Jó volt az utóbbi 10 napban összesen négyszer leutazni Szegedre, közben jókat beszélgetni. Nagyon úgy tűnik, hogy a miskolci kirándulás után ezzel véget is értek a nyári programjaim. Gondoltam, hogy a város kapcsán feltörő emlékeimmel sem az Agrippina bejegyzéseket, sem a frissen megírt Akárkit nem terhelem meg. Most negyedszerre – pénteken és szombaton -maradt idő erre a városra is, amelyik legtöbbször az elmulasztott (opera)előadások kapcsán merült fel. Feltétlenül több emlékem van arról, hogyan nem jutottam le ide, a szegedi alkotókhoz kötődő kb. 30 előadás kétharmadát vendégjátékként láttam.
Ígéretes kezdet - péntek délután szinte biztosra vettük, hogy az előadást nem mossa el az eső
Néhány fontosabb emléknek nyomot hagyok, azzal a hátsó gondolattal, hátha lesz valaki, aki kedvet kap az utazáshoz.
33 éven belül mindössze 11 alkalommal jártam a városban, és a 2013-2018 közé eső öt közül négyet részletesen meg is örökítettem ezen a blogon.
I.
Szegedre 1987. május 14-én jutottam el életemben először, mégpedig osztálykirándulás keretében három napra, és a szegedi színházban ekkor láttam életem első Toscáját is. Ez volt az első szervezői sikerem is: akkor 15 osztálytársam döntött úgy, hogy neki is van kedve ezt választani esti programként, és így az egyik kísérőtanár is hajlandó volt minket elkísérni. Életem legboldogítóbb operaélményei között tartom ezt számon, és soha más Tosca ezt az estét nem tudta felülmúlni azóta sem, és egy ideje már tudom, hogy a rárakódott nosztalgia miatt mindez szinte lehetetlen. A legmélyebb nyomot a Scarpiát megszemélyesítő Gyimesi Kálmán jelentette, akivel egy későbbi nem kevésbé emlékezetes operapremier délutánján véletlenül összeismerkedtem. Már ez is régen, 2015. október 19-én történt, és így a megtekintés után 28 évvel gratuláltam is az előadáshoz.
Váratlan felfedezés volt ez a Durkó Zsolt emléktábla - miközben Babits nyomába eredtünk, erre is ráakadtunk
II.
1989-ben nagy boldogság volt az első egyetemi évem után ugyanide visszatérni majdnem egy hétre. Egyik szobatársammal a kempingben sátraztunk, és háromszor is megnéztük a Győri Balett „Párizs gyermekei” című előadását, egymást követő napokon (1989.07.13-15.). Ahogy már többször leírtam ezen a blogon, feltétlen lelkesedést/kritikátlan rajongást egyedül a Győri Balettet alapító Markó Iván személyével kapcsolatban éreztem, így örültem, hogy élőben nézhetem végre a friss bemutatóját.
II.
„Lesz, ami lesz” alapon indultunk el későbbi férjemmel a Szegedi Szabadtérire Turandotot nézni 1991. augusztus 3-án, amelyet akkoriban még „A” kedvenc operámnak neveztem volna…A jegyszerzés még bejött az utolsó pillanatban, de a stoppolás már nem. Hajnali vonat lett belőle visszafelé.
IV.
Ugyancsak nagyon jó élmény volt hat évvel később, 1997. június 13-15 között az akkor Szegeden bonyolított színházi találkozón öt (kecskeméti, kaposvári, nyíregyházi) előadásra is beülni. Az előadások jók voltak, és ekkor volt már néhány ismerősöm is az egy évvel korábbi debreceni találkozóról, és akkor már otthonosnak tűnt a város is. Mintha már akkor sem lett volna nyitva az a tejivó a Széchenyi téren, ahova 1989-ben naponta bementünk reggelizni, azóta is foglalkoztatott, hogy mikor alakíthatták át.Horváth Mihály utca - ide járt Babits két éven át tanítani (állítólag nem túl szívesen, de ki tudja?) Lemértük, a lakásához képest fél órán belül volt gyalog.
V.
Éppen Kamondi Zoltán rendezőasszisztenseként dolgoztam néhány hónapig, és 1998. november 14.-én volt egy szabad délutánom és estém, így leutaztam Szegedre, hogy a Kisszínházban Amerikai Elektrát nézzek. Fogalmam sem volt arról, hogy miként fogok hazajutni, de mégis kaptam segítséget az utolsó pillanatban, és az előadás is jó élményként maradt meg. Azóta 22 év telte el, és már ennyire előkészítés nélkül nem szoktam elindulni, amit néha sajnálok.
VI.
Ezek után 11 év szünet következett, amelyet egy újabb Turandot tört meg, mégpedig 2009.júius 24-én, azaz e bejegyzés apropójaként szolgáló Akárki előtt pontosan 11 évvel. Erre az akkor 10 hónapos fiamat és mindkét lányomat is vittem – pontosabban: Szegedre vinnem kellett mindhármukat, de az apósomat is, aki a két kisebbre vigyázott, amíg Vilmával az előadást néztük. A szegedi vadasparkot mind szerették.
Az akkor nyolcéves lányomnak az már a sokadik Turandotja volt, és mivel Rálik Szilviát különösen szerette ebben a szerepben, nagyon lelkesen jött velem. (Rálik Szilvia annyit énekelte a szerepet, hogy feltehetően nem nagyon juthatott eszébe ez a nem is kerek évforduló, miközben ezen az estén épp Füreden szerepelt az Operaház gálakoncertjén. Azt pláne nem is sejthette, hogy igen kicsi választotta el attól, hogy mi is megnézzük ezen a gálán – ha a szállásfoglalást sikerült volna csütörtökre áttenni, miután az Akárki-főpróbát is nyilvánossá tették, akkor most egy másik bejegyzésben írtam volna le ezt a számunkra érdekes évfordulót.)
