Ritkán akarnak egy előadásra annyian elküldeni, mint éppen a Szőcs Artur rendezésében 2019. októberben a miskolci Kamaraszínházban bemutatott Feketeszárú cseresznyére. Nemcsak azonnal a premier után, de később is érkeztek ilyen üzenetek, több személytől is. Az előadásról nemcsak azok beszélnek lelkesen, akik tíznél többször nézték, de azok is, akik még mindig csak tervezik. (A népszerűségnek ez biztosan az egyik fokmérője, korábban a „Kivilágos kivirradtig”-at emlegették hasonló mennyiségű szuperlatívusz kíséretében.) A miskolci nézők az évad előadásának is megszavazták, majd a tömeges érdeklődésre való tekintettel négy alkalmat tűztek ki belőle július 7-10 között bérletszünetben, ekkor már a Kamarából a Nagyszínházba áthelyezve (az 500 nézős keretet persze betartva).
Mi az előadás titka? – erre kerestem választ az utolsó, egyben évadzáró előadáson a hatodik sor közepén ülve. Ez az egyetlen prózai előadás, amit a karantén óta láthattam, így most minderről hét és fél oldalnyi kifejtés következik sok képpel.
Simon Zoltán - Lajos András - egy magyar és egy szerb hazafi
A választ rendkívül röviden is meg lehet adni: azért érint meg mindenkit, mert „mindenkinek is készült”, nem szűk rétegnek, létfontosságú üzenetet fejez ki szórakoztatva. Ilyesminek képzelném a legjobb értelemben vett népszínházat.
Nem könnyű egy előadással mindenkire hatni. A „fontos” előadások nem mindig kellemesek, amit meg sokan szeretnek, az rendszerint túl mélyre mégsem megy. Miután a miskolci a város (sőt a megye) egyetlen színháza, így minden hasonló előadás főnyeremény, és nagyon kell örülni, hogy ennek a Cseresznyének ezúttal egy jelentősen ismertebb musicalt – a szintén jó hírű – Hegedűs a háztetőnt is sikerült leköröznie a szavazáson.
Az alábbiakban a jó áttekinthetőség kedvéért pontokba szedve felsorolom azokat a tényezőket, amelyek miatt különösen szerethető az előadás – elvégre ez egy ajánló blog. Az októberi premier óta a hivatalos kritika ezt már megnézte, minden részletre kiterjedő elemzéseket nyilván írtak – ezeket majd a bejegyzés aktiválása után én is elolvasom. Remélhetőleg egy vagy több kritikus-díj jelöléssel méltatni is fogják. Ha kritikus lennék, az én cetlimen ez a Cseresznye a legjobb előadások, a legjobb zenés előadások és a legjobb férfi főszereplő rubrikákban biztosan ott lenne.
Lajos András, Bodoky Márk, Czvikker Lilla - a három főszereplő az előtérben
1.Áradó energiák
A néző nem tudja kivonni magát, ha azt érzi, hogy a színpadon a játszók egészen átadják magukat a darabnak. Normál körülmények között is szeretjük a szenvedélyes színpadi létezés látványát, emiatt is volt ez már októberben revelatív hatással a közönségre, a karantén alatti kényszerű elvonókúra pedig még jobban felértékelte ezt.
- Élő zene és tánc
A fentiekkel szorosan összefügg, hogy a BABRA együttes élőben húzza a talp alá valót, és a mulatós magyar nóták, illetve népdalok kapcsolódnak a cselekményhez, de attól függetlenül is megérintenek. Lehetne persze feszesíteni az előadást, a színlapon meg nem nevezett dramaturg (a rendező?) bőven húzhatott volna belőle, de nem akart. Jól érezte, hogy a néző élvezni fogja, ha ebben a világban hosszan elmerülhet, tehát ezúttal nem kell tömörségre törekedni.
Az is rengeteget számít, hogy a főszereplő prózai színészek is énekelnek és táncolnak, így a zene és a tánc szervesen tud beépülni az előadásba, nem illusztrációként. Az előadás számomra két igazán katartikus pillanata is ilyen jelenethez kötődik: teljesen levett a lábamról, amikor az első, illetve a második felvonás végén – többek között – Lajos András és Simon Zoltán hihetetlen lendülettel belevetette magát a táncba.
