volt, köszönetnyilvánítás a szükséges változtatások elszenvedéséért.
A darab nem szerepelt a Dóm tér korábbi műsoraiban, bár úgy hírlik, évről évre feltűnik a Salzburgi Ünnepi Játékok kötelező elemeként. Eddig még nem jártam azon a fesztiválon, de ahogy most áttekintettem a Szegedhez fűződő élményeimet (külön bejegyzést szántam erre a témára), a Szegedi Szabadtérin is csak három évadban néztem korábban előadást, míg most hirtelen 10 napon belül ez volt a negyedik leutazásom…
A számadás, mérlegkészítés a darab kulcsszava – minden nézőt erre szólít fel az előadás is. Ez persze aktuális lenne bármikor, de a karantén időszak bezártsága és bizonytalansága a kampányszerű lakásfelújításon/rendcsináláson túl talán még több embert késztetett arra, hogy kritikusan tekintsen végig saját tevékenységén, és vegye szemügyre, hogy mennyire éli azt az életet, amelyet kellene, és veszi magát azokkal körül, akikhez valóban köze van. Mit szólnánk, ha most kellene földi pályafutásunkat hirtelen lezárni?
Pirosban a Jótett: Gidró Katalin - Kékben a Tudás: Farkas Andrea (Akárki ruháján ez a két szín dominál)
Mindez nézőfüggő, ahogy az is, hogy ki mennyire bátran néz szembe saját gyengeségeivel, és az is, hogy ki miként fogadta be ezt a hetven percet.
Remélhetőleg mindenki számára világos volt, hogy egy tanmesére kapott regisztrációs jegyet (turistaként valamely szálloda vendégeként, vagy szegediként a REÖK épülete előtt hosszas sorbanállás árán) - aki zenés-táncos látványos szórakoztatást remélt, az feltehetően nehéz helyzetbe került. (Három ember menet közben távozott - lehet, hogy ők nem tudták, hogy mire számíthatnak.)
Ami a megvalósítást illeti, a megváltoztatott programba szinte az utolsó percben beiktatott előadás alkotói nagyon erősen támaszkodtak a Dóm tér adottságaira, azaz magára a háttérként szolgáló templomra, amelynek építőit meg is jelöli a színlap látványtervezőként (Schulek Frigyes, Foerk Ernő). Sem díszlet, sem tribün nem épült a Dómmal szemben, viszont a székek olyan nagy helyközzel vannak lerakva, hogy ezúttal lazán lehetett a sorok között elhaladni. Az előadás folyamán a templom harangja is többször megkondult, és ezek a plusz hatások is az élmény részévé váltak.
a Dóm vetítő felületként
A figyelmünket az épület már csak azért is lekötötte, mert időről időre rá is vetítenek – helyenként az előadást kísérő zenék (Handel, Stravinsky, Morricone és Másik János szerzeményeinek) kottáit, vagy azokhoz kapcsolódó képeket, míg gyakran a közelről videózott címszereplő arcát. Mind a vetítés, mind a zenei betétek feltétlenül szükségesnek látszanak ahhoz, hogy egy ennyire hatalmas térben segítsék a fellépő 11 szereplőt abban, hogy végig fenn tudják tartani a figyelmünk.
A darab sajátosságai miatt ez csak részlegesen valósulhatott meg, így is keletkezett néhány rövidebb üresjárat, amikor nehezebb volt koncentrálni. Ezt vettem észre a fiam reakcióin is, ugyanakkor az előadást követő napon időről-időre szóba hozta a darabot, így azt hiszem, hogy ennek a hatása később fog igazán jelentkezni. Semmiképp nem mondható rá, hogy hatásvadász, a közönség szórakoztatását megcélzó akció volt – épp ellenkezőleg: az előadás inkább letisztult egyszerűségében fog bennünk nyomot hagyni.
Farkas László Róbert, mint Vagyon
Végigolvasva a színlapot, az első gondolatom az volt, hogy tényleg nem ismerem a vidéki színészeket. Ismerősen csengett ugyan egy-két név, mivel vendégjátékokban persze van olyan, akivel találkoztam, de egyáltalán nincs rálátásom Kosztolányi József, Gidró Katalin, Farkas Andrea, Sebők Maya, Sorbán Csaba, Balog József, Farkas László Róbert, Herczeg T. Tamás pályájára, és az előadásban a rendező munkáját segítő (és a hordozható kamerát is kezelő) Toronykőy Attiláról is csak az általa jegyzett operaprodukcióin keresztül van némi benyomásom. A felsoroltak személyesítettek meg mindenkit, akihez a főhős segítségért fordult (a Barátságot, Józanságot, Tudást, Szépséget és társaikat).
Utalás a jelen helyzetre..- (a maszkok az előadások állandó kellékei lesznek?)
Színészként hatni egy ilyen hatalmas térben prózai előadásban nem egyszerű, miközben az arcok nem látszhatnak igazán jól a nézőtér nagyobb részéről (a 16. sorban, ahol mi ültünk, már biztosan nem), bár lehetséges, hogy a második sorban ülő kritikusokhoz akár a szereplők apróbb gesztusai is eljuthattak. Maradt tehát a jelmez (Benedek Mari munkája – a mellékelt fotók magukért beszélnek), a mozgás és a hang, mint eszköz. Jelen esetben szó sincs „túlkoreografált produkcióról”, nem iktattak be semmiféle öncélú akciót (pl. táncbetétet). A beszéd felerősítéséhez mindenképp szükségesek voltak a mikroportok, és ez persze kényszermegoldás, viszont így legalább a szöveg mindenhogyan tisztán juthatott el a tér legmesszebb pontján ülőkig is.
