A váci Régi Zenei Napok két korábbi zárókoncertjéről is beszámoltam már, és most harmadszorra már úgy tűnt, mintha mindig itt adtam volna hálát eseménydús évadaimért. Nem kellett hozzá veszélyhelyzet, hogy tisztában legyek, hogy kivételes helyzetben vagyok, és nagyon sok olyan előadásra jutottam el, amelyeknek valóban könnyen lehetett örülni.
Ez a Teremtés ezúttal mégis inkább kezdet volt, jó esetben a poszt-karantén időszak elejét is jelezheti, bár egy héten belül voltam már három korábbi koncerten is. Az EFKZ és a Concerto Budapest programjairól írtak után most sikerült valamivel tömörebben megnyilvánulnom.
A műsor persze már a járvány előtt is adott volt, és Vashegyi György művészeti vezető ezúttal zenekara és kórusa egyik régen bevált stabil repertoárdarabját választotta előadásra. (Az újdonságot most is a nyitókoncertre hagyták.) „Ez már a torkunkban van” – néhány közreműkődője így nyilatkozott –, és ezen nem lepődtem meg, ahogy azt is előre tudtam, hogy Szutrély Katalin ismét kívülről fog énekelni. Váratlan események még ilyen biztonságos helyzetben is történhetnek persze, épp ez az élő események varázsa, hogy semmi nem kiszámítható.
Szutrély Katalin, a csembalónál pedig Gyöngyösi Levente
A zenemű elhangzása előtt három beszéd is elhangzott, a várható program ismertetésén kívül a mesterkurzus és a zenetanulás fontosságáról, szükségszerűen érintve persze az elmúlt karantén-időszakot is. Ezek összesen tíz percig tartottak, de ahhoz hozzájárultak, hogy a 22.30-as vonathoz már csak a tapsrend otthagyása árán lehetett volna biztosan odaérni. (De ki képes elrohanni egy Teremtés után?) A vonatra feltehetően azért sem gondolnak a szervezésnél, mert kevesen lehetnek, akik nem autóval érkeznek a közeli Vácra, és nem is ez volt az utolsó hazajutási lehetőség. (Ha minden vidéki színház székhelyéről lenne hasonló vonat 11 táján, új távlatok nyílhatnának, hozhatna talán némi áttörést a magyar kulturális életben – jutott eszembe mellékesen.)
A Teremtésnek nemigen tudok ellenállni, az elmúlt öt évben minden alkalommal megnéztem, ha módom volt rá, és erről több bejegyzésben is nyomot hagytam mindig azzal a valós észrevétellel, hogy ajánlót nehezebb írni egy színházi blogra erről, mint zenekritikát lenne. (Utóbbi nem az én kompetenciám, azt meghagyom a koncerten egyébként jelen lévő két zenekritikus ismerősömnek, akik láthatóan örültek, hogy a friss élményüket élőben megoszthatják egymással.)
A Teremtést legutóbb a Müpában, január elsején láttam, és be is számoltam, hogyan rontotta el néhány nézőtárs számomra az élményt, hiába voltak nagyon jók a közreműködők, és a terem akusztikája. Utóbbi túl jó is: minden mocorgás, köhögés is messzire hallatszott. Akkor el is ment a kedvem egy időre a hangversenyektől, bár ezt a hangulatomat a karantén hónapjai alatt elfelejtettem.
A váci székesegyház akusztikája közel sem ennyire jó, viszont egyházzenének egy templom mégis megfelelőbb hangulatú közeg. Ezúttal a közönség jól viselte magát, olyan emberek gyűlhettek össze most, akiknek nagyon hiányzott már az élő zene, és különösebben nem is féltek a közösségi együttléttől sem. A szervezőkön kívül csak néhányan jöttek maszkban, amelynek a viselete itt sem volt kötelező, hiszen vidéki kulturális eseményeken zárt térben sem az. Nem vettem észre nagy különbséget a korábbi évekhez képest, ami a nézőszámot illeti, bár a protokollnak fenntartott első öt sor nagyobb része bántóan üresen maradt volna, ha néhány bátor ember az utolsó percekben előre nem szivárog. Mégis csak be lehetett volna férni, hogy a zenekar egy részét is közelebbről nézhessem – mértem fel én is, de már nem akartam másokat felállítva kimászni egy távolabbi padból, hiszen annyira rossz helyen így sem ültem. Ugyan a continuót játszó Gyöngyösi Levente arca így csak pillanatokra kerülhetett a látóterembe. (Másik kedvenc csembalistám-orgonistám, a mindig nagy mosolyokkal játszó Szokos Augustin ezúttal a nyitókoncerten lépett fel, és most csak a közönség sorait gyarapította.)
