„On demand”, azaz folyamatosan elérhetővé vált a Centrál legújabb premierjének felvétele (80 perc), amely már célzottan közvetítésre készült.
Puskás Tamás rendezésén nyomot hagyott a covid-helyzet: kevés szereplős darabot választott, a színészek még a szokásosnál is kevesebbet mozognak, a kamera pedig – számunkra előnyösen - nagyon közelről mutatja meg őket. A felvétel vágott, magán-tévéjátéknak is nevezhetjük a produkciót. A színlapon felsorolt technikai munkatársak igazi alkotótársnak számítanak - aki már látott rosszul közvetített jó színházi előadást, az értékelni fogja őket is.
Nemcsak a technikán érezni, hogy a karanténba szorult néző otthoni szórakoztatására készült: már a témaválasztáson, az előadás hosszán (illetve rövidségén) is ott a nyom: a Centrál nagyon szeretné, ha felhőtlenül szórakoznánk, és kikapcsolódnánk saját mókuskerekünkből, legalább egy rövid ideig nem aggódnánk a vírus és a megszorító intézkedések miatt.
A többi rajtunk múlik.
A jó szórakozáshoz csak annyi kell, hogy pontosan tudjuk, hogy mi való nekünk.
Tompos Kátya
Mostanára feltehetően már mindenki kitapasztalta, hogy miként hatnak rá a közvetítések – hatnak-e egyáltalán, tud-e koncentrálni, milyen jellegű előadások azok, amelyeknek egyáltalán van arra esélye, hogy lekössék a figyelmét.
Jelen esetben a színház nagy segítséget ad mindehhez: kevés alkalommal éreztem ennyire jellemzőnek egy trailert, mint amely éppen ehhez az előadáshoz készült. Akinek ez tetszik, szereti a Romhányi József stílusában írt rímhányást (a teljes szöveg verses, a szerző Philipp István), kedveli a zenés betéteket (szerző: Bárány Ferenc), és alapvetően kötődik a Centrál színészgárdájához, akkor ez neki be fog válni esti kikapcsolódásra.
Básti Juli, Cserna Antal, Tompos Kátya, Ódor Kristóf, Fehér Tibor és Vári-Kovács Péter
A színészek nagy professzionalitással, igényesen játszanak karikatúrákat, az alakok inkább tűnnek megelevenedett rajzfilm- vagy bábfiguráknak. Cserna Antal öreg grófként, Ódor Kristóf fiatal grófként és ál-vámpírként, Fehér Tibor bérszipolyként, Vári-Kovács Péter vámpírként, Básti Juli Banyaként említendő, míg Tompos Kátya grófnéként az ijesztgetés tárgya. Utóbbi most is kiemelkedően jól énekel, ez azért a sok fordulat közötti zenés-táncos betétekben sem kerüli el a figyelmünket.
SENKI NE VÁRJON AZ ELŐADÁSTÓL LÉLEKTANI REALIZMUST. Ez egy vicces vámpírtörténet, amelyet három mondatban össze lehetne foglalni, de felesleges, mert egyrészt hamar kiderül úgyis minden, másrészt a rímek az érdekesek benne. Tanulságként leszögezhető: a vámpírok veszélyesek, nem érdemes utánuk vágyakozni. (Kicsit általánosabban: semmi nem lesz olyan a valóságban, mint ahogy azt előre elképzeltük.)
Aki számára a vámpír-történetek eleve érdekesek, az remélhetőleg már rég megvette a jegyet a közvetítésre, mert akkor ez éppen neki készült. Annyi ilyen témájú könyv és film van, hogy ez a réteg nem lehet kicsi – gondolom én, bár kevéssé érdekelnek pont a vámpírok, viszont pl. Básti Juli 1986 óta mindig - amióta ehhez a banyához nagyon hasonló külsővel életemben először élőben láttam - Übü mamaként.
Egy mondatban összefoglalva: sokféle motivációja lehet valakinek arra, hogy ezt az előadást megnézze. Akinek van ilyen szempontja a felsoroltak közül, annak ajánlom.
PS.Feltehetően ennek az előadásnak nem egészen azonos a célközönsége, mint volt az egy évvel korábbi legutolsó bemutatóé (A nevem Mary Page Marlowe), amelyben Básti Juli szintén szerepelt, és néhány rövid jelenetben képes volt egy teljes emberi életutat megrajzolni olyan érzékenyen, hogy egy év után is élesen emlékszem a részeltekre is. Nagyon kár, hogy egy hétig sem lehetett műsoron a produkció, jött a karantén, és azóta sem készült belőle közvetítés, pedig ha a jelenetekre visszagondolok, a színészek abban is jellemzően páronként beszélgettek, szűkített térben, kevés mozgással. Jól rögzíthető lenne…
Ahogy látszik, és nem is tagadom, én azt az előadást sírom vissza, hiszen tavaly a top-élményeim között is volt, de persze ahogy a Fb-kommentekből látszik, a színház törzsközönsége nyitott erre a másik vonalra is. A lelkendezések sokasága között csak egy árva megjegyzés vallott arról, hogy valaki erősen sajnálkozva, de elismerte, hogy ez az előadás pont nem fogta meg. Van ilyen, nem tragédia. A Vérszipoly sem való mindenkinek.
Bízom benne, hogy sokak számára nyilvánvaló, hogy mi nézők mennyire nem vagyunk egyformák, és az, hogy valami mennyire tetszik nekünk, nagyrészt a „mi készülékünkön” múlik. Nem tud egy színház olyan előadást előállítani, bármennyire szeretné, amelyik mindenkinek tetszik, csak néha éri el azt a szintet, amikor a nézők jelentős többsége mégis célközönséggé válhat. (A Centrál esetén feltételezem, hogy a My Fair Lady biztosan ilyen volt – azzal kapcsolatban nem találkoztam egyáltalán fanyalgó megjegyzésekkel – sokakat eltalált a „klasszikus kivitel+jó színészek” kombináció.
PS. 2. A felhasznált képek a színház galériájából és Fb-oldaláról származnak.
