Mezei néző

Néha azt hisszük, hogy minden automatikusan helyreállna, ha néhány dolog hipp-hopp eltűnne az életünkből, ami igazán zavar, és mehetne minden tovább. Ha most ki-ki megáll egy percre, feltehetően könnyen fel tud sorolni néhány olyan kívánságot, amely nyilvánosan is vállalható – pl. szűnjön meg a hülye vírus és a vele kapcsolatos állandó félelem, bizonytalanság, és a korlátozások is –, de persze lennének olyanok is, akik egy-egy személy köddé válásában látnák a kizárólagos megoldást, akár a nyilvános szférában, akár a magánéletükben. Ha valaki őszinte, nyilván emlékszik, hogy voltak hasonló kimondott vagy kimondatlan vágyai.

Mi van akkor, ha mindez megvalósul? Minden automatikusan rendbe fog jönni? (Tényleg minden rendben volt a vírushelyzet előtt? – ha már ezt a legkézenfekvőbb példát hoztam, érdemes erre válaszolni.)

Ez a felütés szorosan kapcsolódik a Rózsavölgyi új bemutatójának alaphelyzetéhez, amelynek a műfaja pszichotrillerként szerepel a színlapon (Patricia Highsmith művét Radnai Annamária fordította magyarra), Szarka János rendezte, és két részben, összesen 120 percben nézhető.

Porogi Ádám és Józan László - két idegen a vonaton

3825-ön állt a színházi előadás számlálóm március 16-án a Rózsavölgyi Szalon „Az utolsó óra” című előadása után, amely a 2019-20-as évadban a 158. eseményem volt. Az utóbbi (blogírással töltött) 8 évadom átlagánál 70 előadással néztem kevesebbet. A karantén feloldása után július-augusztus folyamán még hozzájött 23 (koncertekkel, operák főpróbáival és bemutatóival), amelyekről kevés kivétellel írtam is.

Ez volt az első színházi nyaram, 11 vidéki eseménnyel, és az előadásokhoz köthető néhány (15) emlékezetesen jó és hosszabb beszélgetéssel. (Hatvan napon belül ez sok vagy kevés?) Az, hogy ez említésre méltó, és a „normális” színházi életünkben csak a szünetek és esetleg az előadás előtti-utáni pár perc a tipikus, szomorú. A karantén alatt azzal kellett szembenéznem, hogy még ezek is hiányoznak, színházba kell mennem ahhoz, hogy legalább futólag találkozhassak hasonló érdeklődésűekkel. Az ember mégis társas lény és előadások sokasága fejezi ki az ezzel kapcsolatos hiányérzeteinket, hogyan nem működik a kommunikáció, és erre jött ez a hülye vírus, a távolságtartással, mint legfőbb szabállyal. Ennek a fontosságát feltétlenül tudatosította az elmúlt időszak, így még többre értékeltem ezeket a helyzeteket, amikor valóban találkoztam valakivel.

De ennek elismerésén túl, mi szűrhető le e 23 előadás statisztikáiból, ami a nézők színházhoz való viszonyulását illeti? - ez itt a kérdés.

Don Giovanni Sárospatakon

Mi érdekelte igazán a pesti nézőt/olvasót 2020 nyarán, miután lement a három hónapnyi színházi kényszerszünet?

A címben idézett kérdésre nagyon könnyű rávágni a választ: pontosan kétszer ötven perc (egy húszperces szünet beiktatásával). Ennyi ideig tartott ma ugyanis Kőbányán, a KÖSZI egyik tagintézményében (Kő Café, Előd utca 1.) Szabó P. Szilveszter önálló estje, négy buszmegállóval az Eiffel Műhelycsarnokon is túl, ahol még sosem jártam.

Kőbányáról automatikusan a pincerendszer jutott eszembe, illetve a Stúdió K Peer Gyntje – ezek után már ez a délután is be fog villanni, ha a kilencesre felülök, ahogy az a közeli jövőben többször is megtörténhet.

A karantén utáni időszakom egyik legjobb spontán ötlete volt Szabó P. Szilveszter megtekintése, ez egy percig nem kérdéses.

Mondanom sem kell, hogy a színész rajongótáborának ez KÖTELEZŐEN NÉZENDŐ lehetőség, legközelebb február 7-én.

Ez a lényeg, a saját benyomásaim rövid összefoglalása pedig már olvasható is.

Tíz nap gondolkodás után mégis rászántam magam, hogy a margitszigeti Bánk bánról írjak, mégpedig mindössze  a főpróba alapján. A Coopera még további 99 alkalmat tervez a Kárpát-medence területén, lesz módja mindenkinek egyet beiktatni a programjába.

