Legalább tízféleképpen tudnám elkezdeni ezt a bejegyzést, amelynek az előadásból választott kedvenc sorom adja a címét. Úgy látszik, mégsem ülök eleget a fészbukon, és csak hétfőn reggel ébredtem rá, hogy hoppá, EZ MÉG LESZ! Örülök, hogy megnézhettem - ajándék volt ez az este.
A Radnóti Miklós Színház a nyár közepére kitűzött három előadást a Tesla Labor kertjébe/udvarára, kilencven percben szünet nélkül Petri György verseit mondta/zenésítette Pál András és Rozs Tamás.
Remek volt, egyértelműen nézendő.
Ennyi a lényeg, de részletezem, „mert az angyal a részletekben rejlik."
A bemutató 2017. novemberében volt (az Ördögkatlannal koprodukcióban), és azóta beterveztem minden alkalmat, de ahogy ez lenni szokott, elúsztam. Volt olyan remek előadás (pl. a Bakfitty), amelyiket még ennél hosszabban is halogattam, és még így is revelatív hatást tett rám. Most is hasonló történt, az előadásnak teljes mértékben célközönsége lehettem, annak minden mozzanatát el tudtam fogadni. (Mi lett volna, ha netán Petri lenne az egyik kedvencem? – A költő felületes ismerete is bőven elég volt ahhoz, hogy nagyra értékeljem az előadást, amely befogadható mezei nézőknek előképzettség nélkül is, bár talán nem árt felütni a rá vonatkozó Wikipedia oldalt, illetve néhány versét elolvasni a digitális könyvtárban. Aki ezt nem teszi meg előtte, biztosan megteszi majd utána, nem késik le semmiről.)
Egy továbbképzés alkalmával egy neves kritikus egy mondatban véleményezte egy házi feladatként beadott kritikámat: „nagyon megbocsájtó tud lenni, ha akar”.
Ez jutott most eszembe, hogy ezen az AJÁNLÓ blogon az esetek többségében részeredményeknek örülgetek, rengeteg szerethető előadás van, amelynek vannak kevésbé sikerült részletei, vagy szereplői, és ilyenkor az elhallgatás eszközét szeretem a legjobban használni. Mert valóban nem kell, hogy valaki/valami tökéletes legyen ahhoz, hogy szeressük, de egy igazi kritikának a hiányokra is fel kell hívnia a figyelmet, míg egy ajánló esetén rendben van, ha csak a szépre emlékezünk.
Jelen esetben azt hiszem, hogy ebben az előadásban akkor sem tudnék gyenge pontokat találni, ha netán ez lenne a blogom profilja, és nem az lenne vállaltan a célom, hogy azt írjam le minden esetben, hogy miért volt érdemes a már kiválasztott előadást megnézni.
Nem tudtam erős elvárások nélkül menni, mivel Pál András pesti előadásainak többségét láttam (26 alkalommal foglalkoztam eddig vele 7 éven belül), a Radnótiban pedig „közel teljes a lefedettségem” , mégis 1988 óta járok ide rendületlenül. (Jelenleg csak A gondnok hiányzik, de ha minden jól megy, október végétől nézhető lesz). Számos előadást Pál András vitt a vállán, és az utóbbi időből különösen emlékezetes volt az őszi Moliere-bemutató, csak miatta is feltétlenül nézendő (4 főszerep összevonva, őrült mennyiségű szöveg, izzás 200%-on – Pál András mindent beletett, ez számomra kétségbevonhatatlan, bár az előadás mégis egyenetlen lett). Ezt látva, még rosszabbul éreztem magam minden elmulasztott Petri-est után…
Egyedül fellépni talán a legnehezebb, és jelen esetben a színész nincs is teljesen magára hagyva. A rendezőasszisztens felhívja figyelmünk a telefonok lekapcsolására, majd megjelenik Rozs Tamás, aki a versek egyrészét megzenésítette és el is énekli, és előadás közben időnként a csellóján átkötésként is játszik. Előkészíti a mégiscsak főszereplő színész megjelenését, akinek egykor a tanára volt (nyilván Kaposváron), és biztosítja.
Nemcsak az élő zene ad rengeteget a produkcióhoz, de a kettejük közötti kapcsolat maga is – érezzük, hogy két egymásra ráhangolódott embert nézünk, és ez a nézés valóban gyönyörűséget ad nekünk. („Hovatovább csak egy maradt nekem…a nézés gyönyöre”) A rendező, Valcz Péter először a hátunk mögé rendezi a zenészt, hogy teljes egészében Pál Andrásra figyeljünk, de a kapcsolat így is működik, a nézőtér nem olyan nagy a Tesla udvarán sem, hogy a kontaktust elveszítsék. (Először a Keres Emil próbateremben, majd később a Teslában létesített kamarateremben ment az előadás, ez a mostani kerti három alkalom csak közjátéknak tekinthető a sorozatban.) Banálisan hangzik, de erről az elrendezésről a Harry Potter patrónus-bűbája jutott eszembe, láthatatlanul, de mintha mégis végig biztosan össze lett volna kötve a két művész, és ez védettséget adott nekik.