Füzi Attila koreográfus és Nagy Nándor korrepetitor említése nem maradhat el, hiszen jelentős részük van a színészek sikerességében.
- Praktikus díszlet, látványos megoldások
Az előadásból a néző gyönyörűen megkomponált képeket is visz haza. Kezek árnyéka egy megvilágított ajtón a színpad hátterében…(Szerettem volna legalább ennek illusztrálására fotót találni, de pont erről nem sikerült.) Nem most láttam először olyan színpadi havazást, amelynek volt többletjelentése, de ez nem vont le az élmény hatásosságából. (A világosító nevét a színlap nem tüntette fel, de ő is a produkció szürke eminenciásai közé tartozik.) Szűcs Edit korhű jelmezeket tervezett, amelyre nézve elhihető, hogy az I. világháború éveibe kerültünk. Árvai György kamarajelenetekre és impozáns tablókra is egyaránt alkalmas színpadi teret hozott létre, a kamaraszínházi helyszín hangulatához igazodva. Jó lett volna az eredeti helyszínen is látni az előadást, akkor most össze tudnám hasonlítani a hatást. Kismértékben látszott így is, hogy szűkebb színpadban gondolkodtak eredetileg, de mégis jó ötlet volt az áthelyezés – a nézői igényekre néha érdemes tekintettel lenni. A forgó felhasználásával a váltások könnyen végbemehettek, nem tört meg az előadás lendülete átdíszítés miatt.
Somhegyi György
(Idén korábban Miskolcon egyedül a Don Carlost láttam, amelyről a karantén miatt nem tudtam befejezni a posztomat, csak a bevezetést tettem eddig ki, de amint sikerül még egyet nézni belőle, megosztom az eddig már tíz oldalnyi félkész anyagomat is. Érdekesség, hogy annak a látványvilága is e két tervezőhöz köthető. A jelmezekkel kapcsolatban akkor volt hiányérzetem, de most egyáltalán nem. Ez a produkció nem akart eleve messzebb nyújtózkodni, mint amennyit a színház lehetőségei megengedtek – ez a végkövetkeztetésem.)
- Romantikus szerelmi történet – az elérhetetlen utáni sóvárgás
Nagyon kevés olyan előadás hat ránk érzelmileg, amelyből a szerelmi szál teljesen kimarad. Amelyik előadás pedig nem érint meg minket, csak intellektuális élményt nyújt, az viszont csak keveseket érdekel.
Ezúttal egy ügyesen megkonstruált szerelmi háromszög áll a középpontban, amelynek minden szereplője valóban rokonszenves. Két jóbarát ugyanabba a nőbe szerelmes - egyikük a nő férje, a másik pedig vonzalmának tárgya. Igazi határhelyzetet élünk meg, amelynek a létrejöttéért senki nem hibás, sőt mindenki áldozat anélkül, hogy igazán bűnös lenne. Az előadás mondandója szempontjából külön plusz, hogy a két férfi két külön világot képvisel, így ez a szerelmi összefonódás jelképes értelmet is nyer. A szerelmeseket ezúttal nem pusztán külső akadályok, vagy a családjuk másként gondolkodása választja el, mint pl. a Rómeó és Júliában; most ennél nagyobb válaszfal: az elvek, tisztesség, illetve az identitás. Lehet-e boldog a szerb érzületű nő magyar férfival, nem jobb-e, ha a hozzá hasonlóan érző és gondolkodó férje mellett marad?
Ha racionálisan nézzük, a más értékek, más gondolkodás és a megszokás hosszú távon legyőzi a szerelmet, de az előadás belenget nekünk egy legalább részleges happy endet, bár nem ad garanciát a több évtizedre nyúló boldogságra, sőt a bemutatott végkifejlet igazán valószínűtlen. (A címben megadott mondat akár vonatkozhatna két szereplő egymás iránti vágyakozására is, jutott eszembe ez a kettősség, bár eredetileg nem erre utal.)