Molnár Levente és Mester Viktória

Lassan egy éve hallottam először, hogy a BDZ a Don Giovannira készül és Hábetler Andrást kérte fel rendezőnek, aki minden körülmények között közönségbarát zenés színházat csinál, nem titkoltan beavató szándékkal, és mindig van valami fontos üzenete is előadásainak, és ráadásul kedvemre való énekeseket szokott maga köré gyűjteni. Ez a sárospataki bemutatón, a Zempléni Fesztivál záróeseményén is így történt.

Köszönöm a Zempléni Fesztiválnak, illetve az ezt megszervező "Interkultur Hungariá"-nak a célzottan ehhez a bejegyzéshez küldött fotókat, és az előadást magát is. Várom a folytatást.

Don Giovanni és Leporello - Kálmán Péter és Cser Krisztián

(Az előadásról szóló beszámolómat - mindössze három képpel már öt napja kitettem, de az újabb fotókra várva még sok minden eszembe jutott, és amit itt találtok már 7000 karakterrel és 13 képpel több, mint volt eredetileg, de talán elérte már a végleges formáját. Természetesen, ha valakinek vannak további jó képei, akkor szívesen megőrzöm azokat is, ez a 11 oldal még ennél több képet is felvenne.)

Ha valaki látott már Manna produkciós előadást, akkor nem kell hozzá túl sok információ, hogy eldöntse, érdekli-e vagy sem. (Ezen a linken további kilencről készült bejegyzés.) Jellemzően kevésszereplős, intim térben játszódó, színészcentrikus rendezések ezek, amelyek mind valamiféle közérdekű témáról szólnak, és rendszerint olyan színészeket hoznak össze, akik vagy szabadúszók, vagy más-más társulatok tagjai.

Ez az az általános benyomás, amely nekem eddig leszűrődött, és ennek a képnek nem mond ellent a mai új bemutató sem.

Hartai Petra és Gémes Antos

Az, hogy egy kortárs magyar író darabjáról legyen szó, és maga a szerző rendezze a művét, viszont már ritkaság, de most mégis ez történt a Magvető Caféban.

Ez az előadás nem nagyon szorul ajánlásra, Keresztes Tamás rendezése meglehetősen széles közönségréteg figyelmét fel fogja kelteni csak a plakátján található információkkal is. Mégis írok róla, mert ráakadtam Szokodi Bea képeire, amelyek megérdemlik a minél többszöri felhasználást, és annyi képet tettem bele a fb-oldalára kitett negyvenből, amennyit csak elbírt ez a három oldal, vagy még annál is kicsit többet...

happy end-féleség

Vegytiszta összművészeti szórakoztató JÁTÉK felsőfokon – ennyi a lényeg,

Következő alkalom: szeptember 14-én este az Újpesti rendezvénytérben.

Ma este a Spirit Színház kamaratermében jártunk, ahol valóban intim térben – kőszínházban bent! – nézhettük meg az Equust, Czeizel Gábor három éve repertoáron lévő rendezését, most először.

Aki már látta a nagyteremben kilenc színésszel, annak is érdemes újra jönnie, mert ez egy öt színészre átformált verzió, amely nyilván alakult a szereplőváltások mellett azért is, mert még eggyel szűkebb térbe került. Harminc nézőnek játszik öt színész, valóban karnyújtásnyira, húsz négyzetméteren. Luxus.

Mivel van még most augusztusban belőle három – aug. 14, 15, 16 – sőt szeptember végén (16, 23) újabb két időpont, ezt az ajánlót abban a reményben teszem ki most nagy gyorsasággal, hogy lesznek olyanok, akik ezt a jó lehetőséget megragadják. Aki szeretné kipróbálni, hogy milyen ez a közelség, annak a mai este igazán alkalmas a kipróbálásra. Most még a maesteszinhaz.hu oldalra is felkerültek jegyek, azaz féláron is elérhető annak, aki gyorsan dönt. (Az előadás nem pótszékezhető, ha nincs már jegy, akkor kénytelenek vagytok egy másik nappal próbálkozni.)

Kellemes nyári estéről tudok nyomhagyó-ajánlót írni, az Orlai Produkció új előadásának városmajori bemutatkozásáról. A legelső előadást ezúttal a debreceniek kaphatták, ez volt a „Hogy szeret a másik?” második nyilvános előadása.

Grisnik Petra, Ötvös András, Nagy Viktor Dániel, Edvi Henrietta és Pataki Ferenc - két helyen egyszerre

Még lesz egy utolsó előadás Békés András „A sevillai borbély”-rendezéséből augusztus 9-én, vasárnap, amelyre valószínűleg a maesteszinhaz.hu-n lehet is jegyeket kapni este 9-től. Ez a leglényegesebb információ, és remélve, hogy lesz, aki kedvet kap, már itt is a beszámoló.