Minthogy az első sor legszélére ültem, elvileg módom lett volna hátra is nézegetni, egy ideig próbálkoztam is, de aztán látva nézőtársaim fegyelmezettségét, elfogadtam Rozs Tamás játékát háttérhatásnak, ha egyszer annak szánták. Amint egymás mellé kerültek, a játék új színezetet öltött: alkalmanként civil, improvizatívnak látszó beszélgetésből szinte észrevétlenül váltott át a színész a kötött verses szövegre. Ezek a váltások lenyűgözően természetesek. Egyik pillanatban megvan az illúziónk, hogy Pál Andrást látjuk civilben, majd tíz másodperc múlva már Petriként szólal meg. Elhittem, hogy minden mondat belőle fakadt, létrejött a teljes azonosulás hiába néztem korábban annyiszor annyiféle szerepben.
Az átmenet valóban érzékelhetetlen, bár Petri avatott ismerőinek, illetve az előadás rendszeres újranézőinek talán idővel sikerülhet a tettenérés. (Lehet, hogy sokan épp ezzel kísérleteznek?)
Persze Pál András van olyan jó színész, hogy akár civil énjét is eljátszhatja, és könnyen lehet, hogy nem natúrban tárta fel nekünk önmagát, de ahogy nézzük, még ez sem kizárt, hogy bevállalná. Nem tűnik óvatoskodó típusnak. Nem lehet véletlen, hogy ezt a költőt választotta.
Nemrég egy rendező öt évvel a bemutató után azt mondta egyik művészéről, hogy nem tudta elérni, hogy az illető az ösztön énjéig lefúrjon, és a szerepbe beépítse a jófiú mögé elrejtett arcát is. Pál András jelenlétéről ezt biztosan nem mondaná senki, nem rejti el magát, a költőre is jellemző kíméletlen szókimondás a szerepformálásán is látszik. Vagy ha mégis, akkor ennyire ügyes.
Az est egyértelműen nem való azoknak, akik eleve megbotránkoznak Petri versein, például azon, ahogy eljut a napsütötte sávig, vagy ahogy beszámol saját érzéseiről, amelyeket szerelme öngyilkossága kiváltott benne, vagy akik nem akarnak színpadról egyetlen "csúnya szót" sem hallani. Ha valaki eleve azzal próbálkozik, hogy saját maga előtt is jólfésültnek tűnjön, és nem néz szembe ösztönénjével, annak itt-ott nyilván fájdalmas lesz a versek kegyetlen őszintesége.
Petri egy ezer wattos reflektort irányított magára, és még nagyítót is elővett. A megfigyelő pozíciója az övé, de a résztvevőét sem adta fel – a kettő együtt legalább olyan problémás, mint önfeledten nézni egy előadást és egyúttal elemezni is. („Ha reménytelen a lehetetlen, elbukásunk is ünnepély.”) Ezzel próbálkozom én is, néha még jegyzetelek, de most az első sorban ez nem merülhetett fel - emiatt nem tudom most az előadásból vett sorok özönével elárasztani ezt a bejegyzést sem, ahogy talán jó lenne. Maradnom kell a felszínen, és innen méltatni Petrit, aki mélyre ásott. Bizarr, de ez van.
El kell ismerni, a költő verseinek nyers őszintesége egyértelműen megosztó, és Pál Andrásék válogatása nem kerekítette le az éleket, elhangzanak az életmű legkeményebb és egyben talán legismertebb darabjai is.
Pál András egy horgászszékkel, nejlonszatyorral érkezett a szobanövényekkel körülrakott pódiumra. Emiatt lenne kert a Tesla udvara? A cserepek jelenlétét nehezen tudtam másként értelmezni, valahogy nem társítottam volna Petrihez, inkább csak felületes dekorációnak látszottak, amely akadályozza, hogy bárhonnan felléphessen a színész a pódiumra. (Később megtudtam, hogy ezek a növények nem részesei a benti előadásoknak, és ekkor már az én saját diákszínjátszós Leonce és Léna rendezésem is eszembe jutott, amikor az iskolai aulában bemutatott előadásnak díszletek hiányában én is ilyen hátteret szántam…)
A színész alaposan végigmér minket többször is, és még az előadás első felében látványosan megvakarja a fenekét, amely gesztust nem éreztem idegennek az elhangzó szövegtől, bár hasonló mozdulatokat nem szokhattunk meg korábbi verses esteken, és aztán elindul a közös kaland.