A számonkérő pozícióban lévő Halál és tanulságokat levonó Bölcs különösen fontos szerepében Hegedűs D. Gézát hallottuk, aki nemcsak „név”, de élmény hallgatni a hangját. Ha nem is vehető ki tisztán az arca, akkor is már annyira ismerőssé vált, hogy látni véljük. Súlya van annak, amit mond, és vele kapcsolatban feltehetően sokaknak az jut eszébe, hogy lám, ilyen egy igazi színész. Az előadás legfontosabb résztvevője mégsem ő.
Bodolay választhatott volna egy hasonló kaliberű színészt Akárki szerepére is, aki szintén erősen teátrális hatást kelt. Nem így tett, viszont felkérte az elsősorban rendezőként (és egyébként Kossuth díjjal is) elismert Zsótér Sándort, hogy ő adja az arcát és a személyiségét a Halál által kiszemelt „átlagembernek”.
Zsótér Sándornak egyébként ez messze nem az első színészi felkérése, több színdarabban én is láttam játszani, és filmekben is fel-feltűnik – hangjával még annál is több színházi produkciót támogatott. Lassan 30 éve érdekel minden, ami hozzá köthető bármilyen formában, pályáját vidéken is próbálom követni (ez kereken a 70. bejegyzésem vele kapcsolatban) – és ezúttal sikerült utána menni és az előadás köré a fiam számára elfogadható programot is szervezni. (Lsd. a másik bejegyzésben)
A látvány hasonló lehetett a 16. sorból...
A rendező nem mondható civilnek, de színpadon feltétlenül más minőségben jelenik meg, sokkal egyszerűbben és természetesen, helyenként azt az illúziót keltve, mintha saját magát adná.
Ez az Akárki nem akárki, a Halál ebben a darabban egy büszke gazdagot szemel ki következő áldozatának, és az ebből a helyzetből fakadó tanulságokat látjuk. Zsótér Sándor alakításában egy lazán magabiztos, nem kicsit arrogáns, a sikereivel szinte kérkedő üzletembert képzeltem el, aki először könnyen megoldhatónak érzi a feladatot – a Halál lerázását – és azonnal alkudozni kezd. Később a józansága felülkerekedik, viszonylag gyorsan belátja, hogy segítségre van szüksége, és nem halogat. Később tudomásul veszi a megváltoztathatatlant, és egy idő után felhagy a lázadozással is. Ez a magatartás feltétlenül imponál nekünk, Akárki nem roskad össze, nem rinyál – cselekszik. És vannak jótettei is, ha nem is olyan sok, hogy ne szorulna rá némi támogatásra. Zsótér Sándor figurájában van valamiféle érdesség, és talán épp azzal kelt maga iránt érdeklődést, hogy nem akarja mindenáron rokonszenvesnek mutatni. Eléri, hogy azonosuljunk Akárkivel, és magunknak is feltegyük a kérdést, hogy velünk mi lenne hasonló helyzetben, ha netán most jönne el a számvetés órája. Rendkívüli módon emlékeztetett a karakter egyik szomszédomra, és nem zárnám ki, hogy sok néző lehetett, akiben hasonló asszociációi támadtak. Ez az előadást nyilván erősíti. Akárki nem lett "mindegyki".
Az előadás megtette a dolgát, a többi a nézőn, azaz rajtunk múlik. Még visszacseng egy-egy mondattöredék: "Mit kaptál, az időt, mint töltötted el???"
PS.1. Megjegyzem, hogy nem volt kellemes látvány a foghíjas nézőtér, különösen nem abban a tudatban, hogy ELVILEG MINDEN SZÉKNEK VOLT GAZDÁJA, és nyilván lehettek olyanok is, akik nem jutottak be erre, sem a néhány nappal korábban nyilvánossá tett előző napi főpróbára sem, mert azt az információt kapták, hogy megteltek a helyek. (A fotókat a főpróbán készítették.) Sokan drágának találják a színházjegyeket, de amint valami ingyenes, nem becsülik meg. (Ahogy most felmértem, ez volt az általam látott hatodik előadás ezen a helyszínen, de korábban minden alkalommal - a Párizs gyermekein (1989.07.13-14-15-én), és a két Turandoton (1991.08.03-án illetve 2009.07.24-én) – teljes teltház volt. Ha már számvetés, nyugodtan megjegyezhetik a Szegedi Szabadtéri programszervezői, hogy a célközönségük inkább szeretne nagykiállítású zenés darabokat, mint ingyenes prózát. Mehet a szekér tovább úgy, ahogy eddig, ha a vírus is hagyja.
Isten: Kosztolányi József
PS.2. SZEMÉLYES MEGJEGYZÉSEK – Szeged kapcsán, már nem az előadást érintik:
Ezúttal ellenálltam a csábításnak, hogy a csak nekem érdekes tényezők emlegetésével kezdjem a bejegyzésemet, de akit ez érdekel, azokkal megosztom a régi szegedi emlékeimet és ennek a kirándulásnak az egyéb hozadékait bónuszként.
A Szegeddel kapcsolatos minden bejegyzésem linkje pedig ez.
A Jótett felkérése közben
PS.3. A fotókat a Deszkavízió oldaláról osztotta meg a Szegedi Szabadtéri Fb-oldala.