Ha józanul ránézünk a felvázolt helyzetre, akkor sokkal életszerűbb lenne egy egyszerű megcsalási történet, amelyet a felek jól-rosszul titkolnak és elfogadnak, de az elérhetetlen utáni végnélküli sóvárgás motívuma ettől még hálás színházi téma, még hálásabb, ha ahogy itt látjuk, kölcsönösség is társul hozzá. Szeretjük átélni az erőteljes érzelmi hullámzást.
- A szerelmi vágyakozás ellenpontja – a halál, fájdalom hangsúlyos megjelenése
Az eredeti darab szövege nincs a birtokomban, de feltételezem, hogy jelentős dramaturgiai módosításokat hajtottak végre rajta. Az első felvonásban olyan nagyon intenzíven jelen lévő katonák a másodikban halottként is időről-időre feltűnnek – ekkor már fehér zubbonyba öltözve. Az, hogy a főszereplők szerelmi drámája az első világháború éveiben játszódik, nem válik mellékessé, a betoldott néma jelenetek jelentős mértékben szolgálják a mondanivaló érvényre juttatását. Végig tudatában vagyunk a veszteségeknek is, és ez a pillanatnyi boldogság értékét kiemeli.
- Erős színészi játék – fő- és mellékszerepekben
A fent említett szerelmi háromszög résztvevői: Bodoky Márk, Lajos András és Czvikker Lilla.
Azonnal megemlítendő: működik ez a háromszög, bár, ha valaki az azonos témájú kisregényt ismeri (Géza és Dusán, 1932 – kötelező olvasmány nyárra az előadás rajongóinak – mindössze 200 oldal!), azonnal láthatja, hogy a szereplők fiatalítása ténylegesen csökkenti a szerepek súlyát.
Eredetileg negyvenes férfiakról van szó, húszéves barátságról és sokéves némán tűrt szerelmi fájdalomról. Lajos András minden szempontból tökéletes választás Dusán szerepére. Bár nem hiszem, hogy megüti a negyvenet, így is elhisszük neki a meglett férfit. „Vele megyünk”, őt szeretjük meg. Ha az asszonyt el is veszítette, a közönség jelentős részét a saját pártjára állíthatta. (Mindenki nevében nem nyilatkozhatom, de szenvedélyével és nehezen tűrt fájdalmával engem megnyert – ez tény.) Hatalmas csinnadrattával is lehetne, sőt kellene ezt az alakítást ünnepelni. Korábbi szerepformálásai után nem mondanám, hogy ez az elmélyült alakítás meglepett volna, de így is revelatív. Még így is az lett, hogy előre azt hallottam, hogy mennyire zseniális. Benne van ez a nagyon mélyen érző, szélsőséges gesztusokra is hajlamos férfi, aki éppen úgy bele tudja magát lovallni a mulatozásba, mint a magyar katonatisztek.
Hozzá képest Bodoky Márk túl fiatal, és azáltal, hogy ő lesz az ellenpólus, más síkra terelődik a feszültség, sőt nagyban leegyszerűsödik a helyzet. A fiatalabb férfi viszi a nőt – ennyi.
Bodoky Márk ettől még érvényes ellenpont, megértjük, ha egy nő felé hajlik. Elegáns és hatásos vágyakozó, magára irányítja a tekintetünket az első jelenetekben, miközben némán dohányzik. Képes arra, hogy érdeklődést és rokonszenvet keltsen maga iránt.
A történet mégis mássá formálódik általa, elég szoros kapcsolatot láthatunk, de mégsem két húsz éve összeforrott ember barátságát - ezt életkora mégis lehetetlenné teszi. (A kisregényen viszont látszik, hogy a szerző legelsősorban a magyar főbíró szemszögéből mutatja be a történéseket, abban egyértelműen ő a hozzánk legközelebbi személy, Hunyady Sándor ezzel a nézőponttal tudott a legjobban azonosulni.)