A vonósokat se tudtam egyesével megfigyelni, viszont a templom jobb oldalára rendezett fúvósokat, illetve az üstdobokat megszólaltató Varga Zoltán Mihályt annál inkább…
A műben helyenként a teremtés megfelelő pillanatainak kiemelésére komoly szerephez is jutnak a dobok, de ezen az estén még erőteljesebb kiegészítő hanghatásokat is hallhattunk: hatalmas mennydörgéssel, jól látható villámokkal együttjáró vihar tört ki az előadás közben („és lőn világosság”), de szerencsésen véget is ért, mire negyed tizenegykor elhagytuk a templomot. Áramszünet még pillanatokra sem lett, mint ahogy ősszel egy hasonló viharral egybekötött koncert közben egy kis vidéki templomocskában, de az oratórium egyes szövegrészleteit ez a kísérőjelenség még inkább kiemelte, és más volt a kivetítőn „mindent elemésztő záporról” olvasni, vagy azt, hogy „kezének műve megmutatkozik a mennybolton”.
Najbauer Lóránt
Amennyire megszerettem ezt a művet egy youtube-felvételnek köszönhetően, annyira nem tudom jónak tartani a szöveget, sőt egyes részeknél azt érzem, hogy Haydn kikacsint ránk, és maga is poénra vette. Leginkább az „állatos résznél” érzem ezt, ahol „örömében bömbölő oroszlánról” van szó… A basszista nem igyekezett ebből viccet csinálni, bár más alkalmakkor kiderült, hogy nem áll tőle távol a humor. Najbauer Lóránt plasztikus megjelenítésre törekedett, érződött, hogy pontosan tudja, hogy mikor mit énekel, és mit kellene láttatnia. Kedélyes mesélő angyal, aki a teremtés fázisaiból a konkrétumokat hozza tudomásunkra. A tenorista Komáromi Márton, illetve Szutrély Katalin szoprán nem egyszer a dicsőítés lehetőségét kapja – és persze ez a közel kétórás mű egésze az. Mindhárman nagyon igyekeztek minket meggyőzni, hogy a teremtés jól sikerült.
Amikor a karmester is rendesen látszik egy képen...- Vashegyi György
Nehéz elhinni, hogy Haydn ennyire elégedett volt az őt körülvevő világgal, de reménykedjünk, hogy helyzeténél fogva hátha mégis. Az Ádám-Éva jelenet szövege is megérne egy kis megállást – az itt felvázolt férfi-nő kapcsolat végleg a múlté, a szerző bölcsen leállította a cselekményt a kígyó megjelenése előtt, még valóban a kezdet kezdetén. (Azért nem rossz magunk elé képzelni, egy kölcsönös tiszteleten és szereteten alapuló felhőtlenül harmonikus viszonyt...)
Sokkal valószínűbb, hogy a barokk és a klasszicizmus idején egyaránt a zene önmagában is ünnepet jelentett, és a szerzőknek bármely keserves témában – még Jézus kínszenvedéseiben – is sikerült olyan eseményt meglátniuk, amely hálaadásra adhat okot a kor hívő emberének. Ez a szemlélet a mű legmeghatározóbb eleme, a zene szépsége a mai, és nem szükségszerűen vallásos hallgatót is feltölti – minél jobban ismeri a művet, annál inkább.
A koncert előtt és után jó volt látni az ismerős zenészeket, énekeseket, akik a sok hónapnyi bezártság után már hiányoztak, és örültem annak is, hogy egy-két percet beszélgethettem néhányukkal, sőt volt, akivel ennél többet is. A karantén azt is megmutatta, hogy kikhez kötnek minket erősebb kötelékek, amelyeket a bezártság sem gyöngített meg, de azt is, hogy a vékony szálaknak is van megtartó ereje. (Persze egy művész egy nézőnek a színpadról nyújthat igazán sokat, néhány civil pillanat nem is mérhető össze azzal, amit egy ilyen mű átadása jelenthet.)
Jó lenne, ha valóban az újrakezdés egyik első mérföldköve lenne ez a Teremtés, és most már nem állna vissza a karantén, kihagyna minket a második hullám…
Ami pedig a további műsort illeti: az Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus augusztusban Pannonhalmán lép fel először, majd szeptemberben jöhet a h-moll mise a Müpában. – koncertjeikről, bérleteikről érdemes fb-oldaluk mellett az orfeo.hu-n tájékozódni.
Ps. A fotók a Régi Zenei Napok Fb-oldaláról származnak.