Csak hatvan embernek beszél, és az első sortól jó, ha egy méter választja el, tőlem néha karnyújtásnyira volt. Egyenként a szemünkbe néz, az előadás egy pontján körbejár és hűtött (!) söröket oszt nekünk (jut mindenkinek, aki kért és még marad is az előadóknak), bátran vállalja az interakciót. A nézőtér figyelmesen hallgatja, és annyira oldott a hangulat, hogy az sem zökkent ki minket, amikor valaki előadás közben lazán feláll, bemegy a színészek mögött (nyilván) a mosdóba, majd visszaül. Ketten ugyan menet közben távoznak, mert felháborítónak érzik a látottakat, de ez is belefér, sőt ez is azt jelzi, hogy az alkotók karakteresen mutatták be Petrit, nem akarták kiherélni. (Miután az esetről csak hallottam, így nem tudom, hogy pontosan mi zavarhatta meg a két távozót – maga a Petri-szöveg, vagy netán az előadásmód.)
Nekem az egyik első gondolatom az volt, hogy feltétlenül jót tenne, ha a diákjaim látnák az előadást, megismerkednének egy, a kötelező tantervben még véletlenül sem szereplő költővel, egy n+1. világlátással, amely viszont nem a XIX. századba vinné őket vissza, mint az érettségire kötelezők nagy hányada. Kipróbálhatnák, hogy miként tudnak ehhez a gondolkodásmódhoz viszonyulni, bár feltehetően csak egy-egy pontban éreznének kapcsolódási lehetőséget. (Ha egyszer például Villon költészete kötelezően emésztendő 15 éves korban, akár egy-két Petri művel összevetve is lehetne vele foglalkozni.)
Megfogott az előadás, néhány sor egészen el is talált, bár az én világom sok szempontból fényévekre van Petriétől, és többek között nincs különösebb saját élményem a pesti kocsmák világáról sem. (Ha kocsma, akkor vidék és a kéktúra bélyegző keresgélése, esetenkénti sörfogyasztással jut eszembe, vagy tágabb értelemben egy-két prágai hosszú hétvége.) A nyilvánvaló távolság ellenére Pál András által személyes élményként átélhetővé váltak a szövegekben megmutatott helyzetek. Számomra különösen a már említett megfigyelői pozíció tűnt érdekesnek, amely azonnal az előadás legelső szövegében is nagy hangsúlyt kap. Felhívást kapunk az ülésre és figyelésre, ami már csak azért sem esik nehezünkre, mert nézőként eleve ezért jöttünk, ülni és figyelni, mert „kell valaki az üléshez és figyeléshez.”
Ez a kezdés nyilván hatott már 2017-ben is, de most a karantén színházmentes hónapjai után jó ez a biztatás: a színházhoz kellenek a nézők is, az online nézhető közvetítések után érezhetik a színészek is a különbséget, milyen, ha megint van visszajelzés, mi pedig lehet, hogy még nagyobb szükségét érezzük, hogy legyen, aki meg akar minket szólítani.
Rozs Tamás - helyenként figyelői pozícióban is játszott
A közönségről még annyit: úgy néz ki, hogy nem félünk a közösségi helyzettől, a szabadtér és a hatvanfős nézőtér ezt nem is igen indokolná. A helyzetre a nézőtéri dolgozók maszkja figyelmeztetett, de a nézők közül csak hárman voltak, akik valamilyen oknál fogva maszkban ülték végig az előadást…
Az alkotók lezárásként az estet az immár hat éve halott Vallai Péternek ajánlották, akiről nekem is nagyon szép emlékeim vannak, még személyesek is rendezőasszisztens koromból, és akitől szemmel láthatóan Pál András egyértelműen átvette a „Petri hangja” szerepkört. Vallai fia, Valcz Péter rendező még nem sokkal a bemutató után egy interjúban összegezte nagyon frappánsan a több szinten is ható szövegek működési mechanizmusát és ezt érdemes szó szerint is idézni: „Először megragad egy bon mot, majd jön egy plasztikus kép, egy tűpontosan megtalált érzés, és már elkárhozva filozofálsz a létezés abszurditásáról, a teljes hiábavalóságon át az értelmet adó apróságokig.” (Mellékszálon nem tudom kihagyni, hogy Valcz Péterrel kapcsolatban feltétlenül említendő egy másik kétszemélyes előadás is, a Max és Mary – kifejezetten jó emlék.)
A költő most már 20 éve és két hete nincs köztünk, ez a három nyári előadás akár felfogható a kerek évfordulóra való emlékezésként. De nincs vége még. Ahogy a sörömet sem tudtam teljesen meginni előadás közben, ez az est sem fejeződött be a tapssal. A felvetett gondolatokat visszük magunkkal tovább.
Ps. A fotókat néhány nappal korábban a Major Feszten Juhász Éva készítette, nem tudtam ellenállni nekik, emiatt tengenek túl a szöveghez képest, még ennél is többet szerettem volna belőlük.
PS. 2020.07.30.
Darvas Gabó többször látta már az előadást, és velem ellentétben Petri jó ismerője. Ő fűzte hozzá a fb-bejegyzésemhez az alábbi verslistát, az előadást nézve maga szedte össze a felhasznált szövegeket. Ez az ő szellemi terméke, neki köszönhetjük. Akinek kétségei maradtak, hogy kell-e neki az előadás vagy sem, az olvasson bele a versekbe, itt a támpont hozzá.