Bodoky Márknál éreztem egyedül, hogy még nem állhatott át egészen a nagyszínházi helyszínre – helyenként még a hatodik sorban is nehezen hallható a hangja. Az világos, hogy a kamarajeleneteknél természetellenes lenne a hangoskodás, de ha valakit nem lehet érteni, akkor a néző könnyen kizökkenhet az előadásból. Feltehetően a következő előadásokra már valamelyest fel fogja erősíteni magát.
Ami Czvikker Lilláról könnyedén elképzelhető, hogy két férfi imádatának is tárgya, de a titkolt szerelmét könnyebben lehetett elhinni, mint azt, hogy férjéhez is valóban kötődik, még ha nem is érez iránta testi vonzalmat. Az előadás jelenetsora ennek kibontására kevesebb lehetőséget nyújtott, nekem ez a magyarázatom rá.
Szőcs Artur szereposztása megváltoztatta az eredeti mű karaktereit, és a döntésekor nyilván színészeinek egyéb feladatait is mérlegre tette. Azzal nem kellett számolnia, hogy a mű ismeretében tömegek fogják rajta számon kérni a szereplők alkatát-életkorát, ez is a kezére játszott.
A siker őt igazolta, és ahogy elmerenghetnénk azon, hogy milyen húzásokkal lehetne például a második részben megpörgetni az előadást, úgy akár másik Gézával is elképzelhetnénk ugyanezt. Ennek még akkor sem lenne igazán sok haszna, ha a rendező választása csődöt mondana. De nem, ez a hármas is hitelesen működött.
Alap, hogy egy ilyen darabhoz legyen meg a nyerő hármas, de jelen esetben a siker tényezői között említendő, hogy a kisebb szereplők is jó helyzetbe kerülhettek, többet tudnak magukból adni még akkor is, ha túl sok színpadi idő nem jut nekik. (Ha sok színész kényszerül statisztálásra egy előadásban, előbb-utóbb törvényszerűen elmegy a kedvük tőle, de ez most nem az az eset.)
A férfi színészek helyzete hálásabbnak tűnik, mint a nőké, akiket a már említett Czvikker Lillán kívül Horváth Alexandra, Szirbik Bernadett, Molnár Anna és Kerekes Valéria képvisel, és szinte megfigyelői státuszban jelen vannak alkalmanként további lányok-asszonyok. Erős hangsúlyt is kap, hogy ez alapvetően mégis férfi-világ, a férfiak hozzák az összes lényeges döntést, a nők esetleg „a vágy titokzatos tárgya”-ként szerepelhetnek.
A további karakterek közül - a teljesség igénye nélkül - kiemelek néhányat, akikről azt éreztem, hogy a legnagyobb mértékben növelték meg az előadás energiaszintjét.
A katonák csapatként erős hatást keltenek, de külön is jól érvényesülnek, még a két szinte néma szereplő is, akik erősítik a táncjeleneteket. Tetszett a papucsférj sorba hanyatló és egyetlen túlélőként visszatérő Koller Krisztián, és a meglehetős lendülettel egyszerre többfelé is udvarló Somhegyi György is, mindketten jól megjegyezhetőek.
Egy nagyságrenddel komolyabb szerep jutott Simon Zoltánnak, aki rangban is felettük áll (főhadnagy), ellentmondást nem tűrő jelenség. Az első felvonás egyik igazi főszereplője, a szerb Dusán ellenpontja-mulatótársa. (Ha valaki csak a kisregényt ismeri, abban mindössze néhány mondatnyi szerepe van az öt tisztnek, ahhoz képest különösen megnöveltnek érezni ezeket a szerepeket.)
A főhadnagy afférja a nagybőgős lánnyal (Varga Veronika) végigvonul az első felvonáson, és ez már egyértelműen rendezői betoldásnak/színészi improvizációnak érződik. Jó dramaturgiai megoldás – legalább látunk egy szinte túl egyszerű udvarlási jelenetet, amely ellenpontozza a főszereplők szerelmi gyötrődéseit. A zenész „csak” nagybőgősként van jelen, érezzük, hogy nem színész, de a jeleneteik így is működnek, talán mivel minden esetben természetes egyszerűséggel reagál az ostromra. (Az előző este jártam egy koncerten, ahol épp az egyik nagybőgős lányt figyeltem a legtöbbet, korábban azt hittem, hogy ezt a hangszert nők egyáltalán nem is választják – már ez is meglepett.)
