A karantén után visszatértek a koncertek az életünkbe, és most már a harmadik koncertről számolok be, illetve ajánlom a zenekar három jövő évadra tervezett programját is. Visszatértünk a rendes kerékvágásba? Megy minden most már minden, mint a karikacsapás? Változott valami alapvető vagy sem?
Az eddigi nyolc napon belül átélt összesen öt esemény után a magam részéről biztosan kijelenthetem:
1.egyetlen legjobb minőségű és szereposztású felvétel sem adhatja meg az élő zene élményét
2.nem kell, hogy egy produkció minden szempontból 100%-os legyen ahhoz, hogy nagyon lehessen szeretni, és hasson ránk
3.a karantén után sem akar senki hosszú leírásokat olvasni – továbbra is többet ér egyetlen jó kép (lám, én most mégis 3 oldalt nyomok rátok, teljesen logikátlanul – de csak arra, aki hagyja, és a tovább gombra kattint.
Ennek fényében a „poszt-karantén” korszakom 3. és 4. élményét röviden annyiban is összefoglalhatnám, hogy nagyszerű volt ismét látni élőben játszó zenészeket, különösen tegnap olyanokat, akiket eleget néztem ahhoz korábban, hogy szinte ismerősnek is érezhessem őket. Örültem, hogy ismét lehetőséghez jutottak, és bízom benne, hogy most nem jön ismét sok hónap szünet.
Akit a részletek mégis érdekelnek, picit bővebb kifejtés azért következik. Most először a csütörtöki koncertről, a Concerto Budapest fellépéséről.
A Városháza udvarán a Concerto Budapest ajándékkoncertet adott, amellyel többek között az egészségügyi dolgozók, pedagógusok munkáját akarták megköszönni, és ezt nemcsak élőben nézhettük a helyszínen, de még közvetítették is.
Ennél mi több az, ami adható/elvárható?
Ahogy néztem, a gépem az esemény után 9200 megtekintést mutatott, míg a helyszínre beférhetett talán 250 néző. Ez az arány mindenképp jelzi, hogy érdemes közvetíteni akkor is, ha nem tilos éppen a koncertezés, hiszen így olyanokhoz is eljuthat a kultúra, akik mozgásukban akadályozottak, vagy éppen nem lenne elég lelkierejük egy meleg nyári este elbuszozni a bevárosba valamelyik külső kerületből.
Ha jól emlékszem, sose jártam itt koncerten, amelynek nem az az oka, hogy nem voltak – még lesznek idén is további események -, hanem az, hogy a nyári hónapokban leálltam a színházzal/operával, és augusztus 20 előtt nem nagyon fordultam elő semmilyen helyszínen. Ebben az udvarban nagyon jól lehetne operákat játszani, az ablakok-erkélyek beindították a fantáziámat, és egy Cosí fan tutté-t már el is képzeltem itt…
A zenekar Beethoven I. és VI. szimfóniáját játszotta, amelyet túl sokszor nem hallottam élőben, hiszen koncertekre majdnem kizárólag azért járok, hogy az általam szorosabban megfigyelt operaénekeseket láthassam más művek éneklése közben is, de minden helyzetben, amikor kivételesen nem erről van szó, kifejezetten üdítően hat rám a „csak” hangszeres zene is.
Ezúttal ráadásul kedve volt a fiamnak is csatlakozni, akinek a múlt heti két koncert műsora talán jobban passzolt volna, hiszen az rövid egységekből állt össze, amelyek között volt még beavató szándékú informatív szöveg is, jelen esetben pedig Keller András nem beszélt, nem ismertette a művek keletkezési körülményeit, hanem „csak” levezényelte a két szimfóniát. Klasszikus koncert volt, és valóban inkább zenekritikusoknak adhatna témát, nem egy színházi beállítású ajánló blognak.
A gyerek, aki egyébként zongorázni tanul, mégis szerette ezt a hangversenyt, különösen az első részt, és élvezettel nézte – velem együtt – az előttünk ülő csellisták és bőgősök játékát. Jánost 11 évesen megfogta, hogy tényleg mennyire egyszerre játszanak a szólamok…
Én most is nagyon szerettem, hogy több zenekari művész arcán is látszott az élvezet, amelyet a játék váltott ki belőle – emiatt szeretek közel ülni a zenekarhoz, mert így az egyes tagok önállóan is hatnak, nemcsak egységként.
Lehet, hogy Beethoven szimfóniáihoz alapkövetelmény a négy nagybőgős, akiket legjobban megfigyelhettünk, de nekem ez szokatlannak tűnt, és az különösen meglepett, hogy volt egy nő közöttük. (Az egy héttel korábbi koncerten is figyeltem a bőgőst, és eszembe jutott, hogy a hangszer nagysága miatt ezt biztosan nem szokták nők választani.) Ekkor még nem tudtam, hogy azonnal másnap, a Miskolci Nemzeti Színházban dramaturgiailag is kiemelt szerepben fogok látni egy másik nagybőgős lányt, akiről majd mindenképp külön írni kell. (Bejegyzés jön külön, remélhetőleg holnap.)
Az előadásba szinte folyamatosan beleszóltak az udvar felett hangoskodó fecskék is, akikre vagy nagyon hatott Beethoven, vagy csak szokásos köreiket rótták élőhelyük fölött.