VII.-XI.
2014-18 között volt még öt szegedi látogatásom, amelyből négyet meg is írtam, így aki ezekre kíváncsi, részletes beszámolókat találhat róluk. (Az egyik megnézett előadást, a Faustot szintén Bodolay rendezte, aki az Akárkit is jegyzi.) Egyet kihagytam, mert abban az esetben az ajánló-vonalamat félre kellett volna tennem, és nem szerettem volna Fáy Miklós utánzójaként fellépni. Elég hülyén hatott volna a posztban a keserű igazság, hogy találtunk egy nagyon jó pizzériát, egy még jobb cukrászdát, kellemesen beszélgettünk összesen hét órán át egy feledésre inkább érdemes koncert apropóján, amelyen azért az egyik szólista kifogástalan volt.
Pihenés - görkorcsolya le, cipő fel - játszótér a Felsővárosban
XV. 2020.július 24-25.
A múlt heti három látogatás mindegyike az Agrippina címszereplőjének, Mester Viktóriának szólt, ez a hétvége pedig a külön bejegyzésben tárgyalt Akárki köré lett építve. Feltétlenül szerettem volna Zsótér Sándort főszerepben látni ismét, és azt is akartam, hogy a fiam találkozzon ezzel a darabbal és persze a várossal, amelyikről nem maradtak korábbról éles emlékei. Zsótér Sándor rendezéseiről már korábban is beszéltem neki, ez után a szegedi kaland után teljesen biztos, hogy egy életre megjegyezte, hogy kicsoda.
Az Akárkin túl a görkorcsolya volt a másik kulcsszava a programunknak.
János a 284 kilométeres gyalogtúra megtétele után kapott egy görkorcsolyát, amellyel Pesten is csináltunk emléktábla-nézegető körutakat. Egy közeli Babits emléktábla előtt állva jutott eszembe a kombináció: mennyire jó program lehet ugyanez Szegeden egy megfelelő előadás kapcsán. Így is lett.
Ezt a táblát célzottan kerestük...
23 órán belül legalább tíz órán át görkorcsolyázhatott, és közben nézegettük az emléktáblákat, amelyeket ebben a bejegyzésben elszórtam. Persze ez csak a töredéke, csak azok, amelyeket érdekesebbnek gondoltam. A szegediek lezárták a rakpartot a hétvégére, és ez bizonyult a legjobb terepnek – a macskaköves felületekhez képest különösen ideálisnak.
Ezt pedig véletlenül láttuk meg
Voltam ugyan Szegeden korábban is, de a halászlé valahogy kimaradt, így beültünk az éppen felújítást elszenvedő Roosevelt tér Halászcsárdájába is, ahol nagy erőfeszítések árán ketten meg tudtuk enni az egy adagot. (Kaptam három tippet, de a másik két helyszín eléréséhez kocsi kellett volna, így maradtunk a központban.)
Míg pénteken sokakkal együtt a RetRock együttest élőben hallgattuk a JATE főépülete előtt, amint éppen az EDDA még Miskolchoz kötődő számait játszotta, élveztük a város pezsgését az Akárkire várva, szombaton jó volt borús időben mászkálni, és még a szemerkélő eső se zavart. (Kezdjük megszokni, hogy az eső minden programunkba belezavar, ez már monszun éghajlat, egyre biztosabb vagyok benne.)
János szerint a legjobb hely Szegeden
A Dugonics tér mellett 2013-ban létesítettek egy kisebb játszóteret – „Kráter térjáték” néven, és János mindkét nap ide akart visszatérni többször is. Szombaton a nap folyamán kétszer hosszan is görkorcsolyázott, én meg olvastam – elképzeltem, milyen lett volna itt élni, és a gyerekeket nevelgetni. Nem volt előzetes tudomásom semmilyen számomra érdekes eseményről, így még akár estig is Szegeden maradtunk volna, de végül még a betervezett cukrászdai üldögélés is kimaradt: János korcsolyázás közben ráesett a kezére, és már mentünk is az állomás felé, hogy végül - egy számomra különösen izgalmas beszélgetéssel eltöltött vonatút után - a napot a János kórház traumatológiáján fejezzük be. János nem először járt már itt, bár a legutóbbi sportsérülése éppen akkor volt, amikor én éppen a BFZ-t követtem a külföldi turnéján és a nagymamára volt bízva. (Ez voltaképp nem is rossz, 16 hónap mégis eltelt a két esemény között.) Most is nyugodtan nézett szembe a helyzettel. Ezúttal semmit nem érzékeltünk az egészségügy sanyarú helyzetéből, szinte azonnal megkapta a gipszét, mi pedig átterveztük a következő két és fél hét programjait. Majd most próbálkozhat azzal, hogy átszokik jobb kézre.
Szombat dél körül, szemerkélő esőben
Minden rossz, ha a vége rossz?
Nem, kellemes volt az egész szegedi tartózkodás, ezúttal nem esett az eső, nem maradt el az előadás, végig jól éreztük magunkat, János feltétlenül szeretne visszajutni minél hamarabb. Már csak jó csillagállás kell hozzá, és az, hogy legalább a két és fél hét leteljen, hogy ismét korcsolyázhasson…
Egy augusztus 8-ra kitűzött ígéretes program Gregor József emlékére (eső esetén zárt helyen! - mennyire előrelátóak a szegediek)
Ps. A fotókat én készítettem a telefonommal ezen a két napon – olyanok, amilyenek.