Simon Zoltánt nézve eszünkbe juthat az is, hogy amennyiben ő udvarol Irinának, azonnal elvitte volna, és semmiféle lélektani drámának nem lennénk tanúi. (Nem láthattam meg, hogy milyen volt Don Juanként az évad első felében. Mintha azt az előadást alig játszották volna, és nem látom a jövő évre tovább vitt repertoárdarabok között sem. Most sajnálom, hogy a színháznak nincs adóssága ebből, és ezt nem fogom tudni pótolni.)
A középpontban: Szegedi Dezső
Külön említendő Szegedi Dezső is, aki most nem kapott jelentős feladatot, de a közönség érezhetően megörült neki azonnal, amikor színpadra lépett. Minden szerepének súlyt tud adni - ezt figyelem meg vagy 25 éve. Amióta színházat nézek Miskolcon mindig ott volt, és jó, hogy még mindig ott is van.
Az új jegyző: Kokics Péter
Nem maradhat ki a legjeimből az intrikust játszó Kokics Péter, aki nagyszerűen hozza a visszataszító árulót, illetve Feczesin Kristóf, aki kellően tenyérbemászó az új hatalom képviseletében. Akár véletlen, akár tudatos döntés eredménye, de szerencsés, hogy azonos korú és hasonló alkatú a főbíróval, aki helyett érkezett.
- Humor – Fandl Ferenc
A darab mondanivalója súlyos, ehhez mindenképp jól jön a humor, és nincs így sem túladagolva. A katonák riposztjai mellett több is elfér, ezt jól ismeri fel a rendező, amikor – különösen az első részben – erőteljesen kiemelte a részeges pópa szerepét, és Fandl Ferencre osztotta. Már megint övé a leghálásabb szerep, kapott egy igazi nagyjelenetet is, amely saját fejlesztésű improvizációnak tűnik. Fandl Ferenc alakításait egyre jobban szeretem nézni, mondhatni „bekúszott” az életembe. Nekem már ő is „húzónév”, szívesen nézem mindenben. A karantén időszakban igazán tetszett a Hóhérok főszereplőjeként is, még felvételen is működni látszott az előadás, és szívesen néztem volna a Betörő az albérlőm címszerepében, ha a 284 km-es emléktúránk után időben be tudunk érni Miskolcra. (Erre a Cseresznyére lett volna a legjobb beérkezni, de így sem volt rossz, hogy csak emiatt utaztam vissza Miskolcra két hét csúszással.)
- Megfontolásra érdemes mondanivaló
Ugyan ezt hagytam legutoljára, talán azért, mert az előadás minden alkotóeleme és szereplője a mondanivaló szolgálatában áll.
Az első világháborúnak több mint száz éve vége, és ennek kapcsán sok előadás foglalkozott a korszakkal, idén pedig eljutottunk Trianon kerek évfordulójához is. Sok sebet tép fel az említése még mindig, a határon kívül rekedt nemzetiségiek helyzete nem rendezett, de bőven lehetne kiváltó okairól, a később többségbe került népek sérelmeiről is szót ejteni.
Az új főbíró átveszi a hivatalt - Feczesin Kristóf
Nagy értéke Hunyady Sándor eredeti darabjának, illetve az említett kisregénynek, hogy az esemény után tíz évvel árnyaltan foglalkozott ezzel, sablonosság és részrehajlás nélkül, mindkét oldal nézőpontjára rálátva. Írásain érződik, hogy személyes tapasztalatból beszél, hiszen élt a Vajdaságban, Dungyerszkij György nagybirtokos személyi titkára volt még a világháború előtt. Ezt a családot a kisregényben többször is emlegeti, munkaadója modell lehetett számára, és nem lehetetlen, hogy a szerb-magyar barátság lehetőségét kettőjük kapcsolatáról mintázta.
Önmagában is fontos egy Trianont és a nemzetiségi kérdést tárgyaló előadás, ugyanakkor a látottak ennél tágabban is értelmezhetőek.
