Oázis volt a hetemben ez a nyolcvan perc, sőt több, mivel a színházban töltött várakozás idejét is ide számítanám. Jó itt kicsit ücsörögni az 1929-ben alapított játszóhely régi fényképeit, színlapjait nézegetve, érdemes ide korábban érkezni, és tovább maradni.
A táncszínházi produkciók mellett jellemzően kétszereplős előadásokat játsszanak, és a „Nőkből is megárt”, „Az utolsó tűzijáték”, a „Dajkamese”, a „Zelda” és a „Mary és Max” után, amikor megláttam egyszerre NÉGY színészt, kész tömegnek tűntek.
Száger Zsuzsanna, Markó-Valentyik Anna, Urbanovits Krisztina és Némedi Árpád
A nézőtér tele volt, nagyon vegyes életkorú emberekkel, akiknek valami miatt szintén ideális volt a délutáni kezdés.
Michac Gábor, aki Orlaiék friss bemutatójának (Egy apró kérés) is a tervezője, az egész várost idézi meg: rajzai társasjátékra emlékeztetnek, ahogy az egész cselekmény is két szereplő nagy játéka. Elkapnak minket az első jelenetben, és mi derűsen sodródunk végig, miközben sokat nevetünk és határozottan jól érezzük magunkat.
Markó Róbert - Enyedi Éva dramaturggal - írta és rendezte a történetet, mégpedig egy 2016-os újsághír alapján. Nehéz elhinni, de a színlapon is olvasható, így nem szpoiler: 2016 augusztusában két idősödő hölgy NAV ellenőrnek adta ki magát, hogy póthajhoz jussanak. Az előadásnak volt egy korábbi felolvasószínházi verziója, és talán emiatt maradt a port.hu oldalon is ott ez a most már nem érvényes megjelölés.
Az előadás a rendőrségen kezdődik, és aztán később értesülünk a “bűnszövetkezet” létrejöttének körülményeiről, illetve arról, hogyan pattant ki a fejükből a nagy ötlet.
Terike és Irén, azaz Száger Zsuzsanna és Urbanovits Krisztina valóban magukkal ragadnak. Ránézésre két külön világot testesítenek meg, és ez azonnal egyértelmű, ha ránézünk a ruhájukra. (A jelmezeket is Michac Gábor tervezte.)
Kézenfekvő, de most is remekül működő megoldás, hogy a két főhősünk mellett Némedi Árpád és Markó-Valentyik Anna “fregoliznak”, azaz minden jelenetben ők testesítik meg a külvilág szereplőit, akikkel a hölgyeknek dolguk volt. Jól elkülönítik az egyes karaktereket így is, még véletlenül sem keverjük össze a pincért a fodrásszal, mivel saját személyiségük és élethelyzetük is érvényesül amennyire ez lehetséges.
A díszlethez hasonlóan minimális mennyiségű kelléket használnak, illetve ruházatukon csak néhány kiegészítőt változtatnak meg, de ez a néhány csere nagyon sokat számít, segít beleélni magunkat a hirtelen megváltozott új helyzetbe. Jó, hogy sokat bíznak a fantáziánkra.
Ami létrejön az valóban fergeteges vígjáték, tényleg road-movie, magyar módra.
Ahogy néztem bevillant, hogy a műfaj hasonlóképpen azonos, ahogy „A helység kalapácsa” is emlékeztet az lliászra. Itt most nem folyik a vér, nincs is szó hatalmas összegekről: ahogy kiderül, 290 ezer forint megtakarítása miatt vágott bele a kalandba a két elkövető. Pitiáner csalókról beszélünk, de mégis izgalmassá válik az egész, ahogy Markó Róbert csapata ezt elmeséli nekünk.
A kalandok sorát régi slágerek sora szakítja meg, amelyeket Kákonyi Árpád zenei vezető választott. A színészeknek jól áll az éneklés, és az előadásnak is a nosztalgikus árnyalat, és a kis megszakítás is. Pont ideális a tempó, és egyáltalán nem észlelni benne üresjáratokat. (Ez lehet, hogy annak IS köszönhető, hogy nem friss bemutatót láttam, a „Terike és Irén” 2018. áprilisa óta van műsoron, mostanára bőven összeérett.)
Végig jól szórakozunk miközben az események tanúi vagyunk, amelyek a végkifejletet leszámítva akár velünk is megeshetnek (legyen ennyi optimizmus bennünk, összeismerkedhetünk egy vadidegennel akár egy cukrászdában is, és a kezdeti kölcsönös ellenszenv után nem kizárt, hogy mégis beszélgetni fogunk.), de aki akarja, észreveheti az előadásban finoman megbújó társadalomkritikát is, amely minden jelenetben észrevehető. Nem, egyáltalán nincs rendben, hogy Terike és Irén más utat nem lát arra, hogy életüket jobbá tegyék, hiába nevetgélünk a látottakon végig.
Az előadás szövegéből vettem a címet – „rajtunk is múlik, hogy jó vagy rossz”-nak tűnnek a dolgok, amelyek velünk történnek, és tényleg muszáj, hogy igyekezzünk legalább tűrhetővé tenni az életünket.
Ha valaki azt hiszi, hogy egy hetven centis póthaj segíti hozzá a boldogsághoz, akkor nyilván ennek a megszerzése az első lépés. Ami biztos: leginkább a nézőpontunk számít, kevésbé a tények.
Feltehetően bármikor élveztem volna ezt az előadást, de jelenleg még inkább szükségem volt rá, megadta, amit olyan sokan keresnek a színházban/moziban: lekötött, elterelte a figyelmem minden másról. Köszönet érte.
PS. Az előadást eredetileg a Mozsár Műhelyben mutatták be, és Kállai-Tóth Anett fotózott. A port.hu megjelölt oldalán további fotók láthatóak, a következő előadás pedig 2020.márc. 29-én szintén délután ötkor lesz.