Az esemény után még hazamenni is nagyon jó élmény volt a kivilágított, de turistákkal nem telezsúfolt belvároson át - korábban ez a pesti est is hiányzott az életünkből, kár tagadni.
A koncerten kiosztották a Concerto Budapest jövő évadra tervezett programját, amely részletes szereposztásokat is tartalmaz. Ebből azonnal három hangversenyt ki is választottam magamnak, amelyekre szívesen elmennék. Ide belinkelem a teljes programot, de ezt a hármat külön is ajánlom.
1.szept.26. – Bartók halálának 75. évfordulóján Kékszakállút játszik a zenekar, mégpedig a Zeneakadémián. Ezen a blogon rekord-mennyiségű Kékszakállúról írtam már, de ez még nem a vége. Nemrég számomra is meglepő módon újabb szempontok jutottak eszembe, és majd elválik, hogy ez az előadás alkalmas lesz-e ezek kifejtésére – ha nem, akkor nem, majd igyekezni fogok, hogy a friss impulzusokat is észrevegyem, ne a saját prekoncepciómat erőltessem rá az előadásra vagy esetleg – rosszabb esetben – kérjem rajta számon. A Concerto Budapest által játszott több Kékszakállúnak is nyomot hagytam már, a mű az együttes megszokott repertoár-darabjának számít, így az újdonság a Bretz Gábor – Vörös Szilvia páros első közös fellépése lesz. Bretz Gábort sokat láttam Kékszakállúként, sőt hozzá fűződik az az előadás, amelyik először késztetett újranézésre (bár nagyon nem tetszett a rendezése, és végig nem voltam képes elfogadni 10+ megtekintés után sem), és amelyiknek premierjét több szempontból is nézői pályám egyik mérföldkövének tekintem. Ha arra nem megyek el, talán nem fordul ez a blog olyan erőteljesen operai irányba, vagy csak sokkal később…
Vörös Szilviát élőben jelentősen kevesebbszer láthattam fellépni, viszont idén kétszer is nézhettem a bécsi Staatsoperben, ahova miatta mentem el. Ezek után nem kérdéses, hogy pályájának második Juditját mindenképp nézni szeretném. (Idén januárban Finnországban már debütált a szerepben, sőt ezt lemezre is vették.) Ez biztosan az ő szerepe, még 2014-ben a Bartók Emlékházban mély nyomot hagyott bennem a darabnak az a részlete, amelyet Cser Krisztiánnal énekelt. Ez a pár perc – az elejétől az első ajtó kinyitásáig – az első elmélyültebb elemzés megírását váltotta ki belőlem, amelyet persze tavaly már egy 11 részes sorozattá bővítettem.
Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ez a Kékszakállú és ez a Judit miként fog a két Béla által megkonstruált csapdában vergődni, hogyan nem tudnak majd szabadulni az előre megírt törvényszerűen vesztes-vesztes játszmából. (Nem, nem muszáj így működni, ahogy Bartókék szereplői, hiába győzködnek minket, hogy ÁLTALÁBAN ez jellemzi a férfi-nő kapcsolatot. Egy luxemburgi előadás óta tudom, hogy ez igazából egy monumentális átverés, és van másik út is.)
Mire ez a koncert eljön, már éppen 18 hónap kihagyás után fogok a művel ismét találkozni, talán ez a hosszú ajánló is mutatja, hogy várom az újabb alkamat. (Ha már ajánló: Miskolcon többször is lesz Kékszakállú, Szabó Máté rendezésében – aki a darabot kedveli, annak utaznia is kell érte, ha színpadi változatban lenne kíváncsi rá.)
- dec.12. – Beethoven IX. szimfónia
Ezt a választást egy mondatban is meg tudom indokolni, és akik ránéznek a szereposztásra és valóban olvassák a blogomat, azoknak evidens lesz, hogy elsősorban miért tervezem a megtekintést - a többieknek meg mindegy. A Kilencedik az a Kilencedik. (Nézzétek át a műsorfüzetet, ezt javaslom.)
- 2021. febr. 27 – Olasz Kultúrintézet – halasztott koncert
Ez esetben sem bonyolult a helyzet: a Purcell Kórust is nagyon szeretem, a hozzájuk gyakran csatlakozó Megyesi Zoltánt is, sőt a műsor önmagában is érdekel – mind Schubert Stabat matere, de Arvo Parté is, akinek János passióját gyakran hallgatom, és örülök, hogy valaki felhívta rá a figyelmem. Haydntól élőben keveset találkoztam a „Krisztus hét szava a kereszten” c. oratóriummal, és most még erre is lesz esély.
A felsoroltakon kívül még nagyon sok hangversenyt említ a füzet, többféle bérlet is váltható jelentős kedvezménnyel, érdemes még most megfontolni, kinek mi férhet bele.
Az ajánló után, most már egy új bejegyzésben a tegnapi koncertről is megemlékezem, amelyet Vácon láttam éppen az említett Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus előadásában, akiknek a pályáját a lehetőségekhez képest szorosan követem.
PS. Valuska Gábor fotóit a zenekar fb-oldaláról töltöttem le, ahol néhány további is megtekinthető.