Ha tetszik, ha nem, nehezen viseljük a másságot, érezni a médián keresztül, hogy Magyarország jelenleg is két részre szakadt, bár ez nem újdonság, mert az igazi kemény diktatúrák idejét leszámítva mindig kétfele húzott a politikai elit, már az Árpádok alatt is sikerült egy másik pólust alkotni, jellemzően a mindenkori trónkövetelő köré szerveződve. (Annyi eltérés van persze, hogy mivel korábban nem mondták, hogy az átlagembernek is joga lenne beleszólni, hogy ki irányítson, a széles tömegeknek nem biztos, hogy egyáltalán volt véleménye a vezetésről – a földbirtokosok kiváltsága volt csak az ellenségeskedés.)
Ez az előadás nem mutat fel semmi újdonságot, viszont a gyűlöletkeltést egyértelműen kárhoztatja. El kellene fogadni a másként gondolkodást – és ehhez mintát is mutat: lehet valakinek olyan barátja, aki a másik oldalon áll. Ezért sem mellékes, hogy jelen esetben ez a baráti kapcsolat elhihetőnek mutatkozik a Lajos András és Bodoky Márk által játszott szereplők között. Látjuk a két oldal kölcsönös sérelmeit, és helyettünk hangzik el az általam a címbe is beemelt mondat (ha nem is egészen pontosan így, csak hasonlóan) – „miért nem lehet végre összefogni, miért nem lehetünk végre MI?”
Magyar katonák, a hivatalszolga (Keresztes Sándor) és a szerb pópa (Fandl Ferenc) együtt
Ennek a vágya sokakban is megfogalmazódhat, bár mindenki más-más megoldási javaslattal élhetne, hogyan kellene ezt a nagy nemzeti összefogást megvalósítani. Az előadás csak ezt a sóhajt fogalmazza meg, de konkrét megoldási javaslattal nem áll elő – az már nem a színház kompetenciája.
A színház közösségi művészet, előadás közben lényegtelenné válik a játszó és a néző személyek világnézete, politikai beállítottsága is – egységet tudtunk alkotni, ha csak egy estére is. Az előadás nézése közben ezt az egységet megélhetjük végre, és ez lesz az erősebb, nem az, ami elválaszt. Ezt a vágyunkat a karantén még felerősítette, így ezt az előadást még jobban lehet szeretni. Egy nézőnek minél több másként gondolkodó szeretett ismerőse/barátja van, annál jobban azonosulni tud ezzel „(a hazának) nincsenek olyan kicsinyes passziói, hogy meggyűlöltessen velünk egy emberi arcot” üzenettel. Miután nekem több ilyen jó ismerősöm is akad, emiatt az erőteljes üzenet miatt is nagyra értékeltem az előadást. (Tegnap épp órákat tölthettem el valakivel, aki a magyar színházi viszonyokról gyökeresen másként gondolkodik, de a kölcsönös szeretet feltétlenül erősebb, mint a véleménykülönbség. Ez az előadás is ezt nyomatékosítja bennünk.)
- Lezárás
A felsorolt tényezők úgy is meglehetnek egy előadásban hiánytalanul, hogy mégsem állnak össze. Ahogy a főzésnél sem elég, ha megvannak a jó alapanyagok, kell hozzá jó szakács, de még az is számít, hogy ül le az asztalhoz az, aki végül értékeli/megeszi. A szerencse-faktor sem utolsó. Erről a „fogásról” viszont nyolc hónap előadásai megmutatták, hogy működött még „békeidőben” is, és most a karantén lecsengése után talán még inkább. Remélhetőleg még hosszan nézhető lesz az új évadban is.
- Személyes kiegészítés
Ezek után jöjjön még néhány személyes megjegyzés, ha még valaki nem unta el egészen a témát.
Előélményeim:
Hunyady Sándor darabja rendkívüli módon nem vonzott, miután egyetlen – számomra kellemes, de nem korszakos jelentőségű – előadás-emlékem már fűződött hozzá a Budapesti Kamarából. Annál mélyebb nyomot hagyott bennem a fent többször emlegetett kisregény, amelyet most újra elolvastam. Ennél is jobban szerettem az ebből 2000-ben készített tízrészes rádiójátékot Derzsi János, Rátóti Zoltán és Ráckevei Anna közreműködésével.
Ha az embernek valamit olyan sok szavahihető ember dicsér, (és még a nézőtéri dolgozók is ezt emelik ki, mint kedvencüket), az csak felkelti a kíváncsiságát, és persze az előadásra nem tud alacsony elvárással beülni. Ennek megfelelően már januárban is csak kevésen múlt, hogy kihagytam, azóta szerintem minden kitűzött alkalommal beterveztem. Könnyebb lett volna, ha ebben az évadban is vannak olyan szombatok, amikor több előadás is megnézhető egymás után, de ilyen alig akadt, pedig ahogy a színház egyre inkább prosperál, egyre több távoli néző is várható.
A múlt pénteken valóban csodát várva mentem el Miskolcra, az év eddig legmelegebbnek mondott napján, amikor a villamosmegállók kijelzője 38 fokot mutatott. A színház kellemesen légkondícionált, akár az egész nyarat is végigjátszhatták volna – mind a körülményekre, mind a közönség érdeklődésére lehetett volna alapozni.
A csodavárás egyébként veszélyes dolog, sőt egy remeknek tartott előadásra visszaülni szintén az, könnyen csalódhatunk. De vannak olyan előadók/előadások, amelyeknek a minősége olyan magas (illetve a néző kis önismerettel felszerelve tudhatja, hogy rá mi hat biztosan), hogy mégis beváltják a hozzá fűzött reményeket.
A sokak számára tökéletes előadás ritka, de valaminek nem kell százszázalékosnak lennie ahhoz, hogy örülni lehessen neki és szerethető legyen. A héten lejátszott négy előadás között is biztosan lehetett legjobb és kevésbé sikerült, de ez kevésbé érdekes azoknak, akik csak egyszer láthatták.
Üdítő élmény volt másokkal együtt ülni megint, mintha nem is állt volna le az élet – ráadásul extrém-jó helyről, a földszint hatodik sorának közepén lehettem. Egy ilyen helyzetben az ember teljesen benne van a közönségben, és – ki hinné – most semmiféle fennakadásról, zavaró körülményről nem tudok beszámolni, ahogy néhány koncerten/operán szoktam. Ültünk, néztük a darabot, nevettünk és sírtunk – nem én voltam az egyetlen, aki a tapsrend után azonnal egy zsebkendőt is előkotort. Nem szeretek meghatódni, és jó erős élmény kell, ami ezt eléri.
Az órámra egyszer sem néztem rá az előadás megkezdése után, a szünetben sem. Az, hogy majdnem fél 11 volt, amikor kijöttünk, meglepett.
Az sem véletlen, hogy ebből a négyes sorozatból három estén (így az általam látott utolsón is) szűnni nem akaró állótaps volt. Prózai előadásokon igazán ritka a hasonló eset, a Nemzeti Színház „alföldis” korszakának utolsó hónapjaiban lehetett ezt az erős köszönetnyilvánítást érzékelni. Ezen túl – az én praxisomban – a Fesztiválzenekar külföldi fellépésein láthattam hasonlóan extatikus állapotú közönséget, ráadásul a Kékszakállú herceg vára után, itthon sosem. A magyar néző kényelmesebb, nehezen áll fel, és bravózáshoz meg nem szokott hozzá, pedig néha minden oka meg lenne rá... (Ha már Kékszakállú – itt jegyzem meg, hogy jövőre Miskolcon is lesz, Szabó Máté rendezésében.)
Ezt az előadást feltétlenül látnom kellett, ismeretlen ismerőseimnek is köszönöm az invitálást, és minden színházszeretőt arra biztatnék, hogy lakhelytől függetlenül kerekedjen fel és amint lehet, menjen el Feketeszárút nézni Miskolcra.
PS.A fotók a színház fb oldaláról származnak, Készítette: Gálos Mihály Samu, Vajda